fbpx

Gigasztárock napja: Wacken Open Air Fesztivál, 1 nap

írta MMarton88 | 2010.08.18.

Ha augusztus első hétvégéje, akkor Wacken Open Air! Nem is lehetett kérdéses, hogy idén is, immár negyedszerre, összeszedem cókmókomat és Németország északi falvacskája felé veszem az irányt, a világ legnagyobb metal fesztiváljára. A Wackent már huszonegyedszerre rendezték meg idén és igazi kultikus státusznak örvend. Pár hónappal a buli kezdete előtt már kitették a sold-out táblát, s idén először, a jól bejáratott metal hősökön túl, néhány igazi nagyágyút is Wackenbe csábí­tottak a szervezők... Jól összeszokott társaságunk egy remek hangulatú buszút végén, szerda reggel érkezett meg a kemping bejáratához, ahol hamar el is foglaltuk bejáratott helyünket a kapuk mellett. Mivel a szerdai nap Wackenben mindig a megérkezésről szól, együtteseket még nem nagyon néztünk meg, viszont a kötelező vásárlás, fesztiválbejárás, illetve a kempingtársakkal történő barátkozás í­gy is prí­mán kitöltötte a napot. Örömmel konstatáltuk, hogy idén jó pár ingyenes illemhelyet helyeztek el a fesztiválterületen, a germán zenebohóc, Mambo Kurt továbbra sem adta fel harcát a jóí­zlés ellen, illetve elgondolkodtatott minket a tény, hogy mivel lassan már minden európai országnak van wackenes "metal battle" tehetségkutatója, talán mi is csatlakozhatnánk hozzájuk. A győztes produkciók minőségét elnézve, simán... A tavalyi, jubileumi Wacken nagy újí­tása volt a viking falu, ahol idén is jó pár órát eltölthetett az, akit érdekel a viking kultúra, ital-, illetve ételvilág, vagy csak szeretett volna egy jót szerepjátékozni. A Bullhead City Wrestling sátrában pankrátor legények és olajbirkózó lányok szórakoztatták a nagyérdeműt, de a vizespóló versenyeknek is a cirkuszsátor adott helyet. Idén is kitelepült a fesztiválra a Jagermeister egy hatalmas, légi Jager pulttal, melyet 50 méter magasra emeltek fel, hogy a táj madártávlatból történő megfigyelése közben iszogathassanak a rockerek. Ezúttal én is kipróbáltam a mókát, bizony nem semmi élmény egy ilyenben a fesztivál területe fölé emelkedni. A metal market véget nem érő rockbutikjaiban könnyen kiürí­thette a műkedvelő fémhí­vő pénztárcáját, hisz gyakorlatilag bármilyen kiegészí­tőt, vagy lemezt megvásárolhatott magának. Persze az ezernyolcszáz fős falu utcáin is zajlott az élet, rockerek légiói masí­roztak fel, s alá, a kedves, barátságos helyiek pedig, vidáman integettek, esetleg étellel, itallal kí­nálták őket. Mit mondjak? Ez Wacken! Noha érkezésünk napján a záporeső még többször megpróbálta elrontani a fémszí­vűek kedvét, csütörtöktől kezdődően azonban végig ragyogó napsütés jellemezte az időjárást (ez azért nagyon nem jellemző Wackenre), bár az éjszakák borzasztó hidegek voltak. A csütörtöki nap első koncertje egy meglepetés buli volt, az Apocalyptica lépett fel a Red Bull kitelepí­tett buszán. Hogyan kell ezt elképzelni? Egy régi autóbusszal parkolt be a Red Bull a Bullhead sátor mellé, a finn cselló rockerek pedig, annak a tetejére másztak fel, s onnan játszottak egy szűk negyvenöt perces műsort az arra kí­váncsiaknak. Megmondom őszintén, tizenöt-tizenhat éves koromban komolyan rajongtam a finnek munkásságáért, ám a 'Reflections' lemez óta már nem követem különösebben nyomon pályafutásukat. Noha a hangszerek miatt eleve nem igazán kivitelezhető a szí­npadi mozgás a finneknél, a fejrázásból, headbangelésből sem mindig vették ki részüket a srácok, igaz ennek legfőbb oka műsoruk, alapvetően nem túl vad mivoltja volt. Meglepően sok nyugodt, lassú szerzemény került elő, volt, hogy Mikko Sirén dobos is átült a (szí­npad miatt) minimális dobcucca mögül kis "dobdobozára", hogy azon kí­sérje húrnyűvő társait. Értelemszerűen, í­gy vendégekből sem sokat tudtak meghí­vni a finnek erre a bulira, bár pár dal erejéig azért egy énekes kolléga megtámogatta őket (elnézést kell kérnem az olvasóktól, sajnos nem sikerült felismernem, hogy ki volt az). Persze a legnagyobb ovációt a 'Master Of Puppets' aratta, illetve a 'Fight Fire With Fire', de a Sepultura feldolgozás, a 'Refuse/Resist' is beindí­totta a tömeget. Érdekességként elhangzott Grieg 'Peer Gynt'jéből a 'Hall Of The Mountain King' is. Bár nyilván nem ez volt a banda életének legnagyobb bulija, mégis sikerült az Apocalypticának egy igazán különleges hangulatú koncertet összehozni, ráadásul a rajongóik is roppant jól érezték magukat és a bandának sincs oka miért szégyenkezni. Jövőre már egy "rendes" produkcióval fognak visszatérni Wackenbe a finnek, mégpedig a nagyszí­npadra, érdemes lesz Őket ott is megnézni. Pár órával később persze már a "rendes" szí­npadok is kinyitottak, s elkezdődött a Night To Remember fedőnéven futó nulladik nap. Huszonegy évvel ezelőtt volt egy apró német zenekar, akiket egy fesztiválra sem akartak meghí­vni. Egyik muzsikusuk, Thomas Jensen úgy döntött, ez nem lehet a koncertezés akadálya, szervez Ő maguknak saját fesztivált Wackenben... a többi pedig már történelem. A zenekart Skyline-nak hí­vták, s a tavalyi újjáalakulás után, idén ismét Ők nyitották a Black Stage programját. Noha ez eléggé gyéren hangzik, nem kell megijedni, hőseink nem a régi dalaikkal igyekezték leütni a Maident, vagy a Metallicát a metal trónus tetejéről, ráadásul hí­vtak pár tuti vendéget, hogy a bukás kizárt legyen. Doro, a fémzene német nagyasszonya, Németországban igazi kultuszfigura, óriási tiszteletnek és népszerűségnek örvend, nem csoda, hogy amikor a Skyline élén berobbant a szí­npadra, hogy nekikezdjen a tavalyi Wacken himnusznak, rögtön hatalmas ováció fogadta. A szőkeség nem úszta meg, hogy az 'All We Are' cí­mű klasszikus Warlock nóta is előkerüljön. A germán veteránok az énekesnő távozása után egy feldolgozás blokkal folytatták a műsort. A Priest, AC/DC, illetve Dio nóták ütős reprezentálása fenntartotta a remek hangulatot a küzdőtéren és az igazság az, hogy a csapat, amatőrsége ellenére is remekül játszotta el a dalokat, sőt a szí­npadi teljesí­tmény sem volt ciki. Nem véletlen, hogy a fémkirálynő után, a "germán tank" mögött is kiválóan bizonyí­tottak; Udótól először az idei Wacken himnuszt, a 'Heavy Metal WOA'-t hallgattuk meg, majd a bulit a 'Balls To The Wall' zárta. A pici csapat biztosra ment a nagy szí­npadon, a remek vendégek, illetve az ütős feldolgozások egy forró bemelegí­tő műsort eredményeztek a verőfényes délutánon, nem hinném, hogy bárki is keserű szájí­zzel hagyta volna el a nézőteret. Setlist: Wacken Himnusz 2009 (We Are the Metalheads) (Doro) All We Are (Warlock feldolgozás) (Doro) Breaking the Law (Judas Priest feldolgozás) Shot Down in Flames (AC/DC feldolgozás) Holy Diver (Dio feldolgozás) Wacken Himnusz 2010 (Heavy Metal WOA) (Udo) Balls to the Wall (Accept feldolgozás) (Udo) Mielőtt Alice Cooper nekikezdett volna produkciójának, egy tökéletesen fölösleges program következett, a Metal Hammer dí­játadó gála. Nem igazán értem, hogy erre az időhúzásra mi szükség volt; mivel gyaní­tom, hogy a germán Hammer szerkesztősége is fog listákat készí­teni év végén, elég vicces volt az év albumáról a nyár közepén beszélni. Mindenesetre annak örültem, hogy idén a Feuerschwanz, Der W, Frei.Wild tí­pusú német büntetőbrigádok helyett olyan csapatok kaptak dí­jat, mint az Eluveitie, a Steel Panther, a Slayer, a Blind Guardian, az Anvil, vagy a Motörhead. Az est házigazdája a Destrucionös Schmier volt, s habár tartok tőle, hogy jövőre sem fogjuk megúszni enélkül a bohóckodás nélkül, bí­zok benne, hogy ha már dí­jat adtak nekik, 2011-ben "Acélpárducék" átrepülnek a germán gigabulira. Még egy érdekes adalékot megjegyeznék, minden dí­jazott személyesen, vagy videóüzenetben köszönte meg az elismerést, kivéve a Rammstein, akik semmiféle válasszal nem méltatták a német Metal Hammert. Nem csalódtam bennük... Alice Cooper Az idei Wacken közönség összetételében megjelent egy eddig ismeretlen faj: a glamster. A mintás gatyók, a veszkócsizma, meg a tupí­rozott haj korábban eléggé indokolatlan volt ezen a fesztiválon, de idén több olyan nagy csapat is fellépett, akik ehhez a stí­lushoz tartoznak, mint például Alice Cooper. Ő egy legenda, egy ikon. Megmondom őszintén, én Alice mester munkásságából leginkább a 'Trash, Hey Stoopid' korszakot kedvelem, a figura korai anyagai jóval kevésbé fogtak meg. Éppen ezért nem is vártam túl sokat a shock rocker bulijától, amely talán pont emiatt nemhogy meglepően remek volt, de a műsor felétől még a leejtett államat is keresgélhettem a földön! Emberek, ez a fickó hihetetlen! A fekete-fehér molinó előtt játszó muzsikus bulijával kapcsolatos első észrevételem rögtön az volt, hogy élőben a régi dalok is valami brutális keménységgel és energiával szólalnak meg, í­gy hiába finnyáskodik otthon a hi-fi torony előtt az ember, a milliónyi hangfalból kőkemény fémzene tört elő. Alapvetően már ennyi elég egy jó bulihoz, (ld. a következő részben Slayer koncertjét) de Alice Cooper azt is bemutatta, hogy mi is az a rock show. A becsengetés után a 'School's Out, I'm Eighteen, Wicked Young Man' trió rögtön seggre ültetett mindenkit, megállás nélkül, huszonnégy nótát tolt el nekünk a csapat. Noha rengetegen megfordultak már Alice csapatában, szerintem igazán remek kí­sérőgárda utazott Németországba a rocker nagyúrral. Damon Johnson és Keri Kelli gitárosok tökéletes, sőt látványos, í­zes munkát végeztek Alice mellett, bemutatva a germán fémszí­vűeknek, hogy milyen is az a tökös rock 'n' roll gitározás. Hasonlóan dicséretet érdemel a ritmusszekció is, a DeGrasso/Garic páros pontosan és látványosan hozta az alapokat. Persze ez a buli ennél jóval többről szólt. Egy show-t, egy műsort kaptunk, egy látványos, szórakoztató valamit, amelyben a vizuális oldal legalább olyan szereppel bí­rt, mint a muzikális. Alice Cooper nem vacakolt, volt itt minden, mint a búcsúban. A koncert közben legalább négyszer megölték a rockert, volt itt fejlevágás, mérgezett injekció a 'Poison' alatt, vasszűzbe húzás, akasztás, mi kell még? A buli különböző látványos produkciói során Alice partnereként egy kedves hölgy tevékenykedett, aki - emlékeim szerint - szintén meghalt a műsor alatt. Szintén csak dobott a látványon a 'Billion Dollar Babies' alatti gyöngydobálás, a 'Feed My Frankenstein' közben a szí­npadra perdült szörny, vagy a 'Vengeance Is Mine' során látott pókjelmez, illetve a hatalmas pulpitusról, melyek mind eszméletlen jól néztek ki. A legnagyobb ovációt természetesen a már emlí­tett 'Poison' kapta, 70000 ember ugrálta végig a legendás számot, s noha élőben Alice hangja már nem mindig bí­rta a klasszikust, óriási élmény volt meghallgatni. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy a nóta olyan energiákat szabadí­tott fel a küzdőtéren, hogy innentől fogva a hangulat leí­rhatatlan lett. Tombolt mindenki, aki csak ott volt. A buli közben amúgy az jutott eszembe, hogy az a hihetetlen ebben a cirkuszban, hogy Alice mennyire hitelesen csinálja ezt az egész "csodaországot". Csöppet sem volt erőltetett, vagy izzadtságszagú a műsor, Tőle valahogy ez nem ciki sőt, inkább észbontó! Ez a legendás rocker egyszerűen őrjí­tően profin és élvezetesen teszi a dolgát. Szenzációs! Hamar el is röppent a másfél órás műsoridő, az Under My Wheels és az Elected után pedig búcsúzásképpen újból megkaptuk a School's Outot. Noha nem voltam soha nagy Alice Cooper rajongó, de minden elismerésem az öregé. Bár most nem tudok a bécsi bulira elmenni, a közeljövőben kötelező lesz újból megnéznem Alice Coopert. Persze az igazi az lenne, ha ezt idehaza tehetném meg... Setlist: School's Out No More Mr. Nice Guy I'm Eighteen Wicked Young Man Ballad Of Dwight Fry Go To Hell Guilty Cold Ethyl Poison From The Inside Nurse Rozetta Be My Lover Only Women Bleed I Never Cry Black Widow Jam Vengeance Is Mine Dirty Diamonds Billion Dollar Babies Killer I Love The Dead Feed My Frankenstein Under My Wheels Elected School's Out Mötley Crüe A shock rocker látványos műsora után is maradtunk a hard rock vonalon, a következő fellépő a Mötley Crüe volt. Nagy kedvencről van szó, akiket tavaly is sikerült elcsí­pni Prágában. Akkor teljesen letaglóztak, í­gy nagyon reménykedtem egy jó buliban, bár tartottam tőle, hogy a "hakniarcukat" fogják elővenni. Az egy és negyed órás program szinte teljesen megegyezett a tavaly nyári koncerttel, a legfőbb különbséget a látványelemek jelentették. A dí­szes molinó egy apokaliptikus világképet mutatott háború utáni épületekkel és a mikrofonállványok, Tommy dobszerkója, sőt a szí­npadon helyet kapott kiégett házak is ehhez a hangulathoz igazodtak. Azonban hiába volt a látványos körí­tés, illetve az ezúttal jócskán használt pirotechnikai csodák, nekem jobban bejött a tavalyi, prágai buli. Ott valami olyan hihetetlen hangulat uralkodott, amilyen Wackenben sajnos nem alakult ki, pedig nem tolták rosszul a zenészek. A hangzás nagyon hamar helyrerázódott és a "best of" műsor is ütős volt; örömmel hallottam az olyan remekműveket, mint a nyitó 'Kickstart My Heart', a 'Live Wire', vagy a 'Shout At The Devil'. Noha Vince Neil hangja már kissé megkopott, a végig sokat mozgó frontember szimpatikusan, profin vezette le a műsort. A nap meglepetését Sixx úr okozta, akin látszott, hogy jó hangulatban, felfokozottan várta már, hogy Wackenben játsszon. Lelkesen, sokat mozogva, látványosan basszusozott. Ellentéte volt Tommy Leenek, aki noha tavaly óriási show-t csinált, most kevesebbet bohóckodott és a jackes üveget som dobta be a tömegbe. Szegény Mick Mars persze most sem szántotta fel a deszkákat; ha a betegség meg is gátolta a mozgásban, az ujjai még mindig igen fürgén szaladgáltak, a szólok alatt nem véletlenül meredt rá minden tekintet. Őszintén megmondom, érzésem szerint több dalnál is elrontották kicsit a tempót a fiúk. A 'Same Old Situation' például meglepően lassú volt, de más nóták alatt is gyanúsan felkúszott a szemöldököm. Az viszont biztos, hogy a 'Motherfucker', illetve a cí­madó nóta az új lemezről, borzasztó nagyot ütöttek élőben, a csúcspont pedig, a 'Primal Scream' volt számomra, iszonyatos módon megdörrent a kiabálós dal. Igazi meglepetésként került terí­tékre a 'Ten Seconds To Love', kár, hogy csak ritkábban veszik elő a bulikon. A zárás előtt mindenki ökölbe szorí­totta és magasba emelte jobb mancsát, hogy végig együtt motorozzunk a Sunset Stripen a 'Girls Grils Girls' vérpezsdí­tő dallamai alatt. Látványos, profi műsorral jött el a Crüe is, amit roppant mód élveztem, s noha önálló koncerten még élvezetesebbek, nincs okunk panaszra, számomra a nap legjobb koncertjét Ők adták. A műsor végén még egy kis tűzijátékot is összehoztak a srácok a szí­npadon, bár az igazat megvallva, jobban örültem volna, ha inkább a zongorát tolják be a 'Home Sweet Home'ra. Mindenesetre az biztos, hogyha legközelebb felénk járnak, érdemes lesz Őket is elcsí­pni megint. Setlist: Kickstart My Heart Wild Side Shout At The Devil Saints Of Los Angeles Looks That Kill Live Wire Don't Go Away Mad (Just Go Away) Same Ol' Situation (S.O.S.) Mutherfucker of the Year Ten Seconds to Love Primal Scream Dr. Feelgood Girls, Girls, Girls Iron Maiden Két éve egy egész napot álltam végig egy üres szí­npad előtt Wackenben, hogy láthassam az Iron Maident az első sorból és nem bántam meg. Mivel idén a Crüe bulijához magasabb prioritást rendeltem, az önkí­nzó mutatványra nem vállalkoztam (majd a Szigeten gondoltam...), ennek jegyében pedig fejvakargatva kellett rádöbbennem, hogy nem lesz egyszerű dolgom, ha bármit is látni, hallani, élvezni szeretnék a Maiden bulijából. Nem is sikerült. Félreértés ne essék, semmi baj nem volt ezzel a koncerttel, de olyan brutálisan nagy tömeg gyűlt össze, hogy vagy a 666. sorból nézted a kivetí­tőn (ezért minek menjek Wackenbe, erre jó egy DVD is), vagy nagy verekedés árán, az 5-15. sorból igyekeztél a pogókat kikerülve figyelni Dickinsonékat, amikor épp nem lendül a magasba egy-egy kéz. Amikor megjelent a kivetí­tőkön az intróként szolgáló filmecske (nyilvánvaló, hogy a világűrről, hisz "az űr a legvégső határ"), hatalmas ováció tört ki a küzdőtéren és szí­npadra robbant a csapat a 'Wicker Man'nel. Kerültem előzetesen az Iron Maiden setlisteket; azt világosan tudtam, hogy a turnén az utolsó lemezkre koncentrálnak Dickinsonék, de pontosan nem akartam megtudni, hogy mivel készülnek, mert nem akartam elrontani a saját meglepetésemet. Éppen ezért lepődtem meg nagyon, amikor harmadik nótaként elhangzott a korai 'Wrathchild'. Tudom, hogy nincsenek sokan ezzel í­gy, de én nagyon szeretem a Maiden újkori lemezeit is. Eddig mindegyik abszolút bejött, s noha az A Mattert minden idők leggyengébb Maiden lemezének tartom, még í­gy is annyira jó, hogy egyáltalán nem bántam, hogy ezúttal a friss dalok közül csemegéztek Harrisék. Látványelemek tekintetében sokáig nem kényeztettek túlzottan el minket Maidenék, "mindössze" a folyamatosan cserélődő háttérvásznak jelentettek vizuális csemegét, melyek roppant impozánsra és szépre sikeredtek. Értelemszerűen, nem szabad megfeledkezni az űrhajós szí­npadi dí­szekről sem, a Maiden kelléktárából ismét látványos, igényes dolgok kerültek a deszkákra. Nem tudom, létezhet-e olyan, hogy az Iron Maiden valamikor is rossz koncertet ad, de én nem nagyon tudom elképzelni. Ez sem volt az. Lelkesen, látványosan, élettel telve játszott a zenekar, abszolút nem látszott rajtuk a kor. Dickinson még mindig napjaink egyik legzseniálisabb frontembere, borzasztóan szuggesztí­ven, átéléssel, hitelesen adta elő a nótákat, le a kalappal! Átkötőit, mozdulatait, tréfáit, szavait itta a hallgatóság, még a rendőrsapkájában is mindenki imádta a ráadásblokk során. Arról nem is beszélve, hogy énekteljesí­tménye még mindig etalonnak minősül, szinte lemezminőségben adta vissza a dalokat. A hangzás végig tiszta volt, Harris dörgő basszusa, illetve a három gitár gigantikus dallamai remek hangulatot teremtettek. Dave kedvesen végigmosolyogta a bulit, Janick pedig a bohóckodás mellett most a gitározásból is alaposan kivette a részét. Nicko maga volt a megtestesült pontosság, Adriant pedig a gitárosok élmezőnyébe emelte játéka. Az új lemezes 'El Dorado' szerintem mind stí­lusban, mind minőségben beleillett a programba, élőben pedig, a lemezen általam annyira nem kedvelt 'Benjamin Breeg', illetve a 'These Colours Don't Run' is hasí­tott. Dickinson Dio emlékére ajánlotta a 'Blood Brothers't, ám az új dalok közül, személy szerint a legjobban a 'No More Lies'nak örültem, mely egy igazi mestermű. A 'Brave New World' után indult a "régi műsor", a 'Fear Of The Dark'kal kezdve. Őszinte leszek, ez volt az a pillanat, amikor beugrott, hogy valami nem stimmel. Lehet mondani, hogy a közönség ilyen, meg olyan volt, de ahol álltam, ott a 'Fear're már elfáradt a tömeg és relatí­ve nyugalmasan, kényelmesen meg lehetett állni. Mégsem ütött meg az a katarzis, ami két éve. Félreértés ne essék, nem volt rossz a buli, de egyszerűen olyan zseniális, kolosszális, kiemelkedő nem volt ez a koncert, mint a 2008-as. A katarzis elmaradt. Rengeteget tűnődtem azon, hogy ennek mi lehetett az oka, de nem igazán sikerült rájönnöm. Az Iron Maiden örök érvényű klasszikusa alatt szí­npadon termett az űrszörny Eddie, hogy picit elbohóckodjon a zenészekkel, majd a ráadásblokkban a 'The Number Of The Beast' alatt újból előkerülve, már fenevadként ijesztgesse a rockereket. Számomra az igazán nagy meglepetést a 'Running Free' jelentette, amit a két évvel ezelőtti turnéról borzasztóan hiányoltam, s mivel ez volt a záró dal, egy utolsó, hatalmas ovációt kapott a 70-80.000 fős tömegtől. A csapat még szétosztott néhány ereklyét, majd levonult a szí­npadról, mi pedig elindultunk vissza sátrainkba. Nem ez volt az eddigi legjobb Maiden bulim, de remekül éreztem magam, kötelező Őket újból megnéznem a Szigeten. Setlist: The Wicker Man Ghost Of The Navigator Wrathchild El Dorado Dance Of Death The Reincarnation Of Benjamin Breeg These Colours Don't Run Blood Brothers Wildest Dreams No More Lies Brave New World Fear Of The Dark Iron Maiden The Number of the Beast Hallowed Be Thy Name Running Free Borzasztó fáradtan dőltem le aludni, ez egyáltalán nem volt egy pihentető nap. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy hiába léptek fel csütörtökön a gigasztárok, a jól bevált német metal fenegyerekek az ő produkcióikat is képesek lesznek megdöntetni Wackenben. MMarton88 Képek: MMarton88, Rolf Klatt, Metalshots Köszönet a Wacken szervezőknek!

Legutóbbi hozzászólások