"Olyan jól nyomtátok, hogy felállt a .......!": Lynyrd Skynyrd, Bret Michaels, 38"Special - Charlotte,North Carolina, Verizon Vireless Amphitheater

Ha nem jelenik meg tavaly a Kiss bombasztikus lemeze, akkor valószí­nűleg a 'God & Guns' a Lynyrd Skynyrdtől lett volna az év lemeze nálam, 2009-ben. Mindezt annak ellenére, hogy sokan túl rockosnak tartják, ráadásul a Skynyrd hagyományoktól is eltávolodik kicsit, nekem mégis csúcsszuper Tőlük ez az album. Így nem is volt elég ezt a turnét egyszer megnéznem, útnak keltem másodszor is, hogy élőben halljam azt a három gyöngyszemet, amit a műsor részeként már az új albumról nyomnak... Charlotte közel negyven fokos hőséggel és az itt szokásos ütős, páradús levegővel fogadott, úgyhogy igen sűrűn gondoltam az otthoni hűvös-esős időre, milyen jól jött volna ott! Korán érkeztem, mert mindkét előzenekarra kí­váncsi voltam; a beengedés simán és flottul ment, annak ellenére, hogy nálam volt a fényképezőgép és a detektor is sí­polt rá, ahogy kell. Persze jött is a kérdés "Ugye nem fényképezőt dugott el az intim részén, Uram?", mire, csak úgy macsósan elsütöttem a nyolc éve gyakorolt dögunalmas válaszomat "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, az csak egy piercing, ott!"- eddig még nem csekkolták le:-). Miután bejutottam, azonnal a pólós stand felé vettem az irányt, nagy szerencsémre... A pólós standig vezető út ugyanis végig vizet permetező szerkezetekkel volt kirakva, amiket nemcsak a rockon nevelkedett, hőségtől aszalódásnak indult férfitársaim, de a lányok is előszeretettel használtak, ezzel nem várt vizespóló bemutatót rögtönözve nekünk. Az elárusí­tó helyen aztán a szokásos árudömping fogadott, aminek csak a pénztárca vastagsága szabhatott gátat; egyet magamnak, egyet a barátnak és már meg is volt az emlék erről az estéről. Az arénába belépve a hőség még hatványozottabb lett az embersokaságtól, pláne úgy, hogy a lebukó nap a szí­npadot és a nézőteret egyaránt beterí­tette. Ebben, az idillinek egyáltalán nem nevezhető környezetben, lépett szí­npadra az első banda. 38"Special A szí­npadra kisétáló zenekartól azt hiszem, felállí­tottam a szemöldökfelhúzás világrekordját. Az egy dolog, hogy a banda tagjai tetőtől-talpig feketében nyomták, de a hőség ellenére még ing (persze szintén fekete) is volt rajtuk; ha tudtam volna, hogy a negyven fokban ilyen fázósak, még usánkát is hoztam volna Nekik. A show-t a rock rádiók unalomig játszott dalával, a 'Rockin' Into The Night'tal kezdték, mégpedig nem gyengén. Kellemesen megdörrenő hangerő, kristálytiszta hangzás és a tikkasztó hőség ellenére igen tisztes szí­npadi mozgás jellemezte ezt a klasszis nótát a régmúltból, bőven ötven év feletti rockerektől. Kezdésnek nem is volt olyan rossz! "No de adjátok Ti ezt még lejjebb is!"- gondoltam, de tévedtem. Az egész buli ideje alatt csak a bárdista volt mozdulatlan, a többiek beleadtak apait-anyait, sőt még talán annál is többet, ebben a forró katlanban. A több mint harminchárom éve pályán lévő zenekar, a rövidnek egyáltalán nem mondható idejében, eljátszotta pályafutása legjobb dalait, egy "best of" műsorral lepték meg a nagyérdeműt. Mondjuk mással nem is tudták volna, mert utoljára 2004-ben adtak ki lemezt. A zenészek és a technikusi gárda közös munkájából egyébként egy igen szí­nvonalas produkció kerekedett ki, még kisebb szólókra is jutott idő. Don Barnes nemcsak kiváló gityós, de kiváló énekes is volt, hiszen az Ő torkából is olyan slágerek jöttek elő a délután folyamán, mint az egyik legnagyobb, a 'Hold On Loosey'. Donnie Van Zant pedig igazi frontember volt és bizony meggyőződésem, hogy van olyan jó, mint a tesója, csak Neki kevesebb szerencse jutott. A végtelenül szimpatikus banda, akik nem mellesleg három platina lemez birtokosai, a maximálisat nyújtották a szí­npadon és ha nem lett volna az elviselhetetlen hőség, akkor most nyugodtan í­rhatnám, hogy kellemesen bemelegí­tették a közönséget. Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, ez a zenekar nem túl ismert a hazai rajongók körében, ezért szí­vesen ajánlom azoknak az olvasóknak, akik a dallamos rockzenét szeretik, méghozzá kicsit "öregurasan". Mindenesetre bármikor újra meg tudnám nézni Őket. Rockin' Into the Night Wild Eyed Southern Boys Fantasy Girl Trooper With An Attitude Paradise This Night A Heart Needs A Second Chance Caught Up In You Hold On Loosely Bret Michaels Rendszeres olvasóink tudják, milyen súlyos betegségen esett át Bret, í­gy ezzel most nem is foglalkoznék. Helyette inkább arról az emberfeletti csodáról í­rnék pár sort, amit ez az ember alig pár héttel egy életveszélyes agyvérzés után letett elénk a szí­npadra. A még mindig elviselhetetlen hőségben, kicsit a látványra is ügyelve, sétált be Bret a 'Talk Dirty To Me' taktusaira, a szí­npadra. Azt hiszem, ezen az estén ez is elég lett volna, mert erre a pillanatra a népes publikum által gerjesztett decibel szint igen megemelkedett az addigra jócskán megtelt arénába, elnyomva a hangfalakból áradó zenét. Bár nagy merészségnek tartottam egy teljesen más zenei környezetből hí­vni valakit a Lynyrd elé, de abban a pillanatban, ahogy megláttam a könnyező szemű rajongókat és a szintén könnyező szemű Bretet, rá kellett jönnöm, hogy valóságshow ide, nem túl épületes szóló lemezek oda, ezt az embert egész egyszerűen szeretik. Mivel én is kedvelem, mert az eddig látott Poison bulikon magasan Ő nyújtotta a legtöbbet és remek frontembernek is tartom, mindkét karomat a magasba emelve örültem Bretnek, annak, hogy tolt egy fricskát a Kaszás arcába és helyette inkább a szí­npadon láthattam. Felemelő érzés volt! Mielőtt azonban belekezdett volna a 'Fallen Angel' cí­mű kedvencembe, még megköszönte az érte szóló rengeteg imát és külön köszönetet mondott a főzenekarnak is, akik végig kitartottak mellette, mondván, hogy vagy Bret játszik előttük, vagy senki más. Szép gesztus! Na és akkor jöjjön a fekete leves. Eddig nem volt szerencsém Bretet szólóban látni, de igencsak meglepett a kí­sérő zenészek igen gyengére sikeredett produkciója. El sem tudom képzelni, hogy mi változhatott az átszerelés cirka húsz perce alatt, de igen penetránsan szólaltak meg a hangszerek, amikor pedig mégiscsak lehetett hallani valamit belőlük, akkor olyan sikálás ment, ami méltatlan volt Bret eddig elért ní­vójához. Mivel olvastam, tudom, hogy sokan cikizték C.C. gitártudását, de még lekötözött kézzel is különbül játszotta a 'Your Mamma Don't Dance' akkordjait, az ezen az estén játszó úriembernél, akinek, talán érthető módon, még a nevét sem jegyeztem meg. A teljesség kedvéért azért meg kell emlí­tsem, hogy bár az akusztikus blokk után valamelyest rendeződtek a dolgok, a kí­sérő zenészek í­gy sem lettek "jók" nálam. Talán a dobos volt az egyetlen, aki úgy hozta a témákat, ahogy kellett. Bret azonban bőven pótolta a hiányosságokat úgy, hogy pár héttel azelőtt még eszméletlenül terült el egy kórházi ágyon, ahol - ahogy Ő mondta - már csak az ima volt segí­tségéül. Most azonban pörgött, forgott, rohangált, táncolt a szí­npadon és a szokásos orgánumú hangján nyomta a balladákat, a rock 'n' rollt. Bár java részt Poison klasszikusokból állt a program, azért Bret szóló lemezeiről is elhangzott egy-két dal. Voltak olyan szólók is a műsorban, amiket meglehetős túlzásnak tartottam volna, ha nem arra kellett volna a szünet, hogy Bret fújjon egyet és frissebb erővel fejezze be a show-t. A program végére - mintha csak a kí­vánságomat leste volna az énekes -, megkaptuk az Unskinny Bopot, legvégül pedig a Nothin' But A Good Time-ot, aminek már a videoklipjében is susogó hanggal lövellt ki a piró a nóta közepén. Namármost, ezt a susogó hangot itt a dobos csinálta a szájával, ami nem gyenge röhögést váltott ki belőlem; hááááááát, ez bizony übergagyi volt! Erre szokták azonban azt mondani, hogy ez olyan rossz volt, hogy már jó!!! Egyébként amennyire észrevehető volt, hogy Bret a koncert ideje alatt végig milyen összeszedetten, erősen koncentrált a szí­npadon, ahogy elhagyta a porondot, sajnos éppen annyira látszott Rajta az is, hogy beteg és most nem itt kellene szerepelnie. Bár két embernek kellett letámogatni Őt a világot jelentő deszkákról, addig a pillanatig mégis vérbeli rockert és kitűnő frontembert láthattunk a személyében, akit még nagyon sokszor szeretnék szí­npadon látni, DE más zenészekkel. Talk Dirty to Me Go That Far (Rock of Love theme song) Fallen Angel Something to Believe In Your Mamma Don't Dance Lovin' Is What I Got Drum Solo Unskinny Bop Every Rose Has Its Thorn Nothin' but a Good Time Lynyrd Skynyrd A szokásos chilis hot dogom elfogyasztása közben - amit az előbb lehordott zenészekkel, köztük is leginkább a dobossal, költöttem el a büfében - megtudtam, hogy Bret is hatalmas Lynyrd Skynyrd rajongó. A rövid beszélgetés után az arénába visszatérve, hatalmas lepel fogadott, amire rávetí­tették az új lemez borí­tóját; igen dögösen nézett ki! Aztán nem is olyan sok idő múlva, a szokásos időpontban, egy kellemes bariton hang felkonferálására a szí­npadon termett a főzenekar: "Hölgyeim és Uraim! Következik a déli legenda a hí­rességek csarnokából, a Lynyrd Skynyrd!!!" Majd lehullt a lepel és a szí­npadon lazán sétálva, belekezdtek a zenészek a 'Workin' For MCA'-ba. Pompás kezdés!!! Ugyan a szí­npadkép nem volt valami bombasztikus, de még í­gy is bőven elég volt, hiszen ez a banda nem a show-ról szól, hanem az igazi, vérbeli southern zenéről és "feelingről". Az első három számot szünet nélkül, egy blokkban kaptunk meg, amit a 'Skynyrd Nation'nel fejeztek be az új lemezről. A legenda szerint Som Lajos mondta egyszer egy fiatal zenekarnak, hogy "Olyan jól nyomtátok, hogy felállt a farkam!" - na, valami ilyesmi volt ez a kezdés is! Kristálytiszta hangzás, tökéletes hangerő, vérbeli, a hangszerüket prí­mán kezelő zenészek és három király nóta jellemezte a koncert elejét! Magyarul, BEKULÁZTAM!!! De nemcsak én, hanem a buli kezdetére csurig megtelt aréna közönsége is, mert a kezdés után olyan őrjöngő "hangcunamit" eresztettek ki magukból, ami már önmagában feltételezte a hatalmas hangulatot aznap estére. Óhatatlanul felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon lehet-e még ezt a hangulatot tovább fokozni? Igen lehetett, mégpedig egy olyan ősrégi klasszikussal, mint a 'What's Your Name', amibe - nem kis örömömre - még rockosabb hangzást sikerült belevarázsolni. Különben is, azt vettem észre, hogy a régi nóták számomra sokkal jobban szólnak élőben, ráadásul í­gy még rockosabb is a hangzása, mint ahogy a rádióban szoktam hallani. Lehet, hogy az ősrajongók megköpdösnek ezért engem, de nekem akkor is ezerszer jobban tetszenek í­gy a dalok, még akkor is, ha úgy imádom a régi nótákat, ahogy vannak! Ha már régi dalok, akkor maradjunk is azoknál a 'That Smell' cí­mű remekművel, ami előtt stí­lszerűen kaptunk egy kis fejtágí­tót az egészségre káros füstölnivalókról. Ez azonban inkább lett felhí­vás keringőre, mert sec-perc alatt egy levegőben lebegő füstös mariska mezővé vált az egész aréna; na, ha eddig a hőségtől kóvályogtam, akkor most már mástól... Még mindig a régmúlt időknél maradva, egy olyan nóta került terí­tékre, amit valószí­nűleg rólam í­rtak, í­gy imádom is: 'Simple Man'. Már a kezdő akkordoknál elszabadult a "pokol", úgyhogy tuti, hogy velem egyetemben, még rengeteg egyszerű ember él itt, délen. Közben megjelentek a kivetí­tőn azok a zenészek, akik valaha megfordultak a bandában, de sajnos idő előtt távoztak különböző tragédiák, betegségek miatt. Bizony, sokan voltak... Egyébként, akik rendszeres olvasói a Hard Rock Magazinnak, azok tudják, hogy ez a létszám sajnos megint bővült pár hete; nem először láttam könnyes szemeket a koncert e részénél a közönség soraiban... Az elmaradhatatlan megemlékezés után azonban jött a pillanat, amiért valójában útra keltem. Két akusztikus gitárt hoztak be állványon és egy kivételesen szép, duettben elnyomott szóló után felcsendültek a 'God & Guns' bevezető taktusai, majd maga a nóta. Ha negyven fokos hőségben, izzadságtól csatakosan fel tud állni a szőr a karodon és libabőr tud futkosni a hátadon, akkor az a dal tud valamit. No de nemcsak a dal, a zenészek is, mert minőségileg messze a csúcsot hozták ki a nótából, hogy aztán minden szünet nélkül, egy gyors átvezetéssel megdörrenjen a 'Still Unbroken', ami szintén mestermű az új albumról. Megint BEKULÁZTAM!!! Mielőtt azonban Liberót cseréletem volna magamon, gyorsan a régi klasszikusokra irányí­tottam figyelmem, mert bizony a szí­npadon olyan hatalmas örömzenélés kezdődött, amibe már a vokalista lányok is bekapcsolódtak, nem kissé emelve az eddig is magas szí­nvonalat. Mindent vitt ebben az old school blokkban a 'Call Me The Breeze' boogie; mind a nézőtéren, mind a szí­npadon hatalmas jókedv uralkodott. Az új billentyűs fiú nemcsak fazonilag mutatta meg, hogy kiválóan illik a bandába, de zeneileg is óriási futamokat hozott ki hangszeréből, miközben a kivetí­tőn a nemrég elhunyt billentyűs is éppen szólózott. Parádés pillanatok voltak!!! Ha már szóba kerültek az új fiúk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy a tavalyi koncerthez képest sokkal több mozgásteret kaptak és szemmel láthatóan, Ők sem voltak olyan visszafogottak, mint korábban. Ez pedig, akár honnan is nézzük, csak még jobbá tette ezt a kivételes bandát. Persze azért még mindig a többiek viszik a prí­met, de mielőtt bárkit is kiemelnék - ami szinte lehetetlen -, csak egy szóval jellemezném a teljesí­tményüket: briliáns. Ahogy szokták mondani, "jó társaságban gyorsan száll az idő", í­gy szomorúan vettem észre, hogy az est záró tételéhez, a kihagyhatatlan southern himnuszhoz, a 'Sweet Home Alabamá'hoz érkeztünk. Varázsütésszerűen, temérdek déli zászló került elő, sőt még a mikrofonállványra is került egy. Bár nem sokkal előtte hallottam ugyanezt a nótát a Leningrad Cowboy előadásában úgy, hogy teljesen lehidaltam tőle, azért mégiscsak ez volt az igazi. Egy totális "southern feeling", ami déli államban, déli zászlók erdejében, iszonyat jó déli zenekar előadásában került tolmácsolásra, méghozzá a rajongók legnagyobb örömére szólókkal és énekeltetéssel a végletekig húzva. Na, ezt nevezem én olyan katarzisnak, amit még nagytata koromban sem fogok elfelejteni!!! Miután Skynyrdék elhagyták a szí­npadot, a közönség egy tapodtat sem mozdult, mindenki földbe gyökerezve várta a szintén elmaradhatatlan ráadást, a 'Free Bird'öt. No, ez az a nóta, amit bizony minden magára adó rockernek (mint például a Hard Rock Magazin olvasóinak) ismernie kell; ahogy szokták mondani: KÖTELEZŐ!!! Úgyhogy kedves olvasó, ha véletlenül még nem hallottad a dalt, akkor irány a szoba sarka, szórj le kukoricát, térdepelj rá és úgy hallgasd végig legalább háromszor ezt a klasszikust! Mindig olvasok ilyen-olyan bugyuta listákat nótákról, szólókról, hogy ki a legjobb és soha, sehol nem látom szerepelni az egyik legjobbat, a 'Free Bird'öt. Na, de akik ilyen listákat csinálnak, valószí­nűleg nem is hallották még élőben a balladából lassan kibontakozó őrületet, mert ez az!!! Ez kérem, egy hatalmas gitárszólókkal megtűzdelt (atya ég, de még milyen szólókkal!!!), a lélekből kitörölhetetlen, southern vitriolba mártott igazán őrült rock 'n' roll! A hangulat eddig sem volt rossz, de itt azért már a tetőfokára hágott az irdatlan jókedv. A majd tí­z perces ráadás után is alig akartuk leengedni Őket a szí­npadról, mí­g aztán egy hatalmas dobverő és pengető eső után végleg elnyelte a bandát a backstage, maguk után hagyva egy igen magas szí­nvonalú, hatalmas örömmámort szerző bulit. A koncert hangulatára jellemző, hogy kifelé ballagva már azon járt az eszem, hogy vajon hol lehetne a Lynyrdöt megint elcsí­pni... Workin' For MCA I Ain't The One Skynyrd Nation What's Your Name Down South Jukin' That Smell Simple Man Double Trouble The Ballad of Curtis Loew On the Hunt God & Guns Still Unbroken Gimme Three Steps Call Me The Breeze Sweet Home Alabama Free Bird Szöveg: Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI Ráadásként a cikkben emlí­tett 'Freebird' a Lynyrd Skynyrd jelenlegi felállásának tolmácsolásában: