Visual kei mesterfokon: X Japan életmű

írta TShaw | 2010.08.10.

A japán együtteseknek mindig is megvolt az a sajátos ismérve, hogy bármelyik könnyűzenei ágban alkossanak is, rosszabb esetben az első néhány taktus után, jobb esetben az énekhang első megszólalásakor rájövünk, hogy itt bizony távol-keletiekről van szó. Bizony, nehéz is nem észrevenni a sajátos dallamvilágot, vagy a jellegzetes akcentust, amit jószerével egyetlen énekesük sem képes leküzdeni... Mindez természetesen az X Japanre, a nyolcvanas évek végén induló, mára legendássá vált speed-power bandára is érvényes, akik a sajátos megszólalásuk mellett még a kinézetükkel is csak fokozták különleges mivoltukat - vizuális megjelenésük alapján lehetnének ők akár a japánPoison is, néhány ital után pedig vágott szemű Lita Fordoknak is elmennének. Eredetük egészen a nyolcvanas évek elejéig nyúlik vissza, amikor két jó barát, Toshimitsu és Yoshiki Tokióba ment, hogy zenekart alapí­tson. Kipróbáltak néhány zenészt, közben pedig kialakí­tották jellegzetes öltözködésüket és stí­lusukat (visual kei), végül pedig 1985-ben kiadták első kislemezüket, az I'll Kill Yout. Az elsöprő siker elmaradt, í­gy következő dalukat, az Orgasmot már független, saját maguk által létrehozott kiadóval, az Extasy-val hozták ki. A csapat első lemezét, szintén a független Extasy keretin belül 1988-ban sikerült megjelentetni. Ez volt a 'Vanishing Vision', ami lendületből a banda egyik klasszikus lemeze lett, egyúttal talán az egyik legjobb japán power-speed lemez. Az albumon érdekes módon szerepelt az I'll Kill You, de az Orgasm már nem. Hasonlóképpen a két korai kislemez B oldalas szerzeményei is lemaradtak, zeneiségükben azonban már itt is letisztult képet mutattak. A banda legfőbb hajtóereje vitathatatlanul Yoshiki, aki dobosként és billentyűsként is hallható a lemezen. Hozzá köthető a legtöbb dal zenei alapja, továbbá a szövegek nagy részét is ő jegyzi. Klasszikus zenéhez való vonzódását a lemez balladája, az Alive mutatja, aminek a zongorafutamaiban a Holdfény-szonáta dallamai is felcsendülnek. Az igen hosszúra sikeredett dal egyébként nem unikum a zenekar történetében - Yoshikinek gyakorlatilag a szokásává vált a (néha már túlságosan is) hosszú balladák gyártása az albumokra. A zeneiség amúgy nem tartogat sok meglepetést. A jellegzetes énekhangot leszámí­tva itt még nem érződik ki a jellegzetesen keleti zenei világ. Nagy slágerük, a Sadistic Desire akár a korszak legnagyobb európai bandáinak lemezein is szerepelhetne. Szintén feltűnik az albumon két klasszikus daluk, a Kurenai és az Unfinished egy-egy korai verziója. Ezek igazából majd a következő albumon teljesednek ki (konkrétan az Unfinished itt még csak afféle demónak tekinthető). A sikeresnek mondható 'Vanishing Vision' után a folytatáshoz sikerült rendes kiadót találniuk. Az 1989-ben kiadott 'Blue Blood' logikus folytatása elődjének. Van már fennkölt és himnikus bevezető (World Anthem), könnyedebb hangvételű, funkys ritmusokkal operáló darab (Easy Fight Rambling), némi maradvány az első kislemezekről (Orgasm, X), valamint az első album két korai klasszikusának kiteljesedett változata (Kurunei és a most már majd ötperces Unfinished). Természetesen a gigantikus Yoshiki remekmű sem hiányozhat. A Rose of Pain ugyan nem egy klasszikus értelemben vett zongorás ballada (de van olyan is - Endless Rain -, nem kell aggódni), de komolyzenei dallamvilágával és drámai hangzásával nyugodtan tekinthető az Alive párjának a lemezen. Megkockáztatom, a profi hangszerkezelés és a 12 perces hossz okán talán még progressive metalnak is nevezhető ez az alkotás. Hasonlóan találó a progresszí­v jelző az instrumentális XClamationre, amit viszont már hide és Taiji, a zenekar két kevésbé aktí­v tagja követett el. Érdekes lehet a zenekarral ismerkedő hallgatóságnak, hogy az első X Japan lemezek újra kiadott verzióin az album teljes instrumentális változata is meghallgatható - tehát ha valakit nagyon megrémí­t a japán akcentus, annak is érdemes megfülelnie a csapat zeneiségét. A kilencvenes évtized beköszöntével az X Japan folytatta a munkát. Fontos persze megemlí­teni, hogy a zenekar ekkoriban még X néven fut, a Japan utónevet később fogják rájuk akasztani, de mivel manapság már mindenki í­gy ismeri a csapatot, én is következetesen az elterjedtebb nevet használom. Soron következő anyaguk 1991-ben az utolsó hagyományos albumuk volt, a 'Jealousy'. A power anyag körí­téséhez és szí­nesí­téséhez a banda egyre több zongorás dalt próbált bevetni, a zeneszerzői és szövegí­rói diktatórikus hatalom azonban kikerült Yoshiki kezéből. Az utána következő legtermékenyebb tag hide volt, de Taiji is kivette a részét a dalszerzésből. A lemez két kulcsdala vitathatatlanul a két Yoshiki szerzemény, a rövid nyitány után kezdődő Silent Jealousy és a zárótétel, a Say Anything. Előbbi dal dallamvilágában a "legjapánosabb" szerzeményük, még instrumentális kivitelben is sí­r róla, hogy a felkelő nap országának rockerjei készí­tették. Mindazonáltal hosszú és összetett, í­gy újfent elmozdí­tja a zenekart a progresszí­vabb irányzat felé. A Say Anything természetesen az aktuális ballada. Yoshiki itt sem hagy fel megalomán szokásaival, és majdnem kilenc percesre hizlalja a most már komolyzenei kí­sérettel bí­ró gyöngyszemet. Hozzá mérhetően szépséges az akusztikus Voiceless Screaming is, ami kis túlzással talán a Led Zeppelin The Battle of Evermore cí­mű dalát juttatja az ember eszébe - legalábbis nekem mindig is az ugrott be róla. Meg kell még emlékezni Toshi és Taiji ütős Desperate Angel cí­mű daláról is, aminek a gitármotí­vuma néhány ponton meglepően emlékeztet a Kiss Cold Gin cí­mű klasszikusára. Összességében a 'Jealousy' a valaha volt egyik legjobb X Japan lemeznek is tekinthető. Megvan benne a korai lemezek húzó energiája, valamint sikerült kitágí­tani a balladák és a komolyzenei háttér korlátait olyannyira, hogy a lemez valóban mélyen érzelmes és olykor romantikus lett, de semmi esetre sem giccses. A banda azonban nem akart a jól kitaposott úton haladni a továbbiakban, í­gy 1993-ban kiadták legkülönlegesebb lemezüket, az 'Art of Life'-ot. Kérem szépen, azokban az időkben, amikor az alternatí­v megközelí­tés lemosta a pályáról a klasszikus rock kliséket, a most már világszerte inkább X Japan néven emlegetett banda megalkotta azt az albumot, amit nyugodtan betehetünk a progressive metal klasszikusai cí­mű kosárkánkba. Azt 'Art of Life' ugyanis egyetlen egy, 29 percre duzzasztott dal, ami különböző témákból épül ugyan föl, de mégis majdnem tökéletesen egyben van. A dalt összesen kilenc részre szokás felosztani, nekem azonban sosem volt türelmem jegyzetelgetni a témák közötti váltást. Legyen talán elég annyi, hogy egy majdnem csodaszámba menő darabról van szó, ami a maga korában talán még a Dream Theater aktuális lemezével is felvette volna a versenyt, ha egy kicsit még dolgoznak rajta, esetleg í­rnak még hozzá néhány dalt. A progresszí­v kirándulás után a szamurájok 1996-ban jelentkeztek újra lemezzel, mindmáig utoljára. Időközben a csapat tagjai szólókarrierjüket épí­tgették, Yoshiki például a Queen dobos Roger Taylorral vett fel egy hosszú, csöpögős balladát. Aktuális lemezük, a 'Dahlia' azonban legalább annyira merí­t a korai albumok energiájából, mint az 'Art of Life' vérprofi megközelí­téséből. Megkockáztatom, itt is nyugodtan beszélhetünk egy Dream Theater szintű anyagról, különösképpen annak tudatában, hogy az amerikai alapbanda ekkoriban éppen a 'Falling Into Infinity' cí­mű lemezével szöszmötölt. A 'Dahlia' nyilvánvalóan felveszi a versenyt a fentebb emlí­tett anyaggal, egyetlen eltérés a kettő között a minőség - a 'Dahlia' hangzásán bizony nem ártott volna dolgozni még egy kicsit. Ezen felül az albumon van még némi industrial behatás is, de a balladák terén itt sincs változás a minőségben - mennyiségben annál inkább. És bizony, balladák terén az X Japan veri bármelyik másik prog. bandát. Eleven bizonyí­ték erre a Tears, a Forever Love, vagy akár a Longing is. Engem elsősorban ez az album és konkrétan ezek a dalok kötnek leginkább az X Japanhoz. Sajnálatos módon azonban az X Japan karrierje látszólag itt véget ér. A 'Dahlia' után a banda sosem vett már fel hagyományos albumot, pedig szó, ami szó, éppen kezdtek egyre érdekesebbek lenni. 1997-ben a banda jegelte saját magát, 1998-ban pedig távozott az élők sorából legendás gitárosuk, hide. A japán legenda ezután javarészt válogatások és élő lemezek kiadásával próbálta kielégí­teni a rajongók igényeit. Számos ilyen lemez, valamint a tagok szólómunkái a garancia arra, hogy aki egyszer megkedveli az X Japan zeneiségét, az jó ideig ne fogyjon ki a muní­cióból. Ez az életműí­rás most nagyon a minimumokra szorí­tkozott. Az öt stúdióalbum bemutatása mellett foglalkozhatnék persze a szólóalbumokkal, vagy az élő anyagokkal, de nem teszem, szerintem éppen elég hatásos volt ez a beszámoló is. Napjainkban az X Japan látszólag újra működik, azonban egy 2008-as dalon kí­vül sokra még nem futotta tőlük. Mindenesetre, ha lesz még rendes stúdióalbumok, én nagyon kí­váncsian fogom várni. Megérdemlik a figyelmet...