Fröccs-öntők, pogányok és vörösingesek, no meg a 3-2: Primordial, Heaven Shall Burn, Watch My Dying - Rockmaraton Fesztivál, Pécs, 2010.07.10.

A Rockmaraton-helyzetjelentés első etapjánál Adamwarlock kolléga fején találta a szöget, ugyanis a Balaton parti kultúrmisszióról mi is roppant mély fájdalommal mondtunk le a malomvölgyi rock 'n' roll javára, de í­gérjük, jövőre sem lesz másképp. A Primordial jelentette számunkra - merthogy édes kettesben érkeztünk - a fő vonzerőt a szombati napon (no meg a VB bronzmeccs, de erről kicsit később), viszont tisztában voltunk azzal a ténnyel, hogy bár nem vagyunk elvetemült metalcore-rajongók, a Heaven Shall Burn a műfaj egyik legnagyobb királya, és mint olyan, egy lehengerlő élő fellépéssel akár e távolságtartással kezelt irányzatot is közelebb hozhatja mihozzánk. (Merthogy, ha már metalcore, én biza tavaly ott akartam lenni a Killswitch Engage-en is, de az jól elmaradt - pedig én nagyon készültem, tanár úr!) Jómagam egyébként most veszí­tettem el a szüzességem rockmaratonilag, s noha már 2009-ben is tervbe volt véve (elsősorban a My Dying Bride és az Amon Amarth miatt), akkor nem sikerült eljutnom. Rockerség ide, hithű acélszí­vek oda, amikor az embernyúzó hőségben fekete póló- és bakancserdőt látok, mindig arra gondolok, milyen fura szerzet is a homo sapiens: a negyvenfokos forróság a bőrébe olvasztja a sötét ruhaanyagot, a lába belefullad a masszí­v lábbelibe, de tűr méltósággal, hiszen tűrnie kell, ezt ő maga választotta. (Egyesek még abban is szentül hisznek, hogy őket erre predesztinálta a Jóisten Eddie Szörny vagy Joey DeMaio képében...) Sok időnk nem volt a panelfilozófiára, tudniillik a metálsátorhoz igyekeztünk, azzal a feltett szándékkal, hogy még elcsí­pjük Nadirékat. Épphogy elcsí­ptük. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy úgy terveztük, öt óra előtt kinn vagyunk a fesztiválon, ám rég nem látott Pécs belvárosának felettébb vonzó utcái-terei és borárusai minduntalan keresztülhúzták a számí­tásainkat, í­gy hát ne minket hibáztassatok.) Szóval Nadir. Ez a budapesti banda maga a nagybetűs Underground, és pont. A zenekar elődjének nevezhető Dark Clouds még 1996-ban alakult, és a kezdeti doomos death metalt fokozatosan maga mögött hagyó, ám annak zsigeri mivoltát a későbbi Nadirba is átplántáló formáció mindig is egy szűk rétegnek muzsikált, és vélhetően ez már nemigen változik, az viszont tény, hogy nem sok ilyen őszinte és hiteles, trendeket meg kompromisszumokat még hí­rből sem ismerő brigád létezik minálunk. Néhányszor már volt szerencsém a fellépéseikhez, és az emlékeimben úgy éltek, mint egy rendkí­vül intenzí­v szí­npadi jelenléttel zúzó együttes, ebből most mintha kevesebbet mutattak volna. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni abból a röpke tí­z percből, amit a produkciójukból láttam, de egy kicsit elveszettnek éreztem őket a deszkákon, holott mindent lehet mondani róluk, csak azt nem, hogy egy megszeppent, lámpalázas alakulat volnának. Ígérem, legközelebb egy teljes bulit megtekintek! Gyorsan kimenekültünk a metálsátorból, hogy egy kis levegőhöz jussunk (ugyanis csupán egy szem bejárat volt nyitva, benn pedig dögletes szauna-hőség), illetve némi étket-folyadékot vegyünk magunkhoz, imí­gyen telepedtünk le a szabadtéri nagyszí­npad közelében, ahol éppen a Blues Company kezdte meg műsorát. Mivel nem ismertem a bandát, kí­váncsi voltam, hogy e veretes név vajon hamisí­tatlan, minőségi bluesszal párosul-e. Nem akarok senkit megbántani, de efféle gyalázatos produkciót igen-igen régen láttam, főként egy ilyen kaliberű fesztivál keretén belül! A BC muzsikája kimerül a rém egyszerű, blues-alapú klisétémák ismételgetéséből, a "dalszövegek" pedig kizárólag a piálás-fingás-motorozás témakörét voltak hivatottak körüljárni, s ezen tényezők olyan vaskos kérdőjelet égettek a homlokomba, mint Glenn Bentonnál a fordí­tott kereszt. Csak egyet mondok, hogy értsd: "Add ide a didit, hadd fogom egy kicsit/Én a didit oda nem adom!/Add ide a didit, kiszopom egy kicsit/Én a didit oda nem adom!" Ez egy refrén... És az ott helyben végighallgatott három-négy gyöngyszem mindegyike ehhez hasonló mí­ves gondolatiságról árulkodott, ergo nem egy egyszeri, félresikerült poénról beszélünk. Amellett pedig tényleg nem tudok szó nélkül elmenni, hogy az egyszerre éneklő és doboló fővezér miféle felfogásban forradalmasí­totta a számok közti konferálást az olyan beszólásokkal, mint például a "Tegye fel a kezét, aki szereti a pinát!", és társai, ráadásul minden egyes szám után. Lehet, hogy a hőguta kiszí­vta a maradék humorérzékemet is, de attól tartok, ez a műsor nem csak nekem volt vállalhatatlan és kritikán aluli. Gyorsan vettünk is egy fröccsöt, és leöblí­tettük vele az elmúlt percek tömény-intellektuális élményét. Meg aztán kezdődött a Watch My Dying. Előrebocsátom, a koncertjükbe csupán négy-öt szám erejéig füleltünk bele, a sátor ugyanis annak rendje s módja szerint megtelt, és az ezzel járó rekkenő forróság, levegőtlenség csak nem akart megszűnni (pontosabban elfelejtették több helyütt megnyitni az oldalponyvát), de amit láttam, az meggyőző volt, még annak fényében is, hogy nem én vagyok a kompetens személy WMD-ügyben, hanem az asszony. Sokszor szapuljuk a koncerthangzást idehaza, van is rá jó okunk, a WMD ellenben remekül szólt, telten, erőteljesen, ahogy kell! A repertoár részeként megkaptuk többek között a Fényérzékenyt, a Holtsúlyt, a Carbont, a Hattyúdalt, illetve ha jók az informátoraim, a Hendrix-féle Foxy Lady indusztriál verziója is becsúszott. Élőben, hangosan én is jobban bólogatok ezekre a riffekre, mint az otthon melegében CD-n hallgatva, macskát dögönyözve, a nép pedig egyenesen imádja a srácokat - nem kevesen énekelték a szövegeket Gaobrral! -, úgyhogy az én szavam itt most mit sem számí­t. Korábban bí­ztam benne, hogy a két főattrakció a szabadtéri szí­npadra kerül, de sajnos csalatkoznom kellett, jóllehet mire leszállt az éj, a fullasztó hőség alábbhagyott, maradt a puha langymeleg. A Primordialt körülbelül öt-hat éve ismerem-szeretem, és noha szinte minden évben megfordulnak hazánkban, ez az első alkalom, hogy sikerül elcsí­pnem őket; a májusi Metalfesten ugyan láttam Alant a Twilight Of The Gods névre keresztelt Bathory-emlékzenekara élén, mégiscsak arra vágytam, hogy anyabandája, az utóbbi idők egyik legeredetibb csapata is bekerüljön a kedvencek általam látott koncertjeinek képzeletbeli krónikájába. A Primordial 1987-ben látta meg a napvilágot, méghozzá Írországban, s tulajdonképpen már a bemutatkozó nagylemezükön, a '95-ös 'Imrama'-n kikristályosodott ezer közül felismerhető stí­lusuk, amely a mai napig sajátjuk, és amelytől egy í­zben sem tértek el. Ráadásul igen kevés azon együttesek száma, akiknek a komplett életműve majdhogynem makulátlan, akik egyszer sem kalandoztak el számukra idegen irányba, egyszer sem adtak alább a minőségből; mindezt lehet persze a szubjektí­v megí­télés górcsöve alá is venni, ám a legnagyobb í­tészek, a rajongók között szinte teljes az egyetértés a téren, hogy e magas szí­nvonalat minden egyes korongjukkal tartani tudják. A Watch My Dying-ot követően kissé szellősebbé vált a terem, igaz, ami igaz, a Primordial nem is illeszkedik bele a dáridós pogány/folk trendbe, ami most oly nagyon dí­vik minálunk. A 2007-es 'To The Nameless Dead' nyitószámával, az Empire Falls-szal léptek a szí­npadra, és bizony korántsem kaptak megfelelő támogatást a hangosí­tásban, pedig sűrű szövésű zenéjük mindezt igenis megkí­vánná, s í­gy meglehetősen masszaszerű volt az összkép. Nem akarok emiatt füstölögni, mert az már unalmas lenne (e téma úgyis mindig az asztalon hever), de elfogadni sem tudom ezt a "hazai betegséget". Ha az emlékezetem nem csal, a dobos új fiú volt, és az egyik eredeti tag, Ciáran MacUiliam sem lehetett ott az este, őt másvalaki helyettesí­tette. Természetesen mindenki Naihmass Nemtheanga, azaz Alan Averill énekes/zenekarvezetőt figyelte, és aki egyszer is látta szí­npadon, az egyhamar nem felejti el... A szokásosan zombiszerűre meszelt arcával, koszolt fehér trikóban kiálló frontember ezen az estén is éppolyan intenzí­v produkciót nyújtott, mint bármikor máskor: teátrális gesztusai láttán egyesek talán pozőrnek titulálják, az azonban vitathatatlan, micsoda zabolátlan szenvedéllyel, és átlényegülve éli meg a dalokat, a dalszövegeit, a hangjában pedig benne van egy egész nemzet fájdalma, vérkönnyes keserűsége. (Több helyen olvastam, hogy egy korábbi pesti fellépésükön sí­rva énekelte el a The Coffin Ships-et.) Kevés ilyen markáns, karizmatikus énekest találni a jelenkor metal világában... Mivel a kisegí­tőzenészek nem tudtak több számot megtanulni, a műsoridő igencsak rövid volt, még annak tükrében is, hogy a Primordial energiától duzzadó muzsikája nem igényel kétórás játékidőt, de az olyan klasszikusok, mint a >The Golden Spiral, az As Rome Burns, a No Nation On This Earth vagy a Sons Of The Morrigan egyaránt óriási katarzis-élménnyel ajándékoztak meg minket. Itt is elhangzott a The Coffin Ships, a korai időkből a Journey's End, majd a Heathen Tribes-zal búcsúztak - mily fenséges és gyönyörű egytől-egyig! Lehet, hogy koncerten voltak már összeszokottabbak, és vélhetően jobb hangzással is léptek már fel, de számomra ez volt az első Primordial-hangverseny, és mint ilyen, rendesen kifacsarták a testem meg a lelkem. Innentől kezdve, ha esik, ha fúj, egy bulijukat sem fogom elmulasztani - hazánkban legalábbis. A német Heaven Shall Burn következett, és ezt akár már abból tudni lehetett, hogy némileg lecserélődött a közönség, a szakállt, bakancsot, egyen feketepólót szépen felváltotta az oldallánc, melegí­tőfelső és egyen gyakorlónadrág, a hajak is megfogyatkoztak egy cseppet, a nézőszám viszont jelentősen megnőtt. Hiába, no, a deathcore jobban fut manapság, mint a kelta black metal. Mint mondottam, nem különösebben vagyok jártas e műfajban, bár mostanság a The Ocean-, netán Burst-lemezek egyre gyakoribb hallgatása révén kicsit közelebb kerültem ehhez az irányzathoz is. A HSB mindenesetre felettébb meggyőző volt, és ha én ilyen lelkes vagyok, milyen lehetett egy igazi, ortodox-rajongó? A banda 1996-ban alakult, és érdekes módon a black metal legenda Marduk 'Heaven Shall Burn... When We Are Gathered' albumának cí­méből kölcsönözték nevüket. De mindez már történelem, a brigád ugyanis a 2008-as 'Iconoclast (Part 1: The Final Resistance)' korong Awoken/Endzeit kettősével azonmód a szí­npadra robbant, mégpedig olyan vehemenciával, mint akik az egész világot le akarják igázni. Ha az egész világot nem is, a Malomvölgyet rendesen ledózerolták! Mindannyian egységesen vörös ingben léptek elénk, amelyek aztán a harmadikként érkező The Weapon They Fear végére csatakosan tapadtak rájuk, nem csoda, hisz folyamatosan mozogtak, pörögtek, ahogy a jó 'core-arcokhoz illik. A közönséget sem kellett noszogatni, ha egy kis "circle-pit"-ről volt szó, kavargott az egész terem... Kicsit jobban beleástam magam a lemezeikbe, és azt tudom mondani, hogy kiváló témákkal operálnak, de helyenként bizony jót tenne a számaiknak a dallamos ének, ha már a zenei alap is melodikus olykor. A vékonydongájú frontembernek, Marcus Bischopnak mind a kiállása, mind a bikaerős üvöltései nagyon rendben találtattak (ráadásul egész idő alatt kommunikált a néppel), ám éppen az állandó hörgés-ordí­tás okán érzem kissé homogénnek, azaz kevésbé változatosnak a repertoárt. Mondom én, mint félig-meddig inkompetens személy, egy hithű deathcore-őrült bizonyára meglincselne, amiért számon kérem a dallamos vokálok hiányát. Jobbára az utolsó két anyagról szemezgettek (pl. The Omen, Buried In Forgotten Grounds), de előbányásztak régebbi szerzeményeket is, többek között az Architects Of The Apocalypse-et a 2004-es 'Antigone'-ról vagy a Counterweight-et a két évvel későbbi 'Deaf To Our Prayers'-ről... A HSB hí­res arról, hogy szeretnek feldolgozni másoktól, legyen az a Bolt Thrower, a Paradise Lost vagy a Tiamat, ezen az estén azonban egy nem kevésbé klasszikus hordától, az Edge Of Sanity-től játszották el a Black Tears-et. Noha a Heaven Shall Burn tökéletesen működött, mint élőzenei gyilokgép, számomra a mindent elsöprő élményt, a Mágiát a Primordial szállí­totta e szombaton. És talán az egész évben... Némi adalék, hogy teljes legyen a kép: az egyik sátorban elhelyezett kivetí­tőn még belelestünk a 2010-es Foci VB bronzmérkőzésébe, ahol a németek feszültek neki Uruguaynak, és amit aztán 2006 után újfent a germánok nyertek meg (3-2-re)... Nem tagadom, mi a Diego Forlan-vezette uruguayiaknak szorí­tottunk... Sebaj, végeredményben egyértelmű í­r győzelem született (nem, nem Írország, mint csapat, őket az a csalárd francia kéz intézte el), és mindent összevetve Malomvölgy is jól vizsgázott. Jövőre, veled, ugyanitt... Mike Fotók: atonik