fbpx

A show-nak folytatódnia kell! - Kiss életmű VI. rész

írta TShaw | 2010.07.24.

Bizonyos értelemben a 'Psycho Circus'-t követő turné, és az azokból kiinduló újabb és újabb, albumok által nem támogatott körutak meggyőzték a közvéleményt arról, hogy a Kiss takaréklángon, de működik. A zenekar legfőbb bevételi forrása ekkor már nem feltétlenül a lemezekből jött, inkább a rajongók számára készí­tett emléktárgyakból és a koncertek jegyeladásaiból. Még 1997-ben megjelentették az összes korábbi Kiss lemez újrakevert, feljaví­tott verzióját, egészen a 'Hot in the Shade' albumig. A legtöbb katalógusban most is ezeket a lemezeket lehet megrendelni, viszont a '90-es évek elején elkészí­tett első cd kiadások is megtalálhatóak még a boltok polcain. 2001-ben jelent meg a mindmáig legnagyobb í­vű Kiss kiadvány, a 'The Box Set', mely egy öt cd-s gyűjtemény volt, tele a legnagyobb slágerekkel, demókkal, ritkaságokkal és kiadatlan élő felvételekkel. Gyűjtök körében nagyon jól fogyott az anyag, köszönhetően talán annak, hogy valóban sikerült felölelnie a zenekar teljes életművét, a gigasláger lemezektől kezdve egészen a kevésbé sikerült útkereső munkákig. A doboz legí­zletesebb pillanatai között van a Talk To Me 1980-as élő felvétele, néhány kiadatlan unplugged dal a legendás MTV koncertből, valamint a Detroit Rock City cí­mű film betétdala. A gyűjteményben szereplő dalok természetesen mind újrakevertek. Szintén ekkortájt jelentek meg az 'Alive' albumok, egybe csomagolva, megtoldva egy extra CD-vel, amin egy 'Psycho Circus'-os koncert van rögzí­tve. Ez lett volna az 'Alive IV', ám hivatalosan és önállóan sosem jelent meg. Ez nem is akkora probléma, annak ismeretében, hogy a felvétel minősége nem a legjobb. A közönség hangos, és a dobhangzás sem tűnik éppen szerencsésnek - valódi kiadása előtt feltehetően még kevertek volna rajta a stúdióban. A valódi 'Alive IV' végül egy Ausztráliában felvett, szimfonikusokkal kí­sért koncert lett, mely az első és egyetlen ilyen tí­pusú lemez a Kiss történetében. A 'Kiss Symphony' egy csodálatos alkotás, melyen leginkább a hetvenes évek klasszikusait veszik elő, különös tekintettel a 'Destroyer' albumra. Igazi gyöngyszeme a koncertnek a Great Expectations, melyet itt játszottak először élőben. A koncert közepén egy akusztikus blokkban vezetik elő a legnagyobb balladákat - a Forevert, az ausztrálok kedvencét, a Shandit, de természetesen itt van a Beth, és a Goin' Blind cí­mű tétel is. A koncertnek felróható egyetlen negatí­vum talán az, hogy a nyolcvanas évek legendáit teljesen lehagyják róla. Van ugyan Lick It Up, de nincs más dal a korszakból, de még a 'Revenge'-ről sem kapunk semmit. Az 'Alive IV' azonban már egy új, a reunionon túllépő Kisst mutat be a nagyérdeműnek. Ace Frehley ekkor már ismét távol van a zenekartól, helyét véglegesen átvette Tommy Thayer, bár nem ő volt az első, aki átvette egy távozó tag maszkját - ez a megtiszteltetés Eric Singeré lett. Peter Criss is visszatérő vendég, hiszen a koncert előtt már jó ideje Eric dobolt a csapatban. Érzésem szerint itt kell minden rajongónak feltenni egy kérdést, ami kifejezetten a banda jelenkori állapotára vonatozik: vajon a Kissben emberek, vagy maszkok zenélnek? Régen ez nyilván nem volt probléma, sőt, most is bagatellnek tűnik a gondolatsor, de jogos felvetés annak ismeretében, hogy a Kiss ma ugyan azzal a felállással zenél, mint 1974-ben - legalábbis a külsőségek mind erre utalnak. De vajon mi ezzel a céljuk? Fontos momentum lenne a rajongóknak, hogy SpaceMan és Catman álljanak Starchild és Demon mellett? Erre sajnos nem tudok válaszolni. Számomra nem, én igenis örülnék, ha Thayer és Singer saját maszkot kapna, egyfelől, mert megérdemlik, másfelől a Frehley és Criss felé mutatott tisztelet is ezt kí­vánná meg. A kérdést etikailag azonban nem lehet megközelí­teni, révén senki sem tudhatja, milyen megegyezések köttettek a bandán belül - az egyéni vélemény pedig mindig csak egyéni vélemény marad. A legújabb és mai napig végleges Kiss felállás 2004-ben újra koncertanyagot adott ki, ám a legendás 'Alive' sorozat folytatása már szóba sem került. A 'Rock the Nation' talán az első olyan Kiss anyag, ami elsősorban DVD formátumban jött ki, és ennek megfelelően hatalmas promóciós kapott, bár az összkép erősen csalóka, ahogyan az a film kritikájából is kiderülhet. Szimpatikus húzás volt viszont a setlist, ami úgyszólván bizonyí­totta, hogy a csapat mégsem feledte el a nyolcvanas éveket - egyszerűen csak nem akar emlékezni rá. A korongon felhangzó Tears Are Falling és War Machine azonban nem maradt sokáig műsoron. 2005-től lassan elkezdődött a folyamat, aminek a csúcsa az Alive 35 elnevezésű turné lett. Ekkora a Kiss koncertek gerincét gyakorlatilag az 1970-es években felvett és játszott dalok tették ki, különös tekintettel a korai lemezekre. A setlistbe látszólag véglegesen beékelődtek az olyan dalok, mint a Parasite, a 100 000 Years, vagy a Firehouse. Az okot jómagam a kereskedelmileg kirí­vó sikerrel bí­ró reunionban látom, ami talán meggyőzte a csapatot arról, hogy a korai sikereiket úgy lehet a legjobban megismételni, ha átváltoznak korai Kissé... Mindemellett viszont folyamatosan fejlődött a látványvilág. A 'Psycho Circus' háromdimenziós videójától fogva a szí­npadkép minél egyedibb és különlegesebb mivoltára rengeteget áldozott a banda. Már korábban megjelent a koncerteken a reptetés, amiben a Love Gun alatt Paul egy mini szí­npadra szökkenhet át, meglepve ezzel a hátsó sorokban álló közönséget, ám a mai napra ez is kiszámí­thatóvá és rutinná vált. Gene is repül, ő viszont csak fölfelé, általában a God Of Thunder, vagy az I Love It Loud alatt. Mí­g az állóví­z lassan kezdett megposhadni, az egykori és az aktuális tagok is szólólemezeket adtak ki. Ezek közül elsőként Paul Stanley próbálkozása az emlí­tésre méltó, ugyanis a 'Live To Win' a valaha volt legjobb szólóanyaga lett. Korábban 1989-ben csinált egy önálló turnét, de albumfelvételek tekintetében már nagyon régóta az összeszokott társaságra tudott csak hagyatkozni. Az album feltehetően a klasszikusként fog egyszer szerepelni, igazi, hamisí­tatlan hard rock szól az alig harminc perces CD-ről. Stanley meg is turnéztatta a lemezt, melyet egy DVD kiadványon örökí­tettek meg. Vele ellentétben mind Gene Simmons, mind Peter Criss erősen leadták a szí­nvonalat, amikor a bandán kí­vül kezdtek mozgolódni, legalább is a közvélekedés szerint. Mivel az előbbi lemezt sosem hallottam, személyesen nem tudok felette í­téletet mondani, Crisst azonban muszáj vagyok megvédeni. A vele szemben felhozott vádak és kritikák csak akkor állnák meg a helyüket, ha Catman mindenképpen az egykori anyabandáját akarná utánozni - pedig a szólóanyagairól lesüt, hogy pontosan ott folytatja, ahol 1978-ban abbahagyta, és ami feltehetően az ő valós és saját zeneisége és egyénisége. Hosszú éveken keresztül ment a vita, hogy legyen-e új Kiss lemez, avagy sem. A fő ellenérv a zeneipar elkorcsosulása, a letöltések, és a zene elértéktelenedése volt, í­gy Gene folyamatosan ellene volt az új anyagnak. De a jég végül 2009-ben megtört, és az Alive 35 turné kissé unalmas időszakának közepén végre megjelent a 'Sonic Boom'. Ez pedig már a jelen, amikor a gyerekes alkudozások, játékok és lustaság után végre vették a fáradtságot, hogy újra stúdióba vonuljanak, bár ebben bizonyosan nagy szerepe volt az egy évvel korábbi, 'Jigoku Retsuden' névre keresztelt, újrafelvételekből álló válogatásalbum létrehozásának. A 'Sonic Boom' tavaly a HRM listáján is előkelő helyeket ért el. Kár is lenne húzni róla a szót, egy olyan visszatérő lemezről van szó, ami teljes mértékben méltó a Kisshez. Hangos rock 'n' roll, olyasvalami, amire talán a 'Love Gun' óta nem volt példa a zenekar történetében. Személy szerint hiányolok róla egy szerelmetes balladát, de hát mit vártok valakitől, akinek a pavlovi reflexnek megfelelően a Kissről még mindig a Forever ugrik be legelsőnek... Zárójelben had emlí­tsem meg, hogy szintén 2009-ben jelent meg Ace Frehley hasonszőrű visszatérő anyaga. Nem tudom, hányan osztják a véleményemet, de nekem ez az album is elnyerte a tetszésemet, sőt, legalább annyi örömmel töltött el a léte, mint a Kiss korong megjelenése. Jelen pillanatban, a budapesti koncert után is azt mondom, hogy számomra még egy lapáttal rátett volna a buli hangulatára, ha a vérprofi és amúgy minden elismerést megérdemlő Tommy helyett Ace flegma és unott játékát hallottam volna... A Kiss története ezzel elért a mai naphoz, és lassan az európai turné is véget ér. A srácok hazamennek, és folytatódik a rutinszerű turnézás, ki tudja meddig. Életem első, de reméltem nem utolsó Kiss koncertje igazán felejthetetlen élmény volt, de azt hiszem, ezzel mindenki í­gy van, aki látta őket akár most, akár máskor. Legalább annyira belém égett az élmény, mint az első dal, amit hallottam tőlük... Vége

Legutóbbi hozzászólások