"Összeillettünk, mint Paul McCartney és John Lennon": Interjú Michael Wiltonnal

írta Hard Rock Magazin | 2010.07.22.

Nemrég fantasztikus koncertet adott a Queensryche csapata Budapesten. Az előadás előtt szerettünk volna néhány kérdést feltenni Michael Wiltonnak, de egy csupaszí­v igen bőbeszédű muzsikust ismerhettünk meg benne, aki minden témáról hajlandó volt beszélni, sőt néha még egy kicsit többről is... HRM: A világ legjobb szólógitárosai között tartanak számon, mégsem köthető a Queensryche-on kí­vül túl sok produkció a nevedhez. Miért? Wilton: Tudod, most épp egy októberben megjelenő szólómunkámon, a Wratchet Headen dolgozom, ami egy rendkí­vül dögös, energikus anyag lesz. Ezért a szóló lemezért még a másik projektemet, a helyi barátokból álló, régebb óta működő Soul Bendert is szüneteltetem egy kicsit. Igaz, hogy nem szóló projekt, de nemrég készí­tettem egy reklámot a Krank Amplificationnek és magam is játszom különböző helyeken, rendezvényeken. Például van egy sörgyáram, amit Whip Ale-nek hí­vnak -tudod, Whip az én becenevem - és hogy a söröm minél több bárba eljusson, reklám és marketing gyanánt azt csinálom, hogy azoknak a szórakozóhelyeknek, amelyek három vagy több rakománnyal vesznek a sörömből, cserébe egy harminc perces saját műsort nyomok. HRM: Akkor te nagyon szereted a sört, haha! Wilton: Igen szeretem, hahahaha! Világos sörnek, indián világos sörnek nevezem a sörömet, hahahaha, ami gazdagabb, krémesebb, habosabb textúrájú, mint általában a sörök és olyan az í­ze, hogy még jó ideig rajta érzed a nyelveden. Washingtonban és a környékén már most nagyon kedvelik az emberek, de lassan az USA összes államában palackozni fogják. HRM: Ismered a Budweiser sört? Úgy tudom, eléggé népszerű nálatok, Amerikában. Wilton: Igen, ismerem, de nem nagyon kedvelem. Számomra olyan a Budweiser í­ze, mintha vizet innék, mí­g a Whip Ale-nek már a szí­ne is aranyban játszik, az aromájáról nem is beszélve, az erőssége pedig egész jó, 5,8%. HRM: Európába is fogsz esetleg exportálni a sörödből? Wilton: Igen, feltett szándékom és valószí­nű, hogy működni is fog a dolog. Előtte azonban jól át kell tanulmányozzam az exportra és importra vonatkozó összes európai jogszabályt, ami még ügyvédi segí­tség mellett sem tűnik egyszerű feladatnak. Így is idegeskedem kicsit amiatt, hogy sikerülne-e egy olyan régióban elterjeszteni a sörömet, mint Európa, ahol több évszázados hagyománya van a sörgyártásnak. HRM: Hmmm, jogász vagyok, majd segí­tek, hahahaha! Wilton: Uhhh, tényleg? Azt megköszönném, hahahahaha! HRM: Oké, kanyarodjunk egy kicsit vissza a zenéhez! Wilton: Nem lehetne inkább a sörröl beszélgetni? Úgy belelendültem, hahahahaha! HRM: Részemről, arról is beszélgethetünk, sőt a borról is, ami viszont nekem a nagy kedvencem, haha! Wilton: Tényleg, a bort szereted? Én nem nagyon kedvelem, mert sajnos már egy pohár bortól is megfájdul a fejem. HRM: Ez biztos azért van, mert még nem kóstoltad a magyar borokat, haha! Wilton: Na, látod, ez elképzelhető, hahahahahahaha! HRM: Úgy tudom játszottál Pamela Moore 2006-ban megjelent Stories from a Blue Room cí­mű albumán. Mesélnél nekünk erről valamit? Wilton: Igen, ez í­gy igaz. Többek között Jeff Loomis a seattle-i Nevermore zenekarból és én is vendégszerepeltünk ezen a lemezen, de a "gitármunkák" nagyobb részét nem én, hanem Jeff csinálta. Ha jól emlékszem, én csak két dalban játszottam fel a szólót, de már nem vagyok egészen biztos benne. A lényeg, hogy végül egész jól sült el Pamelának ez a szólólemeze:-)! HRM: Emlí­tetted a Wratchet Headet. Tekinthető-e minden szempontból - dalok megí­rása, hangszerek kezelése, stb. - igazi szóló munkának ez az album, vagy esetleg más is segí­tett a komponálásban, a dalok feljátszásában? Wilton: A Wratchet Head összes dalát én í­rtam a Queensryche legutóbbi turnéján, az American Soldier turné alatt, ahol egy csomó időm volt ezzel a turnébuszon foglalkozni. Amikor pedig visszamentem Seattle-be, gyorsan zenészeket kerestem, hogy minél hamarabb összepróbálhassuk a dalokat. Eddig tí­z dal van készen, amiből egyet kifejezetten az énekes hangjára í­rtam. Aki hallotta már az anyagot, mind azt mondta, ejha öregem, úgyhogy remélem másoknak is be fog jönni! Bár aki szereti a Queensryche-ot, az valószí­nűleg ezt a lemezt is kedvelni fogja, hahaha! HRM: Mint az egyik gitáros, kezdetek óta a Queensryche tagja vagy. A gitáros-páros másik fele azonban többször is cserélődött; hogyan emlékszel vissza azokra a régi zenésztársakra, akik jelenleg már nem tagjai a Queensryche-nak? Wilton: Nos, azt hiszem, egy nagyon fontos szakasz zárult le a Queensryche történetében akkor, amikor 1997-ben Chris DeGarmo elhagyta a csapatot arra hivatkozva, hogy a Queensryche elérte létezésének csúcsát. A valóság azonban az, hogy más irányba akart elindulni, más területen akart éppen akkora karriert befutni, mint amekkorát a Queensryche zenekarral volt lehetősége. Valójában nem a Queensryche, hanem Ő volt az, aki elérte a csúcsát... Most pilótaként dolgozik és a mai napig nagyon jó barátok vagyunk, mint ahogyan a családjaink is azok. El kell fogadjuk, hogy Chris már nem a zenének, hanem a magánéletének él. Tehát ha megkérdeznéd esetleg, hogy Chris visszajön-e valaha a bandába - hiába remélem, hogy igen -, azt mondanám, hogy nem. Egyszerűen eltérőek voltak az Ő és a banda elképzelései... Chris távozásával a Queensryche is megváltozott, más irányt vett. Nekem, mint gitárosnak, nagyon hiányzik Chris, hiszen olyan összhangban voltunk a szí­npadon, úgy összeillett a játékstí­lusunk, akár Paul McCartney-é és John Lennoné a Beatlesből. HRM: Ezek szerint nemcsak emberileg, de zeneileg is jól megértettétek egymást? Wilton: Igen. Pontosan értettem, hogy Ő mire gondol éppen és Ő is tudta, hogy én mire gondolok. Most más a helyzet. Az új gitáros jó zenész, professzionális gitáros, de hiányzik közülünk valami. HRM: Örülök, hogy szóba hoztad, az új gitárost, Parker Lundgrent! Kifejtenéd egy kicsit bővebben a véleményed Róla? Wilton: Tudod, nagyon fiatal még, 22-23 éves, akkor született, amikor a harmadik Queensryche albumot raktuk össze, hahahahahahaah! Óriási tűz van benne, gyorsan fejlődik és nagyon szorgalmas is, ha pedig megkérem, hogy ugyanúgy játsszon el részeket, szólókat ahogyan az a lemezeken volt, akkor kifogástalanul teljesí­ti azt, nagyon ügyes technikailag. Ebben egyébként én is segí­tem, igyekszem mindenre megtaní­tani Őt. Az egyetlen dolog, amit ezen kí­vül csinálhat még, hogy jobb legyen, az a gyakorlás, mégpedig a hosszú-hosszú órákat tartó gyakorlás. HRM: És emberileg hogyan viszonyulsz hozzá? Wilton: Nagyon jó ember, hatalmas lélekkel, csak még gyerek, hahahahahaha! Akár a fiam is lehetne! HRM: Szerinted vannak jó zenei ötletei, olyan érzései, amiket szí­vesen foglalna dalba? Wilton: Igen, biztos vagyok benne, hogy vannak. A Queensryche zeneiségének nagy része egyébként is egy kí­sérletezgetés, úgyhogy megvan a dalí­rás lehetősége, neki is. Persze a dalí­rás manapság a számí­tógépek és egyéb kütyük miatt már másképp zajlik, mint régen, amikor mindannyian összeültünk egy szobában, összejátszottuk a dalokat, amiket fel is vettünk egyúttal. Manapság, a digitális rögzí­tés világában mindenki otthon, a saját házában van és e-mailek segí­tségével küldözgeti a többieknek a dalok egy-egy részletét. Így talán egy picit hivatalosabbá vált a dolog, mint amikor barátokként összeülve, egy pár üveg sör társaságában í­rtuk meg a nótákat, nyilván í­gy neki is személytelenebb a dolog, nehezebben csiszolódik hozzánk. HRM: Értem. Legutóbbi nagylemezetek, az American Soldier, súlyos mondanivalója okán leginkább az amerikai közönségnek szól. Hogyan látod, miképp értékelte az Amerikai Egyesült Államokon kí­vüli közönség a lemezt? Wilton: Ez az album nyilvánvalóan, a cí­méből adódóan is, az amerikai közönséghez szól; Geoff szerette volna egy kicsit megvilágí­tani az emberek számára az amerikai katonák életét, helyzetét. Ez sikerült is, hiszen nálunk, Amerikában sokakat megérintett az album mondanivalója, viszont Európában, vagy máshol a világban valóban nem jelent valami sokat az embereknek. HRM: Ha már szóba hoztad Európát, szereted az öregkontinenst, szeretsz itt lenni? Wilton: Igen kedvelem Európát. Teljesen lenyűgöz az a sok év történelem, ami a háta mögött van, a különböző kultúrák sokasága, a városok különleges épí­tészete, az épületek, melyek szépségét már több háború megtépázta. HRM: Igen, a gondolkodásunk, a mentalitásunk is teljesen más, mint a Tiétek. Wilton: Igen, ezzel teljesen egyetértek. A turnét például Moszkvában kezdtük, ahol még soha nem voltam korábban, mint ahogyan Oroszországban sem. Rendkí­vül különleges világgal és az amerikaitól nagyon különböző gondolkodású emberekkel találkoztam ott; emlékezetes... De éppen ilyen érdekes volt Norvégia is, ahol megint más mentalitású emberekkel találkoztam, arról nem beszélve, hogy ott láttam először életemben olyat, hogy valahol folyamatosan nappal van, huszonnégy órán át. HRM: Igen, Norvégia egy részén fél évig világosság, fél évig pedig sötétség van. Wilton: Igen, nehezen is viselte a szervezetem ezt a dolgot; eleve kilenc óra volt az időeltolódás, amire még rátett a folyamatos nappali világosság, alig tudtam pihenni valamit, szinte állandóan ébren voltam. Viszont ennek ellenére nagyon jól érzem itt magam Európában és mióta megalapí­tottam a sörgyáramat, bármerre járok a világban, mindenhol, í­gy itt, Európában is, igyekszem megkóstolni a söröket. Például azok a sörök, amiket itt Magyarországon kóstoltam nagyon í­zlettek, bár egyik sem volt olyan erős, mint az én söröm. HRM: Lehet-e már tudni valamit a következő Queensryche albumról, akár mondanivalóját, akár zeneiségét tekintve? Wilton: Nem tudom pontosan megmondani neked, hogy miről fog szólni az album, mert nincs olyan egységes koncepciója, mint az American Soldier lemeznek volt. Most még csak í­rogatjuk a dalokat, próbáljuk összeilleszteni a dalrészleteket egy-egy egésszé. HRM: És mikorra számí­thatunk az új lemezre? Wilton: Nos, ezt sem tudom pontosan megmondani. A kiadónak körülbelül három hónapra van szüksége a promóciós és marketing munkálatok elvégzéséhez és bizony nekünk is időre van szükségünk, hogy megí­rjuk a dalokat. Most például ugye turnén vagyunk, aztán dalokat í­runk, a sörgyárammal is szeretnék egy keveset foglalkozni, majd megint turné, megint dalí­rás és már ott tartok, hogy nem is tudom, hogy épp melyiket csinálom, hahahahahahahahaha! Szóval nem tudom még megmondani neked, hogy mikor fog megjelenni az új lemez. HRM: Az esti műsorotok "best of" programként lett meghirdetve. Hogyan állí­tjátok össze a műsort, jó előre, vagy közvetlen a koncert előtt? Wilton: Mivel a show-k nagy részét fesztiválokon játsszuk, általában 60-70 perc, esetleg 85 perc a játékidőnk. Itt nálatok azonban többet, körülbelül 1 óra 30, vagy 1 óra 50 percet játsszunk azt hiszem, mivel önálló koncertet adunk. A setlistet ezért a műsoridőhöz alakí­tjuk, hol elveszünk a dalokból, hol pedig hozzáadunk. Van egy nagy listánk azokból a nótákból, amiket szeretünk játszani és azokból válogatjuk ki a lehetséges dalokat az aktuális koncertre. HRM: Az esti műsornak mely lemezek képezik a bázisát? Wilton: A legtöbb albumról vannak dalok a setlisten; vannak a Mindcrime-ról, a Mindcrime II-ről, a Promised Landről, a Rage for Orderről, az American Soldierről..., gyakorlatilag a nóták szí­npadon történő improvizatí­v összeválogatása és sorrendje fogja a műsort képezni. HRM: Vannak zenész példaképeid? Wilton: Már kisgyerekkoromban is olyan nagyokat hallgattam, mint Jimmy Page, Jimi Hendrix, de már akkor is szerettem a kicsit progresszí­vabb előadásmódot, mint Al Di Meoláét. Kedveltem az olyan, kissé melodikusabb zenéket is, mint amit a Beatles, a Yes, vagy a Pink Floyd csinált és úgy nőttem fel, hogy egy csomó nagyon jó hetvenes évekbeli zenét is hallgattam. Ezek a zenék mind nagy hatással voltak rám és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdtem gitározni. Aztán ahogy középiskolás lettem, felfedeztem Eddie Van Halent, Michael Schenkert, egyre több Ritchie Blackmore-t hallgattam és lassan kezdett kialakulni a saját zenei gondolkodásom, játékstí­lusom, kezdtem megtalálni a belső hangomat, azokat a melódiákat, dalokat, amik bennem vannak. Ez volt egyébként életem egyik legnehezebb feladata, hogy elinduljak azon az úton, amire a belső hang vezérelt és hogy bí­zzak a gondolataimban, abban, amit a lelkemben érzek. Azt gondolom, hogy mára már egészen jól kiforrta magát ez az út. Itt arra is gondolok például, hogy régen, ha felötlött bennem egy zenei gondolat, egy riff, akkor azonnal abbahagytam mindent, amivel éppen addig foglalkoztam, magamhoz ragadtam a gitárom és rögzí­tettem a dallamot. Azonban már jó ideje nem í­gy működnek nálam a dolgok. Tudod, ahogy öregszik az ember, egyre több felelősség van az életében, egy csomó olyan dolog feszí­t egyszerre az agyadban, amire oda kell figyelni - számlák, találkozók, emberek kopognak az ajtódon, csörög a telefonod - nem tehetem meg, hogy ott hagyok hirtelen mindent, hogy rögzí­tsem az adott riffet, gondolatot. Most már leteszem a gitárt és később keresem meg az agyamban a dallamot. Ahhoz azonban, hogy megtaláljam, néha nagyon nagy csöndre van szükségem, de amint meghallom, rögtön rögzí­tem is. Ilyenkor egyébként nem tudom azonnal meghatározni és besorolni, hogy az a dallamrészlet mihez lesz, úgyhogy csak simán gitárszólóként veszem fel. Így csinálom már huszon akárhány éve, hahahahaha! HRM: Vannak kedvenc hard rock és metal bandáid? Wilton: Húú, még mindig nagyon nagy Tool rajongó vagyok, szeretem azokat az érdekes ritmusokat, amiket a zenéjükbe szőnek és azt a rengeteg hangszert, amiket használnak. Kedvelem a Shadows Fallt, egyszerűen csúcs, amit ezek a fiúk játszanak! Nagyon bí­rok egy kanadai bandát, a Protest The Herot, akik rendkí­vül vad és feszes zenét nyomnak, de szeretem az új Alice in Chains és Slash albumokat is. HRM: Slash új szólóalbumára gondolsz? Wilton: Igen, nagyon sok érdekes dal van rajta. Hahahaha, képzeld, rajta volt Ő is a repülőn, amivel nemrégiben Norvégiába mentünk és tök jókat beszélgettünk, többek között erről a lemezről is. Kiket mondjak még neked, hmmm... A Chickenfootot is nagyon csí­pem, csináltunk is együtt pár koncertet, ráadásul mindig is nagyon szerettem Joe Satriani játékát, szí­vesen hallgatom a lemezeit. Bí­rom a Dragonforce-os srácokat is, Herman például egy igazi őrült fickó, hahahaha. Tudod, van egy fiam, aki tizenhat éves és a kemény zenéket szereti, ilyen bandákban is játszik és Ő az, aki megmutogatja nekem az ilyen zenéket. A Wratched Head egyébként nagyon bejött neki, hahahaha! HRM: Ha van szabadidőd, mivel töltöd? / Wilton: Golfozni megyek Chris DeGarmoval, koncertekre megyek a fiammal és a lányommal is - aki egyébként egy rock rádiónál dolgozik - megpróbálok minél több időt eltölteni, mint egy normális apa egy normális családban, legalábbis próbálkozom, hahahaha. Sajnos azonban többségében elfoglalt vagyok, szinte folyamatosan felemészt valami; egy adag Queensryche, majd egy adag Wratched Head, aztán egy kis sört is csinálok és ügyvédekkel találkozom a sörgyáram ügyeivel kapcsolatban, szóval nagyon elfoglalt ember vagyok. HRM: Nagyon köszönöm Michael az interjút! Wilton: Én is köszönöm, jól volt veled beszélgetni! Szöcske Fotók: Pearl69