Hétvégére felmentünk a hegyekbe: Metalcamp, Magic Circle Fesztivál, 2010.07.9-11., Tolmin, 1. rész

írta MMarton88 | 2010.07.18.

Az elmúlt években három súlyos hibát is elkövettem: nem voltam ott az eddig megrendezett három Magic Circle fesztiválon. Lévén, hogy a Manowar egyike legnagyobb kedvenceimnek, negyedszerre már muszáj volt ellátogatnom a csapat köré szervezett nyári fesztiválra, annál is inkább, hisz idén végre nem kellett Németországig utazni, elég volt átugrani a szomszédba. A Metalcamp fesztivál idén már 7. alkalommal került megrendezésre, a Magic Circle fesztivál pedig amolyan "bónusz napként" csapódott hozzá a szlovén fémőrülethez. Noha az MCF hivatalosan csak 1 napos volt, mi már a várva várt vasárnap előtt két nappal odamentünk a hazai Manowar rajongói klubbal, hogy az addig is megrendezésre kerülő Manowar programokból ne maradhassunk ki. Ezeknek a kempingben felállí­tott Magic Circle fesztivál sátor adott helyett... ám közben a Metalcampen is zajlott az élet... amely olyan csalogató volt, hogy végül nem bí­rtam megülni a fenekemen, és úgy döntöttem, ha már itt vagyok, benézek a szlovén gigaparty végére is. A kissé kalandos, és fárasztó utazás után péntek reggel érkeztünk meg Tolminba. Ez egy festői szépségű kis falucska a szlovén-olasz határtól egy köpésnyire, az Alpok hegyei közt. A vonatból kiszállva azonnal megbabonázott minket a gyönyörű táj és a látvány, bizony a "Hell Over Paradise" szlogen nem kamu. Egy hegyek közti kis völgyben alakí­tották ki a fesztivál, illetve a kempingterületet, mely érkezésünkkor már zsúfolásig telt, úgyhogy nem kevés keresgélés, illetve bosszankodás után sikerült csak sátrat vernünk, s első utunk rögtön a falvacskába vezetett. Ami borzasztó nagy előnye a fesztiválnak, hogy a település szupermarketjei gyakorlatilag a kempingterület bejáratánál találhatóak, í­gy nem kellett sokat cipekedni. További meglepetés volt, hogy a hazai pénztárca számára abszolút korrekt árak fogadtak minket, az pedig csak hab volt a tortán, hogy a kemping mellett csordogáló Tolminka patak strandjához bármikor lemehettek a rockerek, és amikor úgy érezték, fürdőzhettek, pancsolhattak a gyönyörű, tiszta, hideg ví­zben. További nagy pozití­vumként éltük meg, hogy a kempingben rengeteg toi-toi wc kapott helyett, sőt sok ingyenes zuhanyzót is felállí­tottak, amelyekre bizony nagy szükség volt a három nap alatt. Hogy miért? A fesztivál szervezőinek a legnagyobb fejtörést az óriási hőség okozhatta. Gyakorlatilag szinte végig elviselhetetlen forróság uralkodott, amely mind a fesztiválozók, mind a fellépők állóképességét erősen kikezdte. Szerencsére igyekeztek a szervezők küzdeni a forróság ellen, azon felül, hogy a biztonságiak, illetve a zenészek folyamatosan ásványvizet osztottak a hallgatóknak, a bulik alatt rengetegszer locsolták meg slaggal a rajongókat hűtésképpen, sőt bármilyen ételt, illetve italt bevihettél a fesztiválterületre! Mi ez, ha nem szimpatikus, barátságos fogadtatás, illetve rajongóbarát szervezés! Mire a fenti dolgokat konstatáltuk, és sikerült véglegesen táborhelyet vernünk, már javában a délutánban jártunk, í­gy el is indultam az első koncertre. Az Ensiferum előző nap lépett fel a pécsi Rockmaratonon, és borzasztóan sajnáltam, hogy ott nem tudtam őket megnézni. Petriék nagy kedvencek, a folk metal egyik legnépszerűbb és legjobb csapatáról beszélünk, ezért is volt számomra fura, hogy a délutáni forróságban, 4 körül kezdtek neki bő egy órás produkciójuknak. A 40 fok ellenére rengetegen voltak rájuk kí­váncsiak: a küzdőtér szépen megtelt, a 'From Afar' borí­tóját ábrázoló molinó előtt pedig egy remek bulit csaptak a finnek. Az Ensiferum élőben mindig is borzalmasan erős volt, most is nagy elánnal, energikusan kezdtek neki műsoruknak. A programból nem maradhattak ki az új lemez nagy slágerei: rögtön indí­tásként a From Afar, illetve a Twilight Tavern késztette heves headbangelésre a rockereket, de a nagyot ütött az Elusive Reaches is, a program végén pedig a Stone Cold Metal. Érdekes, hogy utóbbi dal középső western betétje, amit lemezen teljesen fölöslegesnek érzek, élőben abszolút nem töri meg a számot, sőt! A szinte végig látványosan zúzó finnek nem hanyagolták az olyan alapvetéseket sem, mint az Ahti, az Into Battle vagy a Deathbringer From The Sky. Külön öröm volt hallani, hogy készültek egy meglepetéssel: az Abandoned az első lemez egy méltatlanul alulértékelt dala, mely igazán nagyot szólt a tolmini délutánban. A buli alatt előkerült Petri "Bret Michaelses cowboy kalapja" is, s noha érzésem szerint a forróságban a program végére mind a zenészek, mind a közönség kissé már elfáradt, és kitikkadt, a záró Iron még hatalmas ovációt, és sok ezer torokból feltörő, éneklő biztatást kapott. Nagyon tetszett, hogy egy lendületes, pörgős programmal készültek, nem voltak fölösleges belassulások, igen feszes és daráló setlistet állí­tottak össze. Picit mondjuk sajnáltam, hogy a mostanában néhol eljátszott Battle Hymn cí­mű Manowar feldolgozást nem játszották, élőben arra azért borzasztóan kí­váncsi lennék. Az Ensiferum egy igen erős programmal, újfent minőségi bulit adott, várom már az őszi, pesti koncertet. Remélem ott picit több idejük lesz. Setlist: 1. From Afar 2. Twilight Tavern 3. Into battle 4. Token of Time 5. Elusive Reaches 6. Deathbringer from the Sky 7. Abandonned 8. Stone Cold Metal 9. Ahti 10. Iron A Sonata Arctica egyszer már leszerepelt idén a Metalfesten, í­gy kí­váncsi voltam, hogy sikerül-e most kiküszöbölni a csorbát. Noha programjuk most sem volt hosszabb, mint Csillebércen, ez itt bocsánatosabb bűnnek minősült, lévén, hogy nem főzenekarként léptek fel. Mindenesetre eléggé elgondolkodtatott rögtön a buli elején, hogy a két pesti koncerttel ellentétben a nyitó Flag In The Ground itt az elejétől fogva tökéletesen szólalt meg, sőt a Metalcamp általam látott két napján minden buli teljesen tisztán szólt. Ez idehaza miért elképzelhetetlen? Örültek is rendesen a rajongók kedvenceik viszontlátásának, s noha az első sorokban a tini lányok aránya hirtelen megemelkedett, remek hangulat uralkodott a küzdőtéren a Sonata egy órás műsora alatt. A buli során a prí­met egyértelműen Tony Kakko vitte, aki az általam eddig látott Sonata bulik közül most teljesí­tett a legjobban. A kisfiúsan lelkes és jókedvű Tony remek frontemberi, és énekteljesí­tménnyel örvendeztette meg a rajongókat, akik naná, hogy prí­mán szórakoztak. Érdekes, hogy a banda többi tagja már korántsem élvezte ennyira a műsort. Tommy, illetve Elias még úgy-ahogy elbólogattak, de Klingenberg, illetve Paasikoski urak unott fejére semmivel nem lehetett még egy erőtlen mosolyt sem csalni, nemhogy a kötelezően betanult koreográfiákon túl bármiféle mozgásra rávenni őket. Rejtély, hogy miért játszanak rock zenekarban, ha ennyire feltűnően unják az egészet, bár tény, hogy amit játszottak, az abszolút korrekt volt. Az új lemezről ezúttal sem maradhatott ki a The Last Amazing Grays, illetve a Juliet, ám a legnagyobb ovációt a Fullmoon, illetve a Black Sheep kapta. Igazi örömünnepély volt a Last Drop Falls is, egy emberként énekelte a publikum a gyönyörű sorokat, a búcsúzást pedig az In Black And White, a Don't Say a Word' (illetve a Vodka) jelentette. Kicsit sajnálom, hogy újfent egy nyolc számos programmal sikerült csak elcsí­pnem a Sonatát, akik noha ezúttal sem vitték túlzásba a dalok mennyiségét, minőséget tekintve szépen teljesí­tettek, jó hangulatban és jó hangzással, egy kellemes órácskát szereztek a fesztivállakóknak. Azért bí­zok benne, hogy a közeljövőben végre egy hosszú, önálló best-of műsorral is járni fognak a környéken. A Paradise Lostot előzetesen nem ismertem, (én dőre...) viszont akárhányszor szerettem volna megbarátkozni dark/gothic zenekarokkal, annak mindig katasztrófa lett a vége... Ennek szellemében nem tehettem mást, minthogy szorongással és rettegéssel vártam a zöldségüket kereső briteket, s láss csodát, nem is volt ez a valami annyira büntető, mint amilyenre számí­tottam! Persze nem leszek ezentúl sem Paradise Lost rajongó, de tény, hogy a csapat borzasztó profi, és a dalaik is épp eléggé keménykötésűek, fogósak ahhoz, hogy élvezzem műsorukat. Mivel időközben lassan besötétedett, a banda a 'Faith Divides Us - Death Unites Us' borí­tója előtt játszott, sokat mozogva, remek megszólalással, hitelesen. Nick Holmes egy roppant szuggesztí­v frontember, igazi átéléssel és alázattal adta elő dalait, s noha a végére már számomra egy picit unalmas lett a műsor, mégis szórakoztató programmal, intenzí­v, és profi előadással készültek, melyet a rajongók hatalmas ovációval köszöntek meg. Soha rosszabb "első randit". A Hammerfallnak oroszlánrésze volt abban, hogy a pénteki, illetve a szombati napon bemenjek a Metalcampre - hiába, ha rajongó az ember, akkor csak meg akarja nézni sokadszorra is a kedvenceit. Pláne, ha ott játszanak, a szomszédban. Mivel a svédek a Metalfesten roppant erős formát mutattak, kí­váncsi voltam, hogy pár héttel később sikerül-e ugyanolyan lélegzetelállí­tó bulit kapnom tőlük. A dí­szlet hasonló volt, mint Pesten, a nagyobb szí­npad miatt egy szélesebb molinót helyeztek fel, illetve egy picit több lámpa, valamint magasabb emelvények ékesí­tették a szí­npadot. A fények kialvása után felcsendült a szokásos intro, és berobbantak a templomosok a Punish and Enslave ütemes dallamaival. A műsor szinte teljesen megegyezett a csillebércivel, az egyetlen különbséget az jelentette, hogy ezúttal a Rebel Inside is helyet kapott a programban. Noha most is lélegzetelállí­tóan profi, precí­z, és szórakoztató műsort kaptunk a svédektől, szerintem pár hete a Metalfesten jobbak voltak. Egyrészt most Anders Johansson dobos túlzásba vitte a bohóckodást, s noha látványosan püfölt, rengeteg pontatlanságot lehetett kihallani játékában, arról nem is beszélve, hogy a futamokat rendszeresen elnagyolta a tamokon. Pontosság terén Cans mester sem jeleskedett ezen az estén, szokásához hí­ven csalt a magasakból, talán picit többet is, mint amennyit általában, ám ezen talán már fölösleges fenn akadni. A Pontus/Oscar/Fredrik húrnyüvő trió viszont megint csak bebizonyí­totta, hogy az európai bárdisták élvonalában van a helyük, legalábbis előadásmód szempontjából biztosan. Folyamatosan mozogtak, összeállták, egymást követték a koreográfiák, a különböző látványos szólóorgiák, ez igen! Ráadásul a lemezen hallható dolgaikat is tökéletesen vissza tudták adni. Érdekes egyébként, hogy a most is borzasztóan pörgő Oscar a fehér póló, piros gatyó, szőke lobonc kombóval akár a Skid Rowból is jöhetett volna, komolyan, picit elkezdett fazonilag hasonlí­tani a 80-as évek amcsi metalzenészeire. A hathúrosok párharcait nem csak hallgatni, nézni is frenetikus volt, ezek a srácok borzasztóan ráéreztek a közös muzsikálás í­zére. Élt a szí­npad a svédek alatt, óriási lelkesedéssel, és elánnál mozdí­tották meg a közönséget, akik hatalmas hangerővel, iszonyatos lelkesedéssel fogadták a jobbnál jobb dalokat. Apropó, jó dalok... Nem vagyok benne biztos, hogy a Rebel Inside bevétele jó ötlet. Félreértés ne essék, nem baj, hogy egyel több dalt hallottunk, mint Pesten, de nem bántam volna, ha helyette valami gyorsat kapunk. (Legion/Natural High/stb.) Szerintem í­gy már egy picit túl sok volt a középtempó, ami azt eredményezte, hogy a buli kevésbé volt feszes, pörgős, odacsapós, mint Pesten. Olyan frenetikus hangulat sem alakult ki, mint idehaza. Ennek ellenére értelemszerűen headbangelésre, és közös éneklésre késztettek engem is az olyan alapvetések, mint a The Dragon Lies Bleeding (ezt élőben hallani mindig élményszámba megy), a Renegade, a Heading The Call, a Blood Bound, vagy a Stronger Than All. A középtempók közül pedig a koncerthimnusz Last Man Standing váltotta ki a leghevesebb reakciókat, ám a közönség nagyon megörült az Any Means Necessarynak, a Let The Hammer Fallnak, illetve a Crimson Thundernek is. Érdekes, hogy ezek az általam lemezen nem igazán kultivált dalok a fiatalabb rajongók körében mennyire borzasztóan népszerűek, úgy tűnik, hogy a banda utóbbi lemezein hallható "belassulás" csak a kritikusok szemét szúrja. A fanokat ilyen apróság nem rendí­ti meg kedvenc csapatukkal kapcsolatban. Gyorsan elröppent a Hammerfall másfél órája, a végig látványos, élettel és tűzzel teli produkció rendesen megmozgatott mindenkit, és újfent kellemes perceket szerzett. Nem bántam meg, hogy hetedszerre is meglestem a svéd templomosokat, ha holnap jönnének, biztos, hogy újból kinéznék a koncertjükre. Profizmus a köbön, le a kalappal! Setlist: 1. Punish And Enslave 2. The Dragon Lies Bleeding 3. Crimson Thunder 4. Renegade 5. Hallowed Be My Name 6. Last Man Standing 7. Blood Bound 8. Heeding The Call 9. Rebel Inside 10. Any Means Necessary 11. Stronger Than All 12. Riders Of The Storm 13. Secrets 14. Let The Hammer Fall 15. Hearts On Fire A péntek délelőttöt mi mással indí­thattuk volna, mint egy jó kis túrával! Miként már emlí­tettem, Tolmin környéke csodálatos, ezt pedig vétek lett volna kihagyni. Lelkes kis csapatunkkal bebarangoltuk a Triglav Nemzeti Parkot, mely bejáratánál még külön "rocker kedvezményt" is lehetett kapni. A vadregényes szurdokokban, mesébe illő sziklák közt repült az idő, csodálatos látványban volt részünk, a hely felkeresését jó szí­vvel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a természet csodái iránt. Néhány kilométerrel a lábamban, mi mással lehetett volna folytatni a napot, mint egy gyors fürdőzéssel, majd nyomás a fesztivál! A Heidevolk nagyjából fél 5-kor kezdett neki műsorának, és minden elismerésem a fiúké, hogy az újfent 40 fok körüli hőmérsékletben kiöltözve, folk ruhákban álltak ki a "naptűzte" szí­npadra! Én az árnyékban alig bí­rtam megmaradni, a srácok mégis lelkesen igyekeztek beindí­tani nem túl nagy számú közönségüket. A banda amúgy nem játszik rossz zenét, első pillantásra kiderült, hogy az északi folk metal az ő kenyerük (meg nem mondanád, hogy hollandok...), annak is egy dallamos, ámbátor kissé tucat jellegű ága. Az egyediség ugyanúgy hiányzott a legények programjából, mint a kiemelkedően erős dalok, ennek ellenére nem rossz, amit csinálnak. Bár érződik, hogy a divathullám nélkül nem nagyon tartanának sehol sem. Azt sem igazán értem, hogy mi a túróért van szükségük két énekesre, amikor láthatóan nem aknázzák ki az ebben rejlő lehetőségeket (nincsenek duettek, nincs hörgés- és dallamváltás), mégis abszolút élvezhető, szerethető ez a banda. Kellemes dallamok, folk klisék, aki szereti az ilyesmit, az könnyen beléjük habarodik. A mozgásból, szí­npadi különcködésből is igyekezte kivenni részét mind a hat zenész, kí­váncsi leszek, hogy a Heidenfesten, egy kis klubban mire lesznek képesek. Gyaní­tom, a hazai folk kemény mag már várja a viszontlátást... Az Exodus egy órácskája fél hattól vette kezdetét. Brutális volt, agresszí­v volt, gyilkos volt. Nem kaptunk könyörületet, már a nyitó The Ballad of Leonard and Charles alatt adtak egy nagy pofont mindenkinek, aki kételkedik az old school thrash metal erejében. Noha Rob Dukes frontember lemezen abszolút nem a kedvencem, élőben brutálisan be tudja indí­tani a népet, Gary Holt, illetve Jack Gibson folyamatosan intenzí­ven, energikusan tolták lábunk alá a talpalávalót, gyakran kezdtek el headbangelni, szimpatikusan mozogtak, úgy, ahogy egy ilyen bulin kell. Lee Altus ellenben a közönséggel együtt durván áldozatul esett a kánikulának... Szegény fickón konkrétan látszott, hogy rosszul van, sőt majdnem összeesett a buli alatt. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy tökéletes precizitással tolja témáit a hathúroson, de nem lepődtem meg, hogy a buli végeztével azonnal rohant is lefelé a deszkákról, tényleg olyan sápadt volt, hogy rossz volt ránézni. A forróságban a küzdőtéren sem gyűlt össze fene nagy tömeg, ám akik ott voltak, azoknak Rob Dukes nem győzte megköszönni, hogy őket választották (az oldalt az árnyékban hűsölőket meg párszor el is küldte a francba...). A műsor egy korrekt best of volt, nyilván a legnagyobb vadulást az olyan nóták váltották ki, mint a Bonded By Blood, a Blacklist, vagy a végén gigantikus circle pitet eredményező Toxic Waltz. A gyors fáradás megakadályozására folyamatosan locsolták a népet, a thrash himnuszok pedig irgalmatlanul dörrentek meg a délutánban - mindenesetre az biztos, hogy ez az Exodus felállás méregerős, hibátlan, remélem, hogy még sokszor el tudom őket csí­pni. Különben is, mi a metal, ha nem az, hogy a 40 fokban tombolva üvöltöd a War Is My Shepherdet, miközben Rob egy slaggal a képedbe veri a vizet? 🙂 A Finntroll bulijára már szépen beesteledett, az igazság az, hogy a srácok meg is érdemelték a késői időpontot. Akárhogy is nézzük, a jelenleg tomboló északi folk őrület egyik "katalizátora" volt a csapat, a manapság divatos folk csapatok közül ők vitték elsőként sikerre ezt az északi, extrém vonalat. Azt már Pesten is bebizonyí­tották, hogy a banda szekere újból felfelé tart, de ezt most Szlovéniában is sikerült megerősí­teniük. A szí­npadkép ugyanaz volt, mint Pesten, és akárcsak itthon, most is látványosan, lelkesen, erőteljesen muzsikált a banda... éppen csak a hangzás volt jóval tisztább. Az új lemez dalait nem igazán erőltették a trollok, erőteljes best of műsort kaptunk, amely a rockereket a program felétől indí­totta be igazán. Innentől vették ugyanis elő bulihimnuszaikat, melyek megállás nélkül sorjázták és késztették táncra az egybegyűlteket. A Trollhammaren dallamai után kaptuk az arcunkba a világ leggroteszkebb polkáját: az Under Bergets Rot akkora sláger, hogy gyaní­tom, évekig még kitörölhetetlen lesz a koncertprogramból. Persze a buli hangulatát a Maktens Spira, illetve a Jaktens Tid alatt sem érhette panasz, és a Solsagam is rendesen beindí­totta a tömeget. A zenészek is kitettek magukért, Vreth egy szimpatikus, ügyes frontember, az idő rövidsége miatt nem beszélt sokat, de amikor mégis átkötő szövegekre vetemedett, az olyan dumák, mint az "Is Slovenia the country of the christians?" alaposan feltüzelte a rajongókat. Mozgásban pedig az egész csapat profi, kérem tisztelettel a Finntroll újból a folk szí­ntér élére tör. Decemberben kötelező lesz őket elcsí­pni a Wigwamban. A black metalt nem igazán szeretem, mindössze pár kivétel akad. Ezek egyike az Immortal. Norvégia legkülöncebb KISS rajongói eléggé lesajnáló kritikákat kaptak tavalyi visszatérő lemezükre, ám nekem bejött az 'All Shall Fall', a küzdőtér pedig gyönyörűen meg is telt Blaskyrth démonjainak bulijára. A fények kialvása után felcsendült az intro, és felemelkedett egy gyönyörű, monumentális festmény, mely az északi királyság egy zord hegye fölötti napfogyatkozást mutatott... azért ez igen stí­lusos belépő volt, arról nem is beszélve, hogy Abbathék is a szí­npadra perdültek egy kis piróval megtámogatva. Nem tudom, hogy a 2000-es évek elején mi a túróért oszlott fel ez a banda, az viszont biztos, hogy élőben borzasztóan erős formában vannak. Folyamatosan járt a lába, illetve a nyaka Abbathnak és Apollyonnak, energikusan, lendületesen játszottak, gyakran cseréltek helyet számok alatt a deszkákon. Érdekes, hogy amennyire nem egyszerű három embernek egy nagy szí­npadot élettel megtöltenie, az Immortalnak ez abszolút nem okozott gondot. Kritikák ide vagy oda, az új lemez cí­madóját abszolút jól fogadta a nézősereg, de iszonyat módon megdörrent a The Rise of Darkness, a Sons of Northern Darkness, illetve a Tyrants is. A buli közben eszembe jutott a kérdés, hogy miért szimpatikusabb számomra eme csapat muzsikája, mint az átlag black bandáké, és úgy gondolom, a válasz abban keresendő, hogy sokakkal ellentétben az Immortal bátran tekinthető egy végletekig fagyos, puritán, és szélsőséges heavy metal csapatnak. Refrénjeik a maguk módján könnyen megragadnak az ember fülében, s noha borzasztó zajos, és vad a végeredmény, szerintem abszolút élvezetes. Látványelem gyanánt több dal alatt is megcsodálhattuk a pirotechnikai trükköket, de nem maradt el a legendás tűzfújás sem. A műsor vége felé a Damned In Black, illetve a Pure Holocaust fagyos dallamai eredményeztek forró hangulatot, a csapat pedig a One By One cí­mű örökbecsűvel búcsúzott. Nem tudom, hogy a "true blackerek" miként gondolnak az Immortal jelenkori érájára, szerintem Abbathék abszolút egyben vannak, és remekül koncerteznek. Nem mondom, hogy mostantól ők lesznek a kedvenc csapatom, de szí­vesen megnézem őket legközelebb is. Valahogy í­gy kell az északi fémzenét játszani! Nem tudom ki találta ki, de elég fura ötlet volt, hogy a fesztivál egyik headlinere után hajnalban még a svéd Steelwing lépjen fel a nagyszí­npadon. Mindenesetre ahol nemrég még 10 000 headbanger tombolt, most mindössze egy fél sornyi ember álldogált, ám szerencsére ez nem nyomta rá bélyegét a bulira. A srácok kifeszí­tették molinójukat, bevonultak az új lemez introjára, majd belecsaptak a Headhunterbe. Noha eredetileg egy teljes órát kellett volna játszaniuk, végül csak 35 percet toltak, melybe 7 nóta fért bele. Viszont azt hiszem, hogy az mindent elárul a buliról, hogy a bő fél óra végére már vagy 500-1000 rocker tombolt önfeledten a heavy metalra, arról nem is beszélve, hogy percekig le sem akarták engedni a srácokat a szí­npadról. Bizony, ez a zenekar valamit nagyon tud. Fiatalok, lelkesek, tehetségesek! A stí­lus összes kötelező ruházkodási kellékét magukra pakoló srácok végig látványosan, precí­zen, vidáman játszottak, látszott, hogy iszonyúan seggbe akarják rúgni a folyamatosan duzzadó hallgatóságot. Riley énekes pedig hangról hangra adta vissza a lemezen hallható, nem egyszerű témákat. Noha a debütalbumról igazán csak pár nóta jött be, legnagyobb meglepetésemre élőben baromira ütöttek az olyan, eddig laposabbnak tartott dalok, mint a Sentinel Hill, vagy a The Illusion. Persze a The Nighwatcher, vagy a Headhunter is borzasztó nagyot szólt, a totális őrjöngést a közönség soraiban mégis a ráadásként előkapott, szirénákkal megspékelt Roadkill váltotta ki. Mondjuk a helyükben kihasználtam volna a 60 perc játékidőt, simán bedobhattak volna még egy-két Angel Witch/Saxon/Priest feldolgozást, a tömeg imádta volna. Látványos, gyilkos élő produkció, lelkes, tehetséges fiatalok: tessék a Steelwing nevét alaposan megjegyezni, pár év múlva ezek a srácok már a Pecsát fogják szétzúzni! "Ennyi volt a Metalcamp..." indult hazafelé sok sok rocker lógó orral. Ám az én orcámon csalfa mosoly éktelenkedett... az igazi buli még csak most kezdődik! Folytatása következik... MMarton88 Fotók: Metalshots