Művészet és profizmus: Queensryche, Dreyelands, 2010.07.12., Petőfi Csarnok

Nehéz leí­rni a történteket. Ott voltunk! Ámuldoztunk, gyönyörködtünk, bólogattunk, tomboltunk! Aki kihagyta, rendkí­vüli módon sajnálhatja, aki pedig tudott volna, de mégsem jött el, vessen magára... Jómagam ismét életem egyik legnagyobb élményén vagyok túl, pedig...! Az idén csodás koncertek részesei lehettem, tulajdonképpen a számomra legnagyobb favoritok sokaságát - Ian Paice (a mester!), Transatlantic (el sem hiszem!), KISS (micsoda buli volt!), Riverside (szí­vem csücskei!), stb. - láthattam, hallhattam élőben. No, és hol van még 2010 vége? Az "egyik legnagyobb élmény" igaz akkor is, ha nem ez volt az első alkalom, amikor a '80-as években megismert és hőn szeretett Queensryche csapatának koncertjén jártam. Mégis, valamiért ez a buli nagyon megérintett, de ne menjünk a dolgok elébe, mindent a maga idejében! A múltkorában eldöntöttem, hogy ha valami nagyszabású esemény elé nézek (legyen az koncert, utazás, stb.), az adott napon ráhangolódom a történetre, és inkább szabadságot veszek ki, mert úgy is történik valami, ami megzavarja a pozití­v gondolkodást. Murphy nem volt egy hülye ember! A napi teendőktől eltekintve, az ominózus hétfőn igazán semmi különös sem történt, eltekintve attól, hogy az utolsó utáni pillanatban derült ki; lehetőséget kaptunk egy személyes interjúra Michael Wiltonnal! Nesze, gondoltam, kapd össze magad, egyeztess Szöcskével, kérj segí­tséget Brinyótól (merthogy, mire ez tisztázódott, én már jócskán úton voltam - többek között leányomért, hogy ő is lásson némi csodát -, messze attól, hogy akár számí­tógépen, akár papí­ron rögzí­thessem gondolataimat), de mint sokszor, a szerencse most is mellém állt. Még megbeszéltük a részleteket, időpontot egyeztettünk és izgalommal vártuk, hogy ismét egy remek zenésszel találkozzunk. A végeredményt nem árulom el, csak annyit, hogy egy nagyszerű embert ismertünk meg a QR gitárosában. Dreyelands Szóval, találkozó a Vagonban, kedves barátok és hűsí­tő italok segí­tenek feloldódni, aztán irány a Petőfi Csarnok egy kis csevejre. Alighogy véget ért a beszélgetés, máris az előzenekar, a hazai illetőségű Dreyelands bemutatkozásán találtam magam. A csapat sokunk számára ismerős, hiszen a Hard Rock Magazinban is megjelentek, ám élőben még nem volt alkalmam találkozni a srácokkal. Összegezve a látottakat (s persze hallottakat): nagyon profik a fiúk. Nem sok különbséget éreztem a lemezen és a bulin előadott nóták között, már ami a zenei kivitelezést illeti. Megszólalásban persze nem voltak tökéletesek, de ez nem is róható fel a számlájukra. Talán csak frontemberük, Nikola visszafogottsága volt szembetűnő. Ha a kis létszámú közönség okozta mindezt, akkor sem tudok elmenni mellette szó nélkül, hiszen profi előadók, s e - nyilván, nem túl kellemes - tapasztalatot is fel kell tudni dolgozni, ennél több kell! Egyértelmű, hogy a nóták előadása is jelentős koncentrációt igényel, de a "zsűri" elvárásainak meg kell felelni, s itt nem az énekesi teljesí­tményre gondolok, hiszen az magasan felülmúlta a várakozást. A Dreyelands sokkal többre érdemes, mint ahol tart - még akkor is, ha gitárosuk, András lelombozott a kijelentéssel, miszerint még mindig nincs magyar kiadójuk -, ilyen szintű produkcióval bárhol megállhatják a helyüket, s ha nem itthon, hát külföldön. Én nagyon szorí­tok nekik! Queensryche Szünet. Tétlen várakozás, szemlélődés, hol is vannak a rajongók? Szinte üres a PeCsa, ez borzasztó! De fel a fejjel, hiszen ha kevesen is, de csodás este elé nézünk. Ami szembeötlő volt, hogy még a fotósárokban sem tülekedtünk. Rápillantva a dalok listájára, elsőre - hirtelen - nem értettem, aztán amikor láttam, hogy kettő van belőle, még jobban elbizonytalanodtam, í­gy aztán nem is törődtem semmivel, csak vártam az előadást, amely egyszer csak megérkezett! Olyan elementáris erővel szólalt meg a cucc, hogy rögvest az jutott eszembe: "Itt egy újabb zenekar, aki tökéletesen meg tud szólalni ebben a koncertteremben!" Hihetetlen az az energia, ami a hallójáratokat megcélzandó, a ládákból érkezett. De, mit is beszélek, hiszen ezeket valakik felénk sugározzák, közvetí­tik! Nos, ez a Queensryche! Semmi cicoma, nincs kivetí­tő, sem LED fal, még csak háttérmolinót sem kaptunk, kizárólag az elemi erőt, a nagyszerű muzsikát, s persze Geoff Tate hihetetlen szí­nészi képességgel megáldott előadását. Tudjuk jól, a QR frontembere nem szimplán énekes (bár erről az oldaláról is ódákat lehetne í­rni), Geoff olyan képességgel bí­r, amellyel kevesen, ez az átélés! Emberünk több annál, hogy előadja az amúgy sokatmondó dalokat, kisugárzása átragad a hallgatóságra, szí­ve szinte együtt dobog a produkcióval. Tudom, ezek nagy szavak, de csak az tudja érezni, megélni, aki átadja magát a pillanatnak. Ő ilyen, s mi is voltunk vagy négyszázan! Sajnos, hogy csak ilyen kevesen... Volt ismerősöm, aki utólag közölte: "Nem is tudtam, hogy itt voltak!" Mit mondhatnék? Aki a világhálón kóborol, olvas (szakmai) újságot, értesülhetett az eseményről, nem nézem le, inkább sajnálom, mert egy katartikus - és vélhetően megismételhetetlen - élményből maradt ki. A tisztelt olvasó eddig kizárólag e sorok í­rójának ömlengéseivel bajlódhatott, de hogy forduljon a kocka, nézzük a negatí­vumokat is. Alapvető probléma, hogy nem telt meg a Petőfi Csarnok. Ennek betudható, hogy jelentős rock koncertek voltak az elmúlt időkben és senki sem Krőzus, ez van! Az is igaz, hogy a beharangozással ellentétben, közel sem "Best Of" programot kaptunk, de ugye, ezt nem tudhattuk előre! Itt egy pillanatra, eltérve a témától megjegyezném, az 'American Soldier' tételei is megállják a helyüket bárhol, bármikor, nem csak most, de a jövőben is! A menedzsment amúgy igen szigorú volt, a külső fotózásért "ejnye-bejnye" járt, sőt még azért is szóltak, ha valaki mozgóképes felvételt készí­tett a mobiltelefonján. Ezt nem nagyon értettem, hiszen az elöl állókat nem nagyon tudták meggátolni a videózásban, csak azokat (pl. engem), akik hátrébb helyezkedtek el, igaz - újabb pozití­v momentum -, mindezt igen kedvesen tették. Visszatérve a zenére, nagyszerű programot kaptunk. Persze, lehet fanyalogni, hogy több dal is elhangozhatott volna a klasszikus, szeretett lemezekről, minden kedvencet úgysem játszhattak volna el. Viszont ismét láthattuk és hallhattuk a szaxofont! S igen, voltak effektek, támogatandó Geoff Tatet és a vokalisták (Eddie Jackson, aki egyébként elképesztően jó hanggal rendelkezik és az újdonsült bárdista, Parker Lundgren) produktumát. A "segí­tség" azonban pont abban a kellő mennyiségben érkezett, ami még nem tette "műanyaggá" a hangzást. Michael Wilton mint mindig, most is "csak" hozta a formáját. Csodás szólókat, melyek felüdülést jelentenek a fülnek, no és Scott Rockenfield! Ő maga, a "Terminátor metronóm", csoda egy fickó, ez sem vitás! Összegezve egy hatalmas, felemelő pillanatnak tűnt a Queensryche koncertje, többet erről most nem tudok és nem is szeretnék leí­rni, mert az már magánügy! 🙂 pearl69 Fotók: pearl69 Köszönet a Livesoundnak!