Csak A Zene: Pat Metheny Group, 2010.06.30., Margitszigeti Szabadtéri Szí­npad

írta JLT | 2010.07.08.

Ha visszagondolok a 15-16 éves önmagamra, és az akkor kedvelt zenékre, leginkább a keményebb muzsikákra emlékszem. Akkoriban szinte csak az volt a célom, hogy minél gyorsabb és vadabb nótákat és bandákat tudjak találni, amikre igazán nagyot lehet zúzni. Mégis volt akkoriban egy előadó, akire sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy féktelen és vad zenét játszott volna. Máig nem tudom, hogy mi is fogott meg ebben a zenében kamaszkorom közepén, de Pat Metheny muzsikája akkor és most is a legnagyobb kedvenceim közé tartozik... Sokan sokféle módon viszonyulunk a zenéhez, más és más okok miatt hallgatunk ilyen-olyan előadókat. Hangulatok, pillanatnyi lelkiállapotok, gondolatok sokasága befolyásol bennünket, miközben szeretett muzsikánkat hallgatjuk, vagy adott esetben nézzük. Számomra Pat Metheny zenéje abszolút tökéletes relaxáláshoz, elmélyüléshez és kikapcsolódáshoz. Mai rohanó és sokszor tébolyult világunkban nagy szükség van efféle nyugtató hatású hangokra, ezért is éreztem szükségét annak, hogy június utolsó napján kilátogassak kis hazánk egyik legszebb koncerthelyszí­nére, hogy végre megnézhessem a jazz világ egyik legkitűnőbb veteránját. Napsütéses, kellemes nyári este érkeztem meg a koncertre, ahol számomra kissé meglepő módon igen szép számú közönség gyűlt össze a kezdésre. Ennek roppant módon megörültem, mivel sajnos nálunk gyakran gyér a koncertek látogatottsága. Barátaimmal megállapí­tottuk, hogy minden adott egy igazán jó és élvezetes koncerthez. Jómagam szokás szerint aggódtam a jelenlegi kiszámí­thatatlan időjárás miatt, ám ezúttal az égiek kegyesek voltak hozzánk: végig csodálatos időnk volt, ami emelte az est fényét. Másik aggodalmam a szabadtéri előadások hangosí­tása volt, tapasztalataim nem nevezhetőek kedvezőnek ebben a témában. Lehet, hogy túl pesszimista vagyok és túlreagálom ezeket a dolgokat, de annyi rosszul hangosí­tott szabadtéri koncertet láttam-hallottam már, hogy ez a félelmem minden egyes ilyen jellegű bulira elkí­sér. Legnagyobb örömömre azonban az égvilágon semmiféle hibát nem tudtam felfedezni a koncert hangosí­tásában. Az előadás első hangjától az utolsóig kitűnően szóltak a hangszerek, bár füleltem, hogy lesz-e valamiféle kis gikszer, semmit nem tudtam feljegyezni, amit hibaként fel lehetne róni. Tulajdonképpen egy ilyen kaliberű előadótól el is várja az ember, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, ám az ilyen szintű tökéletességre ritkán akad példa. Kezdésnek a Pat Metheny Group első lemezéről eljátszották az improvizációkkal és hangszeres bravúrokkal átszőtt Phase Dance cí­mű klasszikust, amitől nemes egyszerűséggel szólva leesett az állam. Tudta az ember, hogy itt igazi Mesterek fognak zenélni és tudásuk legjavát fogják nyújtani, de valahogy mégis földöntúlinak hatott az, amit a négy muzsikus művelt. Miután az első sokkból kezdtünk volna magunkhoz térni, érkezett a Have You Heard és folytathattunk állunk keresgélését a széksorok között. Szinte hihetetlen, hogy ez a remekmű is több mint húsz éves, és mégis képes frissnek hatni a mai világban is. Ilyen dalt (dalokat) í­rni csak a legnagyobbak tudnak, hiszen hány előadó esetében jegyezzük meg, hogy milyen öreges, régies nótákat játszik? Elnézve az ötvenhat éves gitárost azonban semmi efféle nem juthatott a jelenlévők eszébe. Főhősünk hí­rnevéhez méltóan játszott, olyan átéléssel és lelkesedéssel, hogy az példamutató lehet minden egyes zenész számára. Játéka nem véletlenül vált iskolapéldává gitárosok sokaságának, hiszen a legkomplexebb és legnehezebb témákat is képes úgy előadni, hogy az mindenki számára szórakoztató és "közérthető" legyen. Az embernek nincs olyan érzése, hogy olyan jazzt hallgat, ami inkább zenészeknek szól, hanem olyan muzsikát, ami képes megragadni hallójáratainkban, és tökéletesen el tudja varázsolni a hallgatót. Olyan érzésem volt, hogy Pat gitárja történeteket mesél el, olyan sztorikat, amik belülről jönnek, és szemmel láthatólag jelentenek valamit előadójának, s persze nekünk, zenehallgatóknak is. Nem véletlenül í­rták róla, hogy Ő egy "storyteller guitarist". Hiába, hogy a koncert alatt pillanatok alatt sikerült kikapcsolódnom és önfeledten szórakoznom, mégis picit elszomorodtam, amikor belekezdtek a Jaco cí­mű dalba. Gondolom, mindenki tudja, kihez szól ez a dal. Ahogy elnéztem a muzsikusokat és hallgattam a zenét, arra gondoltam, hogy a legendás basszusgitáros most biztosan elégedetten mosolyog odafönt. Igazságtalanság és dilettantizmus lenne, ha a koncert kapcsán csak a zenekar névadójáról beszélnék, hiszen társai is egytől egyik kiváló zenészek, akik mindent tudnak hangszerükről, ami ehhez a stí­lushoz szükséges. Lyal Mays zongorista réges-régi barátja és kollégája Methenynek (már a legelső lemezen is együtt dolgoztak), neki a mára szintén védjeggyé vált hangzásvilág kialakí­tásában is óriási szerepe volt (van). Játéka minden igényt kielégí­tett, szólói és aláfestései is pazarul sikerültek. Időnként olyan finom melódiákat csempészett a dalok alá, hogy az ember nem tudott nem elérzékenyülni egy kis időre. Szintén régi motoros a csapatban a Steve Rodby bőgős, aki ha kellett, "aládolgozott" a többieknek, mint egy jó iparos, vagy éppen olyan szólót mutatott be, amire a legvéresebb tollú jazz kritikus is csak elégedetten bólinthatott. Hangszere olyan kristálytisztán szólt, ahogy nagybőgőt (és basszusgitárt) ritkán hallani. Antonio Sanchez! Ezt a nevet mindenképpen meg kell jegyeznie mindenkinek! Ahogy Brinyó barátom mondta, Ő egy igazi Ufo, aki valamiért idejött közénk, hogy mint jazz dobos szórakoztassa a nagyérdeműt. Földi ember í­gy nem tud dobolni és kész. Az egy dolog, hogy úgy függetlení­t, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. Az is egy teljesen természetes dolog az ő esetében, hogy pontos, akár a svájci óramű, aki képtelen téveszteni. Azon sem kell meglepődni, hogy ha szükséges, olyan finoman játszik, mintha csak simogatná a dobokat és cintányérokat, máskor pedig úgy isten igazából oda is csap a tomokra. De kérem, olyan nincs a világon, hogy valaki egyik lábával a lábdobot, a másikkal a lábcint kezeli, a két kezével őrült tempóval dolgozik a cineken és a pergőn, és még az egyik lábával (pontosabban a sarkával) még egy kolompot is kezeljen. (Naná, hogy ritmusra). Ilyen nincs, hogy valaki kvázi öt végtaggal zenéljen! Néztem a kollégákra (akik közül egyikük most is gyakorló dobos, másikuk régebben dobolt), hogy magyarázzák már el, hogy ez mi módon lehetséges. Mondanom sem kell, hogy ők is csak ámultak és bámultak. Szóval jegyezzük meg ezt a nevet: Antonio Sanchez! A dalok többsége leginkább az 1978-as első album és az 1989-es 'Letter From Home' közötti időszakra tehető, tehát a Pat Metheny Group aranykorára koncentráltak. Kakukktojásként emlí­thetném az akusztikus gitáron eljátszott Farmer's Trustot, vagy a smooth jazz egyik alapvetését, az 1995-ös We Live Here lemez nyitótételét, a Here To Stayt. Azt hiszem mindenképpen jó döntés volt bevenni a műsorba, ezzel is még változatosabbá sikerült tenni az előadást. No, nem mintha bárkinek valami hiányérzete lett volna, de mégiscsak egy csodálatos nótáról van szó. A műsor a Lone Jackkel ért véget, amit a közönség nagy része óriási tapsviharral fogadott, aminek eredményeképpen vissza is jöttek a művészek egy Minuano erejéig. Ez ám a kitűnő ráadás! Ezután a zenekar levonult és közönség egy része megindult haza. Egy nem várt csavarral a zenekar visszajött egy gyors meghajlásra, aztán ismét levonult. Ekkor mi is megindultunk a kijárat felé, ám ekkor a csapat ismét visszajött, de most már játszottak is. Naná, hogy gyorsan visszaültünk, hogy tovább élvezhessük ezt a kis esti örömzenélést. A második ráadás után már valóban vége volt az előadásnak, és í­gy élményekkel telve indulhattunk hazafelé. Sokat vártam a koncerttől, nagyon kí­váncsi volt a zenekarra, de arra nem gondoltam, hogy ilyen pazar koncertet fogok hallani. Semmi felesleges sallang, semmi körí­tés, csak a szí­ntiszta, roppant igényes és szórakoztató zene! Még sok ilyen estét kí­vánok magunknak! Setlist: Phase Dance Have You Heard Jaco This is not America James Expansions Are You Going With Me? Farmer's Trust Last Train Home Picasso guitar improvisation So May It Secretly Begin Here to Stay Lone Jack Minuano Extradition JLT Fotók: pearl69 Köszönet a Danubius Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások