"Ha elindultam erre a koncertre, akkor oda is érek": Gary Moore, Eperjes, 2010. 07. 03.

írta Hard Rock Magazin | 2010.07.06.

Kalandos utunk hiteles beszámolójához kicsit vissza kell mennem az időben, már csak azért is, hogy érthető legyen, a koncerten kí­vül miért is lett felejthetetlen élmény számomra (talán utastársaim nevében is beszélhetek) a kirándulás. Amikor magazinunk szerkesztőségében megtudtuk, valakinek sikerült végre rávennie Gary Moore-t, hogy hosszú évek után a karrierjének rockzenei korszakát fémjelző dalokkal újra néhány állomásos európai turnéra induljon, azonnal összedugtuk a fejünket Csillag Zolival, a fan klub vezetőjével egy út megszervezésére. Ekkor még nem gondoltuk... ..., hogy végül 48-ad magunkkal kelünk útra. Nem sokkal később jött a hí­r, a turné egyik állomása a szlovák város, Eperjes lesz és jött az ötlet is, mi lenne, ha buszt indí­tanánk erre a bulira, hiszen mind a Hard Rock Magazin, mind a Lord Of The Strings olvasói között bizonyára sokan szeretnék látni ezt a páratlan eseményt. Így aztán elindult a lázas szervezés, ami hamar eredményre vezetett, hiszen a busz nagy része pillanatok alatt megtelt, már csak a napot kellett várni, amikor elindulhattunk. El is érkezett a forró nyári délután és a Hősök teréről útra keltünk, akkor még nem sejtve, hogy egy általunk nem tervezett malőr miatt nagyon hamar alkalmi célhoz érünk. Előzményként annyit még le kell í­rnom, hogy hasonló program szervezésével még soha nem próbálkoztam, í­gy zöldfülűként természetesen ismeretségekre hagyatkoztam. Egyik zenész barátom (a nevét nem í­rom ide, hiszen nem Ő tehet arról, ami velünk történt, ezért nem szeretném, ha rossz í­zzel gondolnánk Rá a jövőben) sietett a segí­tségemre egy 48 személyes busszal, mellyel az utóbbi időkben a Székelyföldet és a cseh fővárost is megjárták. Az ár és a két út jó referenciának bizonyult, ezért megbí­ztuk a céget, vigyen el minket Eperjesre, de pechünkre mindössze Budapest határa után egy pihenőhelyig jutottunk, mert ott a busz bizony megadta magát. Mivel a megállapodásban benne volt az ilyen esetre vonatkozó garancia, ha nyugodtan nem is, de vártuk a megoldást. Sajnos jó néhány perccel később kiderült, a garancia nem akar beváltódni. Képzelheti a Kedves Olvasó... Ott állunk az országút mentén teli reményekkel és szembesülnünk kell azzal, talán itt, egy pihenőhely kissé lepukkant kocsmájában foszlanak szét álmaink. Az mondjuk már az induláskor megállapí­tható volt, hogy szí­nes, vidám és élettel teli kis csapat verbuválódott össze erre a napra, í­gy azon kí­vül, hogy abban a negyedórában jómagam többször is az infarktus szélén álltam, mindenki feltalálta magát. Főleg Ildikó nevű utastársunk, aki látva a sofőrünk szerencsétlenkedését, azonnal telefonálni kezdett, mert eszébe jutott egy taní­tványa apukájának hasonló vállalkozása és hogy van járműve. "Ha elindultam erre a koncertre, akkor oda is érek" - mondta, ezzel visszahozva az én hitemet is. Nem szeretném hosszúra nyújtani a sztorit, elindult a mentesí­tő járat, melynek megérkezéséig a büfé teraszán és a körülötte álló fák alatt töltöttük az időt, méghozzá annyi sör elfogyasztásával, amit büfésünk csak egy rövid mondattal tudott konstatálni: "Nem vagyok én erre felkészülve, három hét alatt nem adok el annyi sört, mint most e busz utasainak...". Jó órás - vagy talán több is - várakozás és sztorizgatás után megérkezett a jármű, amire felszállva többen megállapí­tották, most érkeztünk meg Európába! Utunk során, több helyen megálltunk, ahol további rajongókat vettünk fel. Többek között annál a Felsőzsolcai benzinkútnál is időztünk egy cseppet, ahol nemrég még mindent ví­z borí­tott. Megdöbbentő látvány volt a fénykép, amit a kutasok mutattak nekünk. Egy szó, mint száz, amikor hajnalban visszaérkeztünk Budapestre, úgy szálltam le a buszról, hogy "soha többet" . Aztán aludtam rá egyet és elolvastam néhány köszönetnyilvání­tó e-mailt, melyek közül nem egyben azt í­rták kedves utastársaim, hogy életre szóló élményben volt részük. Nem tudom még mikor és hova visz a következő utunk, de ha lesz következő, azt Ildikónak, a gyorsan segí­tségünkre siető sofőrünknek és az összes kitartó utastársamnak KÖSZÖNÖM! No és ne feledkezzünk meg arról, hogy ott voltunk Gary Moore koncertjén, melynek beszámolójára Mmarton88 kollégámnak adom át a klaviatúrát. Szakáts Tibor Gary Moore A kií­rt kezdési időpont után nem sokkal kialudtak a fények és felcsendült az intróként szolgáló 'Dunluce', hogy közben a gyönyörűen megvilágí­tott szí­npadra felsorakozzanak a zenészek és kezdetét vette Gary Moore koncertje. Nem is akárhogy! Az 'Over The Hills And Far Away' halhatatlan rockklasszikusa himnikusan hasí­tott az éjszakába, s bár a kezdő dobok csak felvételről szóltak, bizony a varázslat nem veszett el. Sőt! Gyakorlatilag az első percek alatt azonnal kiderült, hogy mi az, ami ezt az estét egyértelműen egy remek, kiemelkedő, feledhetetlen bulivá varázsolhatja... Végre azt kaptuk Gary Moore-tól, amiért a leginkább szeretjük. Felemelő érzés volt a gitárostól végre rockmuzsikát (is) hallani! Persze a szí­nvonal a folytatásban sem csökkent; noha csodálatos csillagfényes esténk volt, mennydörgés tört elő a hangfalakból, a 'Thunder Rising', illetve a 'Military Man' tökéletes indulótrióvá bőví­tették az 'Over The Hills't, lévén, hogy e nóták viszonthallásáért sokat kellett várni. Gyakorlatilag olyan alapvetésekről van szó, melyek előkapásában nem igen reménykedhettünk az elmúlt években, nem csoda hát, hogy szinte azonnal eufórikus állapotba kerülhetett az egyszeri hallgató. Apropó egyszeri hallgató... Noha előzetesen azt képzeltem, hogy a slágerek alatt teljesen meg fog őrülni a tömeg, a közönség párját ritkí­totta passzí­vságban ezen az estén. Legnagyobb megdöbbenésemre az emberek nem igazán ismerték Gary Moore dalait, sőt szerintem magát a mestert sem. Többen is elmentek pár nóta után, akik maradtak, azok pedig oly jámbor és érdeklődő szemmel nézték csak hősünket, mint ama bizonyos borjú azt az új kaput. Nyilván ettől még mindenki remekül szórakozhatott, de, hogy a rockhimnuszok viszonthallása során nem alakult ki leí­rhatatlan hangulat, az biztos. De hát kit érdekel, ha a mellettem álló hülye, nem igaz? Ez nem jelenthetett akadályt, ilyen remek tételeket hallva gyakorlatilag már a második nóta alatt lelkesen lehetett énekelni és figyelni a mester játékát, aki a rock program ellenére sem fukarkodott megmutatni, hogy mi mindenre képes azzal a gitárral a kezében. Gary előkapott néhány új dalt is és legnagyobb meglepetésemre a 'Days Of Heroes' legalább abszolút passzolt a nyitótrió mögé. Igazi, jóféle, himnikus rock tétel, melynek oly könnyen rögzült a refrénje, hogy az arra vevők már a szám végére besegí­tettek Garynek az éneklésben. Amire valljuk be, azért szükség volt. Noha a kezével nem volt semmi gond, hangilag azért akadtak problémák Garyvel, bár érzésem szerint ettől még lazán elvitte a hátán a bulit. Mondjuk érdekes volt hallani, hogy a 'Thunder Rising' dallamait rábí­zta régi társára, Neil Carterre. Sajnos innentől jött számomra egy törés az este eddigi tökéletes, hibátlan programjába. A 'Where Are You Now?' is egy új dal volt, ám érzésem szerint, lassú minőségét tekintve, picit elmaradt a klasszikusoktól, s el is érkeztünk a 'So Far Away/Empty Rooms' kettősig, ami alatt azért szöget ütött a fejemben valami. Borzasztóan vártam már, hogy "bevezessen minket a muzsikus ama üres szobákba" ám hiába tartozik a dal a kedvenc balladáim közé, valamiért elmaradt a katarzis. Többen mondták azt a tavalyi pesti koncert után, hogy Gary már túl sokat adott magából és szétszólózta a dalokat. Én akkor nem adtam hitelt ennek a véleménynek, lévén, hogy szerintem abba a blues műsorba ez bőven belefért. Ám most, a direktebb rockslágerek eseténél néha már én is azt éreztem, hogy egy adott nóta lendületét, feszességét törte meg feleslegesen Gary Moore. Ilyen volt szerintem az 'Empty Rooms' is. (Tudom, Ő régebben is szerette nyújtani a dalt, de mit tegyek, attól nekem még itt a kevesebb, több lett volna.) Az 'Old Wild One/Blood Of Emeralds' duó a lassabb tételek után újra felpörgette a tempót és a hangulatot, majd érkezett az általam legjobban várt 'Out In The Fields', mely alatt még a fagyos helyiek is elkezdtek mocorogni, ámbátor hallgatása közben nekem valami újfent eszembe ötlött. Volt, hogy a buli közben Neil Carter előbújt a billentyűk mögül és besegí­tett a gitározásba, nos, én nem bántam volna, ha ezt többször teszi. Nem mintha nagy gondok lettek volna a dallal, de azért úgy érzem, hogy ha még egy gitár megtámogatta volna a hangzást, még nagyobbat üthetett volna és sajnos utólag belegondolva nem volt ezzel egyedül ez a nóta. Persze ez csak szőrszálhasogatás, hiszen az a falakat rengető refrén, illetve a varázslatos gitárszóló bőven letaglózta a fesztivál hallgatóságát, még most is hihetetlen élményként gondolok a tényre, hogy volt szerencsém élőben meghallgatni a klasszikust. Sajnos ez viszont már azt jelentette, hogy közeledünk a műsor végéhez. Az első elköszönés előtt még két kötelező blues orgiával lepett meg minket Gary. A 'Still Got The Blues' lágy melódiái és könnyfakasztó szólója, valamint a 'Walking By Myself' táncra csábí­tó ritmusa után elsötétedett a szí­npad, s egy kis biztatás után tért csak vissza hozzánk a mester az akusztikus 'Johnny Boy'ra, illetve egyik leggyönyörűbb nótájára, a 'Parisienne Walkways're, melyben egy utolsó szólóorgiát is kaptunk búcsúzásul. Ahogy azt eddig is ecseteltem, ezúttal is egy abszolút különleges estét, egy igazán remek élményt kaptunk Gary Moore-tól, ám a fent taglalt apróbb problémák miatt úgy érzem, hogy ez a 2010-es hard rock turné nem volt azért teljesen átgondolva. Pontosabban annak hard rock része. Persze egyrészt kaptunk nagyon sok remek hard rock dalt, de a három új szám, illetve a két blues közül még le lehetett volna cserélni 1-2 szerzeményt a rengeteg klasszikus közül valamelyikre. Arról nem is beszélve, mint ahogyan azt már a fentiekben is részleteztem, az a fajta blues jelleg, ami tavaly igazán egységessé és erőssé tette a buli összképét, most is erősen ott lebegett a levegőben. Ami nem baj, csak valahogy emiatt ez a hard rock koncert más volt, mint amit megszokhattunk az átlag rock bulikon. Ezt az is erősí­tette, hogy Gary zenésztársai, noha remekül dolgoztak a mester alá, most is inkább a háttérben maradtak. Csak a régi kolléga, Neil Carter vette ki részét időnként a mozgásból és a "rockerkedésből" Moore mellett, értelemszerűen igazán különlegesek is voltak ezek a pillanatok, élmény számba mentek. Mégis azt hiszem, nincs okunk panaszra. Hallhattunk jó pár klasszikust és emiatt úgy gondolom, hogy erről a buliról még évek múlva is beszélni fogunk. Szenzációs gitárjáték, fogós nóták, kérem tisztelettel Gary Moore továbbra is a zenevilág egyik legimpozánsabb, legfontosabb előadóművésze, akinek egyénisége páratlan, dalai pedig a rock és a blues gyöngyszemei. Ezek közül kaptunk egy csokrot, melyért azt hiszem, hálásak lehetünk. Az pedig csak megkoronázta az estét, hogy a buli után még sikerült is elkapni a mestert egy gyors pacsira és aláí­rásra. Remélem, hogy a turné sikere nyomán nem most hallhattuk utoljára a legendás felvételeket élőben Garytől. Várjuk a folytatást! A zenészek: Gary Moore- Ének, Gitár Jonathan Noyce - Basszusgitár Neil Carter - Billentyű, Gitár, Ének Darrin Mooney - Dob Intro: Dunluce (Part 2) Over The Hills And Far Away Thunder Rising Military Man Days Of Heroes Where Are You Now? So Far Away / Empty Rooms Old Wild One Blood Of Emeralds Out In The Fields Still Got The Blues Walking By Myself Johnny Boy Parisienne Walkways MMarton88 Szöcske Fotók: Cseh Gizella, Sztasák Gyula, Pearl69, Szakáts Tibor