Öreg rocker nem vén rocker: Aerosmith, Gate Crasher, 2010.07.01. O2 Aréna, Prága

Azt hiszem, hogy 2010-ben nem panaszkodhatunk. Járt itt a Metallica, a Kiss, a Megadeth, a Deep Purple, ősszel jön Ozzy papa, a nyári fesztiválszezon kiemelkedő pillanatait, pedig olyan bandák fogják nyújtani rajongók ezreinek, mint a Jethro Tull, az Iron Maiden, a Uriah Heep, a Europe, a Motörhead, vagy Billy Idol. Ennek ellenére mégis autóba szálltunk pár nyughatatlan rajongóval és július első napján Prága felé vettük az irányt. Az úti cél, a világ egyik legnagyobb rock 'n' roll partyja volt: egy Aerosmith koncert! ... Hülyék is lettünk volna otthon maradni, utoljára a 90-es évek első felében jártak nálunk a legendás rockerek, az év eleji reklámkavarás után pedig azt állí­tották többen is, hogy jelenleg hatalmas formában vannak az öregek. A prágai O2 Arénát már jól ismertük a tavalyi Mötley Crüe buliról, s a kissé ügyetlen beengedés után meglepetten láttuk, hogy ez alkalommal a szí­npadot jóval hátrébb húzták fel, mint legutóbb, í­gy a befogadóképesség nagyjából másfélszeresére nőtt. Az estét egy helyi csapat, a Masters Of Rock fesztiválokról már sokak számára ismerős Gate Crasher nevezetű büntetőbrigád nyitotta. Zenéjük nem volt elviselhetetlen, ám pár jobb gitárriffet tekintve nem sok emlékezetes, élvezetes, vagy izgalmas pillanatot rejt muzsikájuk. Az azért szimpatikus volt, hogy angol nyelvű dalokkal is próbálkoztak. Még mindig csak keresgélem a szavakat. Az Aerosmith-ről rengeteg pletyka kering mindig; ilyen-olyan függőségek, elvonók, széteső csapat, balhék, botrányok, problémák... Hát nem tudom. Ha csak a fele lenne igaz azoknak a rémhí­reknek, amik terjengnek, szerintem nem lettek volna képesek olyan produkcióra, mint amilyet összehoztak. Mert ez aztán egy olyan buli volt, ami után minden rock rajongó megnyalhatta mind a tí­z ujját! Hihetetlen formában, intenzitással és feelinggel kaptuk az arcunkba a legjobb féle rock 'n' roll muzsikát! A kií­rt 9 órai kezdést nem sikerült tartani, sajnos egy kis technikai malőr miatt majd fél órán át igyekeztek egy égősort megjaví­tani a szervezők, ám ez nem szegte kedvét a közönségnek. Kiváltképp úgy, hogy noha folyamatosan ment a csarnok belsejében a klí­ma, a szervezők még vizet is osztogattak a várakozó rajongóknak. Követendő példa! A felvezető dal alatt leeresztették a gigantikus Aerosmith-lepedőt, kialudtak a fények, majd indult a buli, belecsaptak a 'Love In An Elevator'be. Érdekes módon a szí­npadkép eléggé puritán volt, gyakorlatilag a három kivetí­tőn kí­vül más nem is került a háttérbe, elöl viszont helyet kapott egy hosszú kifutó, mely lehetőséget nyújtott a muzsikusoknak, hogy a közönség sorai közé sétáljanak, s mint kiderült ez azért igen csak sokat dobott a hangulaton! A tekintetet persze azonnal magára vonzotta a berobbanó frontember, Steven Tyler, aki "sálas/kendős" mikrofonállványát kezében hozva robogott be napszemüvegben, kabátban, hatalmas kalapban, meg rengeteg aranyláncban. Persze a rövid hajú, szivarozó Joe Perry sem panaszkodhatott, csillogó, galléros ezüst kabátjában, enyhe "vámpí­r beütésével" méltó párja volt extravagánsságban az énekesnek. Annak, ha az egyik legnagyobb slágerével indí­t egy banda, mindig megvan az a veszélye, hogy akkor még a hangzás nem fogja Őket támogatni és sajnos ez a probléma itt is jelentkezett. Noha már a kezdő percektől fogva hatalmas elánnal dolgozott a csapat, a kicsit lassí­tott "liftezés" alatt még a dob, illetve a basszus is túlságosan domináns részét képezte a hangzásképnek. Hasonló okok miatt nem volt még tökéletes a 'Back In The Saddle' élvezhetősége sem, innentől azonban beindult a buli és meg sem állt a nagyjából 100 perces program végéig. Nem hazardí­roztak a muzsikusok, biztosra utaztak. Egy korrekt, komplett best of műsort kaptunk, egymás után sorjáztak a legendás himnuszok, a klasszikus slágerek. 'Falling in Love, Eat The Rich, Pink' (Tyler egy rózsaszí­n cilindert vett magára, a szájharmonikáját pedig bedobta a közönségnek), 'Livin' On The Edge', csak kapkodta az ember a fejét, no meg a lábát, hisz nem akármilyen rock 'n' roll partiba csöppent! Ráadásul nemcsak a nóták voltak első osztályúak, bizony az előadásmód is. Borzasztóan féltem, hogy egy öreges, pénzszagú, rutinból nyomott produkciót kapunk, kérem erről szó sem volt! Amit ez az ötös összehozott, az a rockzene (vagy az orvostudomány és a plasztikai sebészet) csodája. Nyilvánvaló, hogy a prí­met Steven Tyler vitte; a 62 éves rock legenda hihetetlen teljesí­tményt nyújtott, mind frontemberként, mind énekesként. Gyakorlatilag végig irányí­totta a bulit, a show-t, iszonyatos lendülettel és karizmatikus jelenléttel kergette az őrületbe az embereket. Teljesen elképedtem, hogy ilyen idősen még mindig mennyit mozog, szaladgál, táncol, néhány extrém akrobatamutatványtól eltekintve lazán hozta a klipekből ismerős figurákat! Arról nem is beszélve, hogy szuggesztí­v előadásmódja maga volt a nagybetűs ROCK, hihetetlen feelinggel tolta a dalokat, lazán, mégis átéléssel, ez aztán igen! Mozdulatai, illetve mimikái újfent bebizonyí­tották, hogy Ő a rock 'n' roll egyik legnagyobb ikonja. Ám az igazán nagy meglepetést mégis az szerezte, hogy túl a hatvanon (meg jó pár kezelésen) micsoda hangja van az öregnek. Lazán elénekelte a lemezes témákat, abszolút nem okoztak neki gondot a magas hangok. Nyilván nem egyezett meg minden hangról hangra a stúdiófelvételekkel, ám ennek oka egyértelműen az élő produkció lendülete/improvizációs lehetősége volt, gond nélkül hozta a jól ismert dallamokat, még a 'Dream On' tetejét is (ha nem is tökéletesen pontosan, de) megcsí­pte Tyler. Ahhoz képest, hogy pályatársait hallgatva már forgatjuk a fejünket, mondván, hogy a kor bizony elvitte a kincset a torkukból, ez az ember valami olyasmit hozott össze, ami bizony etalonnak minősül. Nem tudom, hogy a buli előtt élt-e valamilyen tudatmódosí­tóval, (szerintem nem...) de, hogy pörgött és frenetikus hangulatot csinált, az aztán biztos! Szinte végig a kifutón énekelt, vagy pózolt, a közönség imádta. Persze panasz nem érheti a többieket sem. Tyler társa a szí­npadi munkában leginkább Joe Perry volt. Gyakran sétált ki Ő is a kifutóra, játéka elég látványt szolgáltatott, s noha Ő sem az a mosolygós figura, élvezettel, élvezetesen hozta témáit. Sok mászkálással, látványos figurákkal szí­nesí­tette produkcióját, arról nem is beszélve, hogy milyen impozánsan mutatott a rengeteg Marshall láda, illetve erősí­tő mögötte. Nem is szóltak rosszul! Többször cserélt hangszert Perry mester, volt, hogy duplanyakú gitárján pengetett, de hí­rhedt fehér gibsonja is előkerült, melyről felesége mosolygott ránk. Érdekes ellentéte volt Joe a gitáros társának, Brad Whitfordnak, aki noha szintén kivette részét a munkából szólók terén és korrektül, precí­zen játszott, talán a legkevésbé volt aktí­v a szí­npadon. Már az fura volt, hogy "blues apónak" öltözött; a kötött sapis, napszemüveges figura nem nagyon mutogatta magát, a kifutót is messziről elkerülte és ezen felül is eléggé statikus volt. Kicsit úgy éreztem, mintha jelenleg a bluesosabb világ feküdne Neki inkább jobban és valahogy a szí­npadi jelenlétén is ez látszott. Persze nem maradhat szó nélkül a ritmusszekció sem, a Hamilton/Kramer páros állati erős és precí­z munkát végzett. Tom időnként Tyler mellé is kisétált, de ezen felül is nagyon szimpatikus figura volt az este során, talán a legtöbbször Ő mosolyodott el a muzsikusok közül. A ránckirály Kramer dobcucca iszonyat jól nézett ki! A lila/hófehér szí­nezésű szerkóra a mellettem állók azt mondták, hogy olyan, mint egy karácsonyfadí­sz. Van benne valami! A neonzöld trikóban dolgozó ütős saját szólóblokkot is kapott, mely szerintem egy kicsit fölösleges volt, ám szerencsére nem tartott sokáig és sikerült elvinnie a jelenetet bohóckodásba. A Whitford által folyamatosan felvett produkció közepén Tyler szállt be Joey mellé egy kis püfölésre, majd hősünk a verőket eldobva, kezével, lábával és fejével fejezte be a műsort. Remek felvezetést nyújtott az egyik csúcspont, a 'Rag Doll' elé (Joe itt egy fektetett gitáron játszott). Meg kell még emlí­tenem Russ Irwin billentyűst is, aki szintén kivette a részét a munkából, többször meg is tapsoltatták Őt Tylerék. Ráadásul komoly szerep jutott Neki a vokálok terén is, melyből érzésem szerint a többi zenész egy picit túlságosan is minimálisra vette az este során a figurát. Értelemszerűen a legfrissebb, 'Honkin' On Bobo' korongról sem feledkeztek meg az öregek, először a 'Stop Messin' Around' érkezett Perry énekével. Persze Tyler sem pihent, ahogy az este során többször is, itt is előkapta szájharmonikáját és azon kí­sérte társait. Helyet kapott még a műsorban a 'Baby, Please Don't Go' is, ám ez picit már fölösleges, vagy túlságosan is elnyújtott lett, de szerencsére a hangulat emiatt nem csorbult. Noha szinte bármelyik dalt ki lehetne emelni, hogy miért volt szenzációs, picit hadd csemegézzek az élmények közül! A koncert egyik legszebb pillanata az Armageddon filmzenéhez, az 'I Don't Wanna Miss A Thinghez' kötődik, mely szerintem a balladák közül a legnagyobbat ütötte az este során. Az aréna egy emberként énekelt, öngyújtók lobbantak, szenzációs volt, még az sem rondí­tott bele, hogy a kivetí­tőn Bruce Willisék megpróbálták magukra vonni a figyelmünket. Aztán nem mehetek el szó nélkül a képekkel is megtámogatott 'Livin' On The Edge' mellett, de a 'Sweet Emotion' is igazi szenzáció volt! Az előadás hihetetlenül intenzí­vre és rockosra sikeredett, Tom remekül hozta az alapot, a közepén pedig egy kis "léggitáros" szólóblokkja is volt a talkboxszal indí­tó Joe-nak. Sajnos borzasztóan gyorsan elröppent a játékidő, a 'Draw The Line' után levonultak a zenészek a szí­npadról, hogy egy cseh zászlóra rajzolt Aerosmith logós mozaikkép elé térjenek vissza, s kezdetét vegye az utolsó őrület a 'Dream On, Walk This Way, Toys In The Attic' trióval, mely méltán koronázta meg az estét. Nem szokásom táncra perdülni rock koncerteken, de itt aztán már annyira benne volt az ember lábában a boogie, hogy tényleg mindenki megmozdult a teremben, frenetikus hangulatot teremtett a banda. Nagyon szimpatikusan, Perry megköszönte a lelkes bí­ztatást és, hogy eljöttünk megnézni Őket, majd az 'All Along The Watchtower' alatt végleg levonultak az egész este alatt gyönyörű fényjátékban pompázó szí­npadról. Nem volt nagy látványvilág, nem volt piró, nem volt pengetődobálás, közönségénekeltetés, semmi ilyesmi. Tudom, hogy sokak szemében ez a "hiányosság" megegyezik a hakni fogalmával, ám erről a prágai bulival kapcsolatban még csak véletlenül sem lehet beszélni. Olyan erőbedobással, lelkesedéssel és profizmussal játszott az Aerosmith, hogy le a kalappal előttük. Gyakorlatilag folyamatosan, mindenki a maximumot hozta, még a szólók alatt sem rohantak el pihenni; álmaimban sem mertem volna remélni, hogy ez a veterán rockcsapat még mindig ennyire kirobbanóan erős formában van. Mert abban van! Nem tudom, hogy az év eleji kavarásból mi volt igaz, (a most látottak tükrében gondolom, hogy semmi) de ez az öt ember csapatjátékot végzett, mindenki komolyan hozzátett az estéhez és semmi jelét nem mutatták, hogy bármiféle problémájuk lenne. Frenetikus slágerek egy nagyszerű bandától, meglepődnék, ha az év végi koncertlistámon az Aerosmith bulija nem végezne előkelő helyen. Miután hazaértünk, az alábbi mondattal búcsúztunk el: "Soha ne utazzunk rosszabb koncertért" . Nos, ezzel maximálisan egyetértek, sőt ennél tovább is megyek: Aerosmith koncertet Magyarországra! Kedves rock 'n' roll rajongó barátaim, ezt bizony látni kell! Abban pedig biztos vagyok, hogy a néha azért kissé halk cseh publikumnál mi még lelkesebben fogadnánk Őket! Setlist: Love in an Elevator Back in the Saddle Falling in Love (is Hard on the Knees) Eat The Rich Pink Livin' on the Edge What It Takes Mama Kin Cryin' Joey Kramer Drum Solo Rag Doll Stop Messin' Around (Fleetwood Mac feldolgozás) I Don't Want To Miss a Thing Sweet Emotion Baby, Please Don't Go (Big Joe Williams feldolgozás) Draw the Line Dream On Walk This Way Toys in the Attic MMarton88 Fotók: www.aeroforceone.com