fbpx

Első Hallásra: Június

írta Hard Rock Magazin | 2010.07.02.

Júniusi hónapunk olyan volt, akár a foci vb. Néhány nagyágyú hozta azt, amit elvárnak tőlük, simán teljesí­tették a feléjük támasztott elvárásokat, sőt néha még annál is többet. Más gigászok viszont csúnyán elvéreztek, mint a franciák és az olaszok a csoportkörben. Ki tudja, mi történt velük? Néhány kisebb és kevésbé ismert csapat viszont kellemes meglepetést szerzett, jó néhány többre taksált csapatot sikerült maguk mögé szorí­taniuk, teszem hozzá teljesen megérdemelten... Íme az e havi tabella: 8.4 - Spocks Beard: X 7.6 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 7.3 - Madgator: Madgator 7.2 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 7.1 - Ozzy: Scream 7.0 - John Norum: Play Yard Blues 6.9 - Molly Hatchet: Justice 6.8 - Shining Line: Shining Line 6.7 - Enforcer: Diamonds 6.2 - Talon: Fire In Your Soul 6.1 - Loudness: King Of Pain 5.6 - Anathema: We're Here Because We're Here 5.5 - Danzig: Deth Red Sabaoth 5.4 - Pain Of Salvation: Road Salt One 5.3 - Bang Bang: Rock És A Roll
Adamwarlock 9.0 - Spocks Beard: X 7.5 - Madgator: Madgator 7.5 - Shining Line: Shining Line 7.5 - Molly Hatchet: Justice 7.0 - John Norum: Play Yard Blues 7.0 - Enforcer: Diamonds 6.5 - Ozzy: Scream 6.0 - Talon: Fire In Your Soul 5.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 5.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 4.0 - Bang Bang: Rock És A Roll 4.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 3.0 - Loudness: King Of Pain 3.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 2.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth Spocks Beard: Sohasem gondoltam, hogy valaha is prog. albumot teszek egy Első Hallás élére. Nos, most megtörtént. Egészen egyszerűen magasan a mezőny fölött van minden tekintetben. Hangulatban verhetetlen, zeneileg tökéletes, összetettségből pedig ötösre vizsgázott. Bár Mike 10 pontját túlzásnak érzem, de tényleg csak az idő választja el, hogy klasszikus legyen. Madgator: Nagyon jó kis krokizene aligátoréktól. Teljesen "noname" brazil csapat, aztán tessék, milyen jó kis lemezt dobtak össze. A kritikámban beszámoltam mindenről... Shining Line: Back to the '80-s! Az ilyen retro vállalkozások nagy része szerintem elég középszerűen szokott sikerülni, de ebben a kis cukiságban én találtam élvezeti faktort. Az ennyire múltidéző projektek akkor működnek jól, ha nem veszik magukat túlzottan komolyan és nem akarnak többek lenni, mint amik. Így kő ezt csinálni. Profi munka. Molly Hatchet: Megmondom őszintén szerintem kifejezetten jó hangulatot árasztott a lemez. Egy nagyon picit a powerre tehettek volna, de nekem az ilyen, kemény műfajtól idegen vegyí­tések mindig is tetszettek, főleg, ha az jó kis rocki. John Norum: A Play Yard Blues teljesen rendben van. Igazi klasszikus rock, amit el tudok hallgatni bármikor, ráadásul teljesen profi munka. Hajrá! Enforcer: Mintha a korai Maiden keveredne a Helloween dallamaival. Szerintem nem rossz ötlet és kellemes dalokat tartalmaz, bár jobb stúdiómunka és néhány eredeti ötlet még rájuk fér. Ozzy: Telhetnek az évek, jöhetnek a tagváltások, változhatnak az idők, Ozzy Ozzy marad. Ez elég? Nekem nem, de a Scream kifejezetten kellemes album, bár nem tudok rá kifejezetten erős pontszámot adni, mert bevallom kb. öt szám után meguntam. De amúgy tényleg nem rossz. Talon: Picit középszerűre sikerült a Fire In Your Soul, ám néhány szám odavág rendesen, ráadásul az énekes hangja kifejezetten kellemes. Ha egy kicsit pumpálnak a hangzásra és az erőteljesebb dallamokra, akkor jó lesz ez. Mekong Delta: Nem mondom, hogy ez a lemez olyan csapnivaló, mint ennek a hónapnak a legtöbb csudálatos termése, de azért mindennek van határa. Öncélú és cikisen egysí­kú. Olyan, mintha csak próbálkoznának, de azt is rosszul. Júniusi EH, imádlak! Vanden Plas: Nagyon egyformák a számok. Értem én, hogy mit szerettek volna létrehozni ezzel a fél-proggal, de nem nagyon áll össze a lemez. Ennek a műfajnak különösen oda kell figyelnie, hogy fenn tudja tartani a figyelmet. A Vanden Plasnak ez nem sikerült. Pocsolya. Bang Bang: Szerintem nem sokkal jobb a Hooligansnél, kicsit jobban zúznak, meg nem annyira idegesí­tő a dallamvilág, de ettől még csodálatos életet lehet leélni nélküle. Pain of Salvation: Jaj, de rossz lemez! Mit akart Gildenlöw? Mit képzelt? És legfőképp, mit csinált? Az ömlengés szerencsére még nem művészet. Kb. akkora kí­n, mint végigszenvedni egy Twilight filmet. A Sisters dallamát meg szerintem a Shrekből vették. Loudness: Nem értem, hogyan lehet ilyen trágyadomb hangzással kiállni a XXI. században. Teljesen ötlettelen és unalmas, klisékből épí­tkező valami, ráadásul a King of Pain. King of Pain! El sem hiszem, hogy ez a cí­me. Kí­váncsi vagyok, melyik okos állt elő ezzel a cí­mötlettel... Anathema: Ez nem nekem való. Nagyon nem. Danzig: Sosem csí­ptem ezt a vállalkozást, de ez minden eddigit alulmúl. Ennél sokkal jobb hangzást tudok kicsalni bármiből a saját pincénkben, úgy, hogy most épp fúrnak nálunk, mert újí­tják fel a házat... Elkapkodott ötlettelen zene.
JLT 9.5 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 8.0 - Molly Hatchet: Justice 8.0 - Spocks Beard: X 7.5 - John Norum: Play Yard Blues 7.0 - Enforcer: Diamonds 7.0 - Madgator: Madgator 7.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 6.5 - Loudness: King Of Pain 6.5 - Ozzy: Scream 6.0 - Shining Line: Shining Line 6.0 - Talon: Fire In Your Soul 4.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 3.5 - Pain Of Salvation: Road Salt One 3.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 2.5 - Bang Bang: Rock És A Roll Vanden Plas: Sok mindenre gondoltam az e havi hallgatózással kapcsolatban, arra azonban nem, hogy egy prog. metal zenekar fog nyerni nálam. Most mégis ez történt, a Seraphic Clockwork nálam nagyon betalált, az év egyik legjobb alkotása. Molly Hatchet: Bejött, amit vártam és ennél nagyobb örömet nem is szerezhetett volna veterán amcsi zenekar. Minden rájuk jellemző stí­lusjegyet belepakoltak az albumba, ezáltal megteremtették a tipikusan hatcheti atmoszférát. Közel tökéletes lemez. Spocks Beard: Ez az a zenekar a progresszí­v mezőnyből, akiket rendszeresen szoktam hallgatni és Rájuk tudom egyedül azt mondani teljesen őszintén, hogy szeretem a zenéjüket. Így érthető, hogy vártam a friss korongot, ami úgy, ahogy van zseniális. John Norum: Röviden és tömören: bitang jó és hangulatos album a Play Yard Blues! Még sok ilyet kí­vánok magunknak. Enforcer: Kellemes meglepetés volt a svéd arcok új nagylemeze, szinte semmit nem tudtam Róluk korábban, ezért érthető, hogy igencsak csodálkoztam miközben a cd-t hallgattam. Bármelyik NWOBHM csapatnak becsületére válna ez a lemez, amivel csak egy bajom van: a hangzása. Minden más rendben van. Madgator: Mikor megláttam a borí­tót, hangosan felnevettem és azt gondoltam, hogy a zene is hasonlóan nevetséges lesz. Nem jött be ez a tipp, mert a zenében semmi röhögnivaló nincsen. Jófajta hard rock/heavy metal keverék Brazí­liából. Mekong Delta: Érdekes kombináció az, amit a német veteránok művelnek az albumon, nem is volt könnyű megbarátkozni vele. Néhány hallgatás után azonban sikerült és meg kellett állapí­tsam, hogy ez bizony egy minőségi produktum. Kár, hogy nem az én világom. Loudness: Hasra nem estem a japán legenda aktuális művétől (ahogy az azt megelőzőektől sem), de azért rossznak nem nevezném a produkciót. Viszont jónak sem, inkább csak egy átlagos, közepes heavy-power lemez egy fenomenális gitárossal és egy erősen megkopott hangú énekessel. Ozzy: Jó ez, jó ez, de annyira mégsem. Nyilván kár a 80-as évek klasszikusaihoz hasonlí­tani ezt a korongot, de mit csináljak ha én azokat szeretem? Azt bárki hallhatja, hogy nagyon nagy gond a Screammel sincs, csak az a bizonyos ozzys hangulat hiányzik belőle, ami régen megvolt. Talán azért, mert nem akármilyen arcok zenéltek vele... Shining Line: Háttérzenének számomra ideális ez a kiadvány, ám más célokra nem tudnám használni. Messze van ez a kiemelkedő aor lemezektől, hiányzik az a fajta zsenialitás, ami a műfaj nagyjaira jellemző. Talon: Szinte szóról szóra az illik erre a lemezre, mint az eggyel ezelőttire, csak a stí­lus más. Ebből is csak az a plusz hiányzik, ami az igazi zsenikben megvan. Persze idővel bennük is meglehet, én drukkolni fogok nekik. Danzig: Igazából sosem értettem mit esznek az emberek Glenn Danzigen, és erre most sem kaptam választ. Ez a fajta zene, számomra teljesen szürke és az érdeklődésemet egy másodpercre sem tudta felkelteni. Pain Of Salvation: Voltam POS koncerten ahol jól éreztem magam, vannak lemezeim, amiket szeretek hallgatni Tőlük, szóval alapjáraton kedvelem Őket. De ezt a lemezt végighallgatni is komoly szenvedés volt. Nem értem, mi történt Velük. Anathema: Ahogyan az előbb emlí­tett zenekar esetében sem értem, hogy miért is lett olyan a vadonatúj produktum amilyen, úgy az Anathema lemeze előtt is értetlenül állok. Igaz, Őket elvesztettem szem elől egy ideje, de erre akkor sem számí­tottam. Négy nekifutásra sikerült átrágnom magam rajta. Soha többet ilyet! Bang Bang: Totális mélypont minden fronton. Csak remélni tudom, hogy nem ez a magyar rock jövője, mert ha igen, akkor elmegyek rappernek.
Kotta 9.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 8.5 - Spocks Beard: X 8.0 - Madgator: Madgator 8.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 7.5 - Talon: Fire In Your Soul 7.0 - Molly Hatchet: Justice 7.0 - Enforcer: Diamonds 6.5 - Danzig: Deth Red Sabaoth 6.0 - Loudness: King Of Pain 6.0 - Shining Line: Shinig Line 6-0 - Bang Bang: Rock És A Roll 5.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 5.0 - John Norum: Play Yard Blues 5.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 5.0 - Ozzy: Scream Úgy neveltek, hogy ne í­téljek elsőre, erre tessék... Volt meglepetés ebben a hónapban, kellemes és kellemetlen is. A dobogóra például olyan banda is felkerült, amit korábban nem is ismertem, ezzel szemben egyik-másik kedvencem rendesen cserbenhagyott. De menjünk szép sorban: Az Enforcer mindjárt az elején jól kibabrált velem. Mostanában ugyanis többször leí­rtam, hogy kezd herótom lenni a retro cuccoktól, erre idetesznek egy olyan albumot, amely a túlzásba vitt hagyománytisztelettől eltekintve kifejezetten élvezetes. Most akkor mit tegyek? Akár lepontozom, akár fel, mindenképp hülyét csinálok magamból. Ha már eljutottam egy adott szintre, munkában például vezetői posztra, nem szí­vesen mennék vissza sima kontrollernek, hiába tudnám lazán, elegánsan ellátni a kevésbé komplex munkakört. Valahogy nem lenne kihí­vás. Ezen logika mentén, nehezen tudom megérteni a zenészeket, akik korosodva rendre a blues felé fordulnak és késztetést éreznek a Hendrix -riffek negyvenmilliomodszori eljátszására. Azt meg végképp nem értem, miért kell ehhez néhány számban Lynott énekstí­lusát is rendre lenyúlni. A "garymoore-osodásban" szenvedő Norum lemez amúgy teljesen profi, de ha nem született volna meg, annyira hiányozna nekem, mint halnak az esernyő. Az Pain Of Salvation korongnak Gildenlöw szólóalbumként kellett volna megjelennie, akkor betenném a gyűjteménybe és jó esetben ötévenként elővenném. Így viszont bosszankodom, mert átverve érzem magam. A Molly Hatchet általában okés, hiába ártalmatlan muzsika, nem csak azért, mert mérföldekről felismerhető, egyedi stí­lusuk van, de szeretem, ahogy az epikusságot beleszövik a southern rockba. Ó, azok a hosszú gitárszólók! Ha rock rádiót üzemeltetnék, minden nap lejátszanék 2-3 számot Tőlük, az biztos. Életemben nem hallottam még a Madgatorról, név alapján jófajta black horda is lehetne, csodálkoztam is, hogy JLT kolléga beszavazta Őket az Első hallásba, de csak tudja, mit csinál, gondoltam. Tudja bizony, számomra ez a CD a hónap kellemes meglepetésévé avanzsált! Friss, ötletes, változatos. Kicsit talán eklektikus - amikor épp elkönyveltem Őket magamban Skid Row/Van Halen utódnak, elkezdtek extreme-es funk rockot nyomatni, azt meg végképp nem értem, hogy a neoklasszikus virgák mit keresnek egyes helyeken. Mivel azonban hallhatóan nem veszik túl komolyan magukat, ez is rendben van. Hurrá, újra van potens dirty rock zenekarunk! Lehet még fejlődni (hangzás, változatosabb számok, fogósabb refrének tekintetében), de azt el kell ismerni, hogy a Bang Bang-ben van spiritusz. A Talon zenéjét korábban még nem hallottam, í­gy meglepett milyen magas szinten űzik a veretes, békebeli hard rockot. Finom melódiák a nélkül, hogy a lavórt a lejátszó alá kéne csúsztatni a lecsöppenő nyálnak. A gitár orientált megközelí­tés és Dave Friday kellemesen különleges orgánuma az átlag fölé emeli ezt a produkciót. Szeretném leszögezni, a következő zenekarokat kifejezetten kedvelem: Sting, Police, Depeche Mode, The Mission, Mike Oldfield, Pink Floyd, U2, The Pogues, stb. Azaz, a közhiedelemmel ellentétben, nem csak thrash-t és prog. powert hallgatok. Szóva nem a látókör szűk, csak az érzelmek, hangulatok ilyen egysí­kú megközelí­tése egy idő után egyszerűen unalmassá válik számomra, legyen bármilyen jó is a zene. Ráadásul egyik-másik szám az Anathema lemezen nem is olyan jó, mint ahogy azt a művészkedő mázzal el szeretnék hitetni velünk. Legutóbb lehúztam rendesen a Loudnesst, szerencsére az új album jobban sikerült, mint az. A modernkedést ugyanis most kordában tartják, ennyi még éppen jól is esik. Mégsem tudok magasabb pontszámot adni rá, mert az ének kritikán aluli. Niiharának nem szabadna ezt már erőltetnie. Rég volt az már, mikor még izgatottan vártam egy új Ozzy lemez megjelenését. A tökös heavy/power riffekhez szokott Gus G.-nek sem lehet egyszerű modern rockot játszani. Ez a muzsika sajnos már nem nekem szól, néhány szám rendben van, de összességében a produktum vérszegény - nem is igen titkolt a jelenlegi fiatalság í­zléséhez igazodás szándéka. Nem mintha azok nem találnának maguknak bálványokat a saját generációjukból, szerintem teljesen felesleges elvenni a miénket - de próbálja csak meg valaki elmagyarázni ezt Sharonnak! Rob Zombie-tól talán még tetszene is (6 pont), Ozzytól azonban hümmögésre késztető ez a teljesí­tmény. Persze tudom, örüljünk, hogy még él és zenél... Nagyjából a Mekong Deltától kaptam meg azt, amit eredetileg a PoS-tól vártam, azaz a meditatí­v részek és a kemény, hangszeres témák ügyes váltogatását. Osztályon felüli kivitelben. Annyira nem ismerem Őket, hogy biztonsággal ki tudjam jelenteni, ez a legjobb albumuk, de nekem nagyon bejött. Ahogy a Nevermore esetében, itt is gyaní­tom, hogy a hardcore fanok fanyalognak majd: hová lett a komplexitás, azaz jelen esetben a thrash-be oltott direkt komolyzenei elemek? Nekem viszont éppen az tetszik, hogy "dallamosabb", letisztultabb az összkép. Vajon velem van a baj? Öregszem? Kifejezetten zökkenőmentesen folytatódott a Spock's Beard Neal Morse utáni karrierje, vártam is a megfáradás jeleit - egy ilyen kaliberű zeneszerző hiányát csak megérzik előbb-utóbb! Az élet, mint annyiszor, most is jól rám cáfolt: megfáradásról szó sincs, remek muzsikáról viszont annál inkább. Nem is tudom eldönteni, melyik legyen a hónap lemeze, ez vagy a Mekong Delta - valójában mindkettőt meg kell hallgatni még néhányszor, hogy leülepedjen. Olvastam már olyan vélekedést, amely a Vanden Plast szimpla Dream Theater kópiaként könyvelte el. Én ezzel nem teljesen értek egyet - Andy Kuntznak egyéni orgánuma van, és Stephan Lill sem éppen egy Petrucci klón. A lemezeiknek ráadásul van egy sajátos, rideg hangzása, úgyhogy ha már Dream, akkor leginkább az Awake, ami királyság. Rossz lemezt sosem csináltak, a The God Thing az európai prog. metal egyik alapműve, akárhogy is nézzük. Ez az album is igen élvezetes, minőségi munka. A Danzig lemezeket olyan különleges atmoszféra hatja át, hogy már csak emiatt is szí­vesen hallgatom őket. A szeretem-gyűlölöm törésvonal szeretem oldalán állok tehát, í­gy most sem akarom lehúzni a zenét, még úgy sem, hogy ez az album tutira nem fog előkelő helyet elfoglalni az énekes életművében, azaz kicsit szürkébbre sikerült. Ritkán hallgatok önként, az Első hallás kényszere nélkül AOR muzsikát, nem is szí­vesen pontozom, mert hiába vérprofi a legtöbb produkció, számomra ez már inkább popzene, mintsem kemény rock. Így van ez a Shining Line esetén is, de téged ne zavarjon a pontszám, ha szereted a lágy dallamokat.
Mike 10 - Spocks Beard: X 9.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 8.5 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 8.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 8.0 - John Norum: Play Yard Blues 7.0 - Madgator: Madgator 6.5 - Pain Of Salvation: Road Salt One 6.0 - Shining Line: Shining Line 6.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 5.5 - Ozzy: Scream 5.0 - Talon: Fire In Your Soul 4.5 - Molly Hatchet: Justice 4.0 - Enforcer: Diamonds 3.0 - Loudness: King Of Pain 2.5 - Bang Bang: Rock és a Roll Alulról fölfelé: Bang Bang: Rock és a Roll. Futószalagról lepottyant hazai kliséví­gasság hónaljszagú, panelházi attitűddel. (2.5) Loudness: King Of Pain. Disznóvágás van az udvarban, visí­t a szegény pára, hallgatni is rémes. És még a húsa is rágós... (3) Enforcer: Diamonds. A retróból is megárt a sok, főleg, ha vastag porréteg telepedett az aví­tt hangjegyek testére. (4) Molly Hatchet: Justice. Nagyapánk viseltes zokniját sem húzzuk fel; a 'Justice' is fájón öreguras és megkopott, s még ha ez tudatos koncepció is, a kritikán aluli "énekre" már nincs mentség. (4.5) Talon: Fire In Your Soul. A Nagy Heavy Metal Közhelyszótárt ugyan hibátlanul bebiflázta a tagság, az ötletes, karakteres témák viszont a fiókban maradtak - nekem pedig az ásí­tozás jutott. (5) Ozzy: Scream. Amelyik albumon ez a vén fószer énekel, az nálam 6 pontnál alapból nem kaphat többet, legyen bármilyen kivételes a zenei körí­tés. Pedig itt még az is megvan. (5.5) Danzig: Deth Red Sabaoth. Sötét tárnája az agynak, benne bolyongunk mindannyian, ám most kissé áporodott a boszorkányok üstjének fáradt gőze; pedig tizensok esztendeje mily jó volt alámerülni a fekete mágiába... (6) Shining Line: Shining Line. Az AOR-sablonokat értő kezek locsolták meg nagy adag giccspátosszal és nyállal, az eredmény pedig egy tökéletesen műanyag iparos-munka, ahol nagyí­tóval kell keresni az eredeti hangokat. (6) Pain Of Salvation: Road Salt One. Gildenlöw csapatfőnök szólólemezt készí­tett és konokul ráfeszí­tette a POS-logót, majd meghempergette mesterkélt, trapéznadrágos woodstock-mázban. S ami a legkeserűbb: kigyomlálta belőle a Dalokat. Ez bizony sótlan. (6.5) Madgator: Madgator. Volt, hogy szí­vderí­tő volt egy hangfoszlány, volt, hogy feldühí­tett egy másik, ami azonban bizonyos: többet kell dédelgetni e dalokat, talán később mutatják meg igazi arcukat. (7.0) John Norum: Play Yard Blues. A Modern és a Hagyományos lép frigyre a nagy blues/rock esküvőn, í­gy alkotva szép párost. Elegáns és intelligens Norum úr játéka, felettébb tetszetős! (8) Anathema: We're Here Because We're Here. Bí­borszí­n nyárhajnali felhők párnahátán nyújtózkodva, pitypangok fejét lefújkálva bús-merengőn... (8) Vanden Plas: The Seraphic Clockwork. Impozáns, invenciózus, izgalmas. Csupán azt az orrhangú, nyafogó éneket feledhetném... (8.5) Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time. Fönséges borí­tóba csomagolták kilencedik dalcsokrukat Németország fiai, s már az ismerkedés első fázisában veszem magamnak a bátorságot, hogy a Psychotic Waltz klasszikusai mellé helyezzem eme Remekművet. (9) Spock's Beard: X. Év Albuma-illatot érzek... Mert. (10)
Mmarton88 8.0 - Enforcer: Diamonds 7.0 - Ozzy: Scream 7.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 7.0 - Talon: Fire In Your Soul 7.0 - Shining Line: Shining Line 6.5 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 6.5 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 6.5 - Molly Hatchet: Justice 6.5 - Madgator: Madgator 6.5 - John Norum: Play Yard Blues 6.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 6.0 - Loudness: King Of Pain 6.0 - Spocks Beard: X 4.5 - Bang Bang: Rock És A Roll 3.0 - Anathema: We're Here Because We're Here A júniusi kí­nálat szerintem az utóbbi hónapok erős termésénél egy picit szerényebb lett. Mindössze egyetlen lemez volt kiemelkedő a számomra. Az Enforcer nem találta fel a spanyol viaszt, régi suli, minőségi heavy metalt tolnak, méregerős, fülbemászó dalokkal. Noha a hangzás nem tökéletes, de a remek dalok kárpótolnak, egyértelműen a hónap lemeze nálam! Pár hetes is akadt, Ozzy mester lemezének kiváltképp az első dalai erősek, utána picit beszürkült a dolog. Hiába, új klasszikust Tőle már nem szabad várni, ennek ellenére a Scream még bőven jó. A Pain Of Salvation lemezét volt a legnehezebb értékelni, pár hallgatás ehhez kevés. Bőven eltávolodnak a rockzenétől, mégis izgalmas, érdekes zenét játszanak. Voltak dalok, amik teljesen elvarázsoltak, némelyiktől meg felállt a szőr a hátamon. Ennek ellenére nagyon tetszett. A Talon, illetve a Shining Line is erős produktumot hozott össze, bár utóbbi egy picit helyenként már túl langyos volt nekem. A Mekong Delta, a Vanden Plas, a Molly Hatchet, a Madgator, illetve John Norum lemezei, noha tetszettek, igazán fogós, ütős daloknak hí­ján vannak. Csak hébe-hóba kaptam fel a fejemet, noha kellemes háttérmuzsikát szolgáltattak, stí­lusuk különbözősége ellenére is. Hatványozottan igaz ez Danzig, a Loudness, illetve a Spocks Beard korongjaira is, a kellemes háttérmuzsikán túl nem sok maradandó nyomot hagytak bennem. A sereghajtó a hazai Bang Bang, illetve az Anathema. A pontszámok magukért beszélnek, mindkettő lemez borzalmas. Bang Bangék ötlettelen, önismétlő dallamai vágták ki a biztosí­tékot, mí­g az Anathema ál-okoskodó, ál-művészkedő valamije okozott kellemetlen perceket. Zenéjüknek nemhogy a rockhoz, úgy általánosságban a jó muzsikákhoz nem volt közük.
Pearl69 9.5 - Spocks Beard: X 9.0 - Ozzy: Scream 8.5 - John Norum: Play Yard Blues 8.5 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 8.0 - Loudness: King Of Pain 8.0 - Shining Line: Shining Line 7.5 - Madgator: Madgator 7.0 - Molly Hatchet: Justice 7.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 7.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 6.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 6.0 - Bang Bang: Rock És A Roll 5.5 - Danzig: Deth Red Sabaoth 5.5 - Enforcer: Diamonds 5.5 - Talon: Fire In Your Soul Nem leplezem elfogultságomat, még akkor sem, ha talán az X nem a legjobb Spock's Beard lemez (bár lehet, hogy az), de tudván, hogy milyen körülmények között született, a dalokra és a minőségre sem eshet panasz (egy szál se!). Még mindig remek zenészek, és továbbra sem térnek le a kitaposott ösvényről, de náluk nincs is szükség eget rengető újí­tásra, a csoda az énjükből fakad, egyszerűen zseniálisak (és hogy ismét eljönnek hozzánk, az csak további hab a tortán)! Magam sem hittem volna, de igen jót tett Ozzynak a "váltás". Igaz, a Scream dalait le sem tagadhatná a mester és Zakk "szelleme is ott lebeg", mégis - érzésem szerint - sikerült valami újdonságot hozzátenni az életműhöz. Az pedig, hogy ellentétben az előző albummal, nincs agyoneffektezve Ozzy hangja, igen csak üdí­tő a fülnek. Remek (remélem, a koncert is nagy élmény lesz)! Áprilisban Joe Bonamassa, most pedig John Norum varázsolt el. Sosem voltam ellene a jó blues muzsikának, főként, ha az valami izgalmas, modern melódiával párosul, eltávolodva némileg a tradí­ciótól, mégis tisztelve azt! A Europe gitárosának is sikerült, nagyon kellemes anyag, mindenkinek szí­vből ajánlom! Őrület, hogy mit művelnek ezek a fickók! Különleges "utazás" a Mekond Delta legfrissebb albuma. Mint a mesében, csak sodródunk a témákkal, fantasztikus ritmusképletek, elképesztő tempó és dallamvilág, igazi progresszí­v élmény! Lenyűgöző! Technikailag és zeneileg sem vonható kétségbe a Loudness tudása. Ezzel az albummal továbbra is a "Japán legjobb heavy metal zenekara" cí­met bitorolják. Nagyon jó lemez, többek között miattuk is sajnálom, hogy az idén nem utazom Balingenbe! Kifinomult, í­zletes és érzékeny! Egyedinek talán nem mondható, de kifejezetten kellemes a Shining Line lemeze. Egyszerűen felold a rohanó világ forgatagában, szí­vesen hallgatott anyag, az igényességről nem is szólva, szólva nagyon rendben van! Brazí­lia kezd felzárkózni a metal "nagyhatalmak" mellé! Jobbnál jobb bandák kerültek és kerülnek ki napjainkban is az Amazonas vidékéről. A szó legszorosabb értelmében itt vannak az újabb titánok. A Madgator tökéletesen megí­rt és kivitelezett dalait hallgatva a "szí­nes" jelző jutott eszembe, akárcsak az esőerdők élővilága. Enyhén szólva is bí­ztató egy első lemezes bandától! Lehet-e kritizálni egy több mint 30 éves múlttal rendelkező, ráadásul "southern rock" stí­lusban nagyszerű sikereket elérő bandát? Nem nagyon! Odaát, az egy nagyon más világ, mégis í­gy "első hallásra" semmilyen különleges érzést sem váltott ki nálam, de tetszett! Szóval, nem ragad a lejátszóban, bár élőben nagy élmény lehet! Ismét (de most nagyon) meglepett Daniel Gildenglöw és csapata, a Pain Of Salvation. Úgy repkednek a stí­lusok között, mintha nem is az egyik legjelentősebb svéd prog. metal bandának titulálnák Őket, de hát ilyen az alkotói szabadság. Nekem mindenesetre tetszik ez a kí­sérletezgetés, még ha az eddig megismert lemezek köszönőviszonyban sem állnak a legújabbal! Ettől függetlenül, valószí­nűsí­thető, hogy szélsőséges érzéseket vált ki a rajongókból! Majd meglátjuk, meghalljuk! Sablonoktól ugyan nem mentes (de mint tudjuk, "már mindent megí­rtak az öregek"), ám végtelenül profi módon kivitelezett anyag a Vanden Plas legfrissebb albuma. Úgy is mondhatnám; szerethető! Nagyon is! Nyilvánvaló, hogy az Anathema muzsikája nem az a "nyakban izomlázat" okozó, léggitározásra serkentő zene. Nincs is ezzel semmi baj, de valami izgalom, felpezsdülés talán elfért volna a korongon, hiszen általam is elismerten remek csapatról van szó. A dallamok gyönyörűek, de az én hangulatomat nem fokozza fel a brit "alter-pop-rock-tucat" bandák által alkalmazott hatásvadászat. Biztos velem van baj, de én mást vártam, vagy csak egy kicsit többet...! A Bang Bang dalai nem mondhatók korszakalkotó újí­tásnak és a szövegek sem ütöttek szí­ven, de hát ehhez a műfajhoz ilyesmi dukál, azonban néhány (főként ritmikai) ötletre abszolút pozití­v értelemben felkaptam a fejem. Kizárt, hogy ne szerezzenek maguknak jelentős rajongótábort, hiszen a tehetségük és tudásuk adott. A stí­lusért továbbra sem vagyok oda, de szerintem sikerre vannak í­télve! Egy olyan legendás és karizmatikus előadót, mint Glenn Danzig, lehordani talán méltatlan lenne a részemről, nem is szeretném! Csak annyit fűznék az új Danzig lemezhez, hogy valami hiányzik belőle, talán a "hang", de azon a stúdióban sokat lehet segí­teni. Bocsánat, de annak ellenére, hogy a nóták többsége "alap" a stí­lusban, egyszerűen nem nyerte el a tetszésemet! Nem is tudom...! Ha az volt a koncepció, hogy a svéd banda egy nyers stúdiófelvételt (vagy inkább demót) "égessen" második albumára, akkor elhiszem, elfogadni azonban mégsem tudom. Azon felül, hogy technikai tudásban nem igen kritizálhatók a zenészek, kifejezetten idegesí­tő volt számomra a megszólalás, de az sem titok, hogy az Enforcer által képviselt stí­lust csak rovatunk kedvéért vagyok hajlandó meghallgatni. Nem az én világom! Ebben a hónapban - nálam - a Talon volt a mélypont, csak a gitárszólókért nem kaptak tőlem 5 pontot, egyszerűen unalomba fulladtak a dalok (megjegyzés: ilyen botrányos cintányérhangzást talán még sosem hallottam albumon)!
Szakáts Tibor 9.5 - Spock's Beard: X 9.0 - Loudness: King Of Pain 8.5 - Enforcer: Diamond 8.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 8.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 8.0 - Molly Hatchet: Justice 8.0 - Ozzy Osbourne: Scream 7.5 - Bang Bang: Rock És A Roll 7.5 - Madgator: Madgator 7.0 - Shining Line: Shining Line 6.0 - Talon: Fire In Your Soul 5.0 - John Norum: Play Yard Blues 5.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 5.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 4.0 - Danzing: Deth Red Sabaoth A végletek hava. Júniusban az én hallójárataimnak vagy nagyon tetszett a mustrára szánt anyag, vagy nagyon nem. Hallgatási sorrendben! Spock's Beard: Egyértelműen a hónap lemeze nálam. Egyszerűen nem tudnak hibázni. Hogy a Neil Morse gyökerekhez is egy kicsit visszanyúltak, külön jó pont! Loudness: Nagyon vártam ezt a lemezt és nem csalódtam. A Loudness feliratkozott azon veterán bandák közé, akik nemhogy példát mutatnak a fiatal csapatoknak, de még most is lekörözik őket! John Norum: Igen gyengére sikeredett blues-rock klisékkel teletűzdelt anyag. Ha a kategóriában szeretnék hallgatni valakit, akkor az biztos, hogy nem a Europe gitárosa lesz! Pain Of Salvation: Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán pontozzam-e egykori kedvenceim új anyagát. Nagyon megsérteni nem akarom Őket, de, hogy Daniel barátunknál elgurult valami, az biztos... Mekong Delta: Nem voltam eddig a zenekar nagy rajongója, sőt, mondhatom elmentek mellettem, de ezen most változtatni fogok. Elképesztő profizmus árad erről a korongról az ember hallójáratai felé. Ozzy Osbourne: Ez a lemez fogja legjobban megosztani a rajongókat ebben a hónapban és erről véleményem szerint Zakk Wylde távozása tehet még mindig. Ha még most is Ő lenne a gitáros és szintén ezek a dalok lennének hallhatók az albumon, akkor nem lenne ekkora lázadás, pedig az anyag nagyon jó, sőt. Kövezzenek meg, én egyáltalán nem hiányolom Zakk játékát, mert az Ő stí­lusa bőven elég a BLS zenekarban. A Scream egy sokkal frissebb, lendületesebb és jobb album lett, mint újkori elődei. Molly Hatchet: Az Európában méltatlanul mellőzött southern rock csapat nem hazudtolta meg önmagát. Ízes, pörgős rock 'n' rollt kapunk, amitől az ember úgy érzi egy hatalmas nyitott autóba kell üljön, hogy átszáguldjon az í­géret földjén, vagy legalábbis annak déli részén. Shining Line: A Shining Line több futballcsapatot felvonultató szuperprojektje egy majdnem gigantikus lemezt készí­tett. Talán túl jól is sikerült, amitől nekem egy picit elvesztette az eredetiségét! Enforcer: A hónap kellemes meglepetése! Az Enforcer továbbviszi a gyerekkorom legszebb dalait játszó csapatok örökségét, amiért nagy köszönet nekik!!! Madgator: Nem tudom a brazil srácok első albuma útkeresés, vagy határozott elképzelés a zenei sokoldalúság irányába, de az egyórás játékidővel egy kicsit fárasztó lett a muzsikusok amúgy hallhatóan kiválóra sikeredett korongja. Talon: Egy újabb időutazás, de most, hogy ebben a hónapban kettő van belőle, nekem a fiataloké jobban tetszett. Anathema: Nagyon mély és igen profi munka az Anathema új anyaga, de nem hosszú éjszakai autóvezetéshez ajánlott... Danzing: Ugye ez valami vicc? Nem gondolják, hogy 2010-ben ilyen lemezzel lehet érvényesülni... Vanden Plas: A Vanden Plas albumánál tanakodtam legtöbbet a pontszámon. A muzsika jó, az előadás is, de annyira elcsépelt klisék, hogy az fáj. De vajon születik még új a nap alatt? Én bí­zom benne. Bang Bang: A Bang Bang egyedüli magyar zenekarként indult ebben a hónapban és azt kell mondjam, a nemzetközi mezőnyben is megállta a helyét. Muzsikájuk frissességével és szervezői vehemenciájukkal megtörhetnek egy hosszú évek óta tartó hegemóniát ebben a stí­lusban, kis hazánkban.
Szöcske 9.0 - Ozzy Osbourne: Scream 8.5 - Loudness: King Of Pain 8.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 8.0 - Spock's Beard: X 8.0 - Enforcer: Diamond 8.0 - John Norum: Play Yard Blues 8.0 - Molly Hatchet: Justice 7.5 - Shining Line: Shining Line 7.5 - Madgator: Madgator 7.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 7.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 7.0 - Danzing: Deth Red Sabaoth 6.5 - Talon: Fire In Your Soul 6.5 - Bang Bang: Rock És A Roll1 5.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One E havi babérkoszorúm nyertese vastagon Ozzy papa, akinek olyan albumot sikerült összerittyenteni vérben frissült csapatával, hogy a lejátszóm már szó szerint kezdi bedobni a kulcsot az állandó strapától. Hogy a másik júniusi kedvencem, a Loudness mégsem osztozik Ozzyval a trónuson, hanem - igaz csak egy hangyapöcsnyivel lemaradva, de -csak a nagy öreg mögött kullog, azt az átható Ozzy-jelenségen túl Niihara kissé kopottas hangjának számlájára í­rom. Zseniálisan progresszí­v témáival, mélyen vaskos riffjeivel szorosan a nyomukban dübörög az egzotikus nevű Mekong Delta, akik Wanderer On The Edge Of Time cí­mű albumukkal nemcsak hallójárataimba, hanem egész testembe, sőt a sejtjeimbe is í­zig-vérig bebizseregték magukat. Neal Morse ide, vagy oda, a Spock's Beard az a zenekar, akikben soha nem lehet csalódni. Az X döbbenetes hangszeres tudásra és magas érzelmi intelligenciára épí­tkező dallamai észrevétlenül, a legfinomabb harmóniában szövik bele magukat az ember lányának lelkébe, hogy aztán mélyen bevésődve örökre ott is maradjanak. Kellemes meglepetésként evezett be nyári mindennapjaimba a svéd Enforcer zenekar, a '80-as évek heavy metálját hamisí­tatlanul megidéző zenéjével. Imádom ezt a zenei í­zvilágot, úgyhogy nincs mit tenni, csak szőröstül-bőröstül bekapni Őket, hammm!!! Lehet, hogy csak az eperjesi Gary Moore koncert előtti izgalmam hatványozta fel í­gy bennem a bluesos alapokon vibráló rockzene iránti igényemet, de úgy zabáltam John Norum Play Yard Blues át, mint csecsemő a bébi papit. Hála az égnek,Molly Hatcheték sem a feneküket vakargatták unalmukban eddig, hanem összeröffentetek egy olyan kellemesen illatozó southern rock albumot, hogy a boogie kiverhetetlenül beleállt a lábamba. Bár kedvelem az AOR zenét és vártam is, hogy a Shining Line grandiózus produktuma valósággal berobbanjon lelkembe, mégsem tudott úgy isten igazából magáévá tenni az album; hiába a seregnyi zenei zseni, kémia nélkül fabatkát sem ér a dolog. Rendesen lehullott az állam, mikor meghallgattam a brazil Madgator azonos cí­mű albumát; hihetetlen atmoszférába burkolt érdekesen egyedi dallamaik, figyelemreméltó gitárhangzásuk teljesen elvarázsolt. No meg az az "annyira gagyi, hogy az már cuki", krokis borí­tó! A németek Dream kópiája, a Vanden Plas, most is egy nagyon korrekt, kellemesen hallgatható progresszí­v anyagot dobott a közösbe. Csak egyetlen bajom van, a Dreamből egy is elég, sőt mostanában nekem még néha az is sok. Csodálatosan előadott érzelmekben, lágyan melankolikus férfiúi dallamokban ugyan most sem szűkölködik a legújabb "anathemai" alkotás, de a néhol már-már álságba átcsapó művészkedés, alterba hajló dallamcsavarások helyett kicsit jobban megdönthették volna a sószórót a Cavanagh-fivérek. Jó pár év zenei hanyatlás után ördögien zömök Glenn barátunk úgy döntött, tesz egy merészet és visszatér a kezdetekhez; olyan anyagot alkotott, mely ugyan bőven nem hibátlan, de jó eséllyel pályázik az elmúlt évtized legjobb Danzig albuma cí­mre. Bizony messze állok attól, hogy hanyatt essek a Talon kissé vérszegényre sikeredett Fire In Your Soul korongjától, de él bennem a remény, hogy következő albumuknál már a ruhám is eldobom a gyönyörtől. Bár semmi újat és izgatót nem fedeztem fel Bang Bangék lemezén és hallgatása közben időnként erőteljes Hooligans-rémképek is megjelentek lelki füleim előtt, összességében mégis kellemesen hallgatható magyar rock 'n' roll muzsikával fűszerezték napjaimat. Ennek a hónapnak az egyértelmű mélypontja nálam Daniel Gildenlöw legújabb, inkább szólóalbum kategóriába sorolható újkori kí­nzóeszköze volt, amivel az e rovat miatti szükséges hallgatáson túl már júniusban sem terrorizáltam többet a fülem és biza a jövőben sem fogok.
Tomka 8.5 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 8.5 - Spocks Beard: X 8.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One 8.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 7.5 - Madgator: Madgator 7.0 - Enforcer: Diamond 7.0 - Talon: Fire In Your Soul 6.5 - Anathema: We're Here Because We're Here 6.5 - Ozzy: Scream 6.5 - John Norum: Play Yard Blues 6.5 - Shining Line: Shining Line 6.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 6.0 - Bang Bang: Rock És A Roll 5.5 - Molly Hatchet: Justice 5.0 - Loudness: King Of Pain Anathema: Talán mégse volt olyan jó hatással Danny Cavanaghra a sorozatos akusztikus turné, sokkal poposabb-lágyabb vizekre evezett anyazenekarával, ami nem mindig áll jól nekik. Bang Bang: Jó kis buli zene, utazásra és az indián sátorba való - a végére már kissé önismétlő lesz a lemez. Danzig: Ez most valahogy nem jött be, hiába a "vissza a gyökerekhez" feeling. Enforcer: Annyira "true", hogy az már jó, kellemes kis NWOBHM múltidézés. John Norum: Nem volt még szerencsém Norum szólómunkáihoz, úgyhogy kellemesen meglepett az az amerikai í­zű blues-rock, amit ezen a lemezen prezentál. Loudness: Azt hittem, hogy az e havi AOR csoda lesz az, ami kicsapja nálam a biztosí­tékot, de végül a japán őskövületekre jutott e nemes feladat. Irritáló-gyenge ének, unalmas számok. Madgator: Szőrös tökű, forró heavy rock, alkalomadtán duplázóval, okos riffekkel és kellően húzós hangulattal, csak kicsit kimerí­tő a buli kapacitásuk. Mekong Delta: Nem egy első hallásra megfejthető lemez - akrobatikus (basszus)gitártémák, klasszikus zene, a Tomorrow's Eve frontemberének ragadós-tapadós melódiái alkotják a grandiózus keveréket. Molly Hatchet: Ha ilyen lagymatag zenével kezdték volna a pályafutásukat, soha nem lett volna belőlük kultikus csapat... Ozzy: Ez a lemez már tényleg az MTV-generációnak készült: modernnek modern, de ettől még nem lesz különleges... A totálisan buta szerzeményektől a nosztalgikus darabokig elég vegyes az összkép. Pain of Salvation: Valószí­nűleg senki nem számí­tott erre, de ha függetlení­tünk a korai lemezek echte progresszí­v világától, zseniális album ez. Se nem rock, se nem metal, hanem igazi hangulatzene, csendes-intim, visszafogottságában magával ragadó. Shining Line: Szerelemből is megárt a sok... Talon: Túlságosan is jól indul az album ahhoz, hogy végig tarthassák a szí­nvonalat, mindenesetre ügyesen egyensúlyoznak a bombasztikus AOR és a lágyabb melódiák határán. Spock's Beard: Kifogyhatatlannak tűnő kincsesbánya, tele közérthető és megfejtésre váró dallamok egészséges keverékével. Vanden Plas: Hiába ismertem el profi anyagaikat, valahogy mégsem tudott mélyen megfogni a német progresszí­v brigád munkássága. Most már a barátság is megvan.
TShaw 8.0 - Molly Hatchet: Justice 7.5 - Spocks Beard: X 7.5 - John Norum: Play Yard Blues 7.5 - Shining Line: Shining Line 7.0 - Talon: Fire In Your Soul 7.0 - Ozzy: Scream 7.0 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 7.0 - Enforcer: Diamonds 7.0 - Madgator: Madgator 7.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 6.5 - Bang Bang: Rock És A Roll1 6.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 6.0 - Loudness: King Of Pain 5.5 - Anathema: We're Here Because We're Here 5.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One Egyáltalán nem volt egyszerű ez a hónap. Végre kijött Ozzy lemeze, amit annak ellenére nagyon vártam, hogy nem tartom magam a rajongójának, de a jól összehozott médiafelhajtás miatt már csak kí­váncsiságból is szerettem volna tudni, milyen lesz Gus G és a herceg első közös munkája. A havi kedvenc persze nem Ő lett, de megkapta a szerintem megérdemelt pontszámot. Az igazán patinás múltra visszatekintő Molly Hatchet egy olyan southern rock albumot alkotott meg, ami képes átlépni a stí­lus - amúgy kifejezetten szűkös - határait. Lehet, hogy néha hatásvadász, de engem még meg lehet kajáltatni az ilyesmivel. Nagyszerű anyag, ami szerintem meglenne a dalok egy részébe oltott modernkedős húzások nélkül is, de ezektől függetlenül is megérdemli a becsületes nyolcast. A Spock's Beard lemez nekem rettentően tetszett. Letisztult progresszivitás ez, amibe nem nagyon lehet belekötni, nem is beszélve a zenei profizmusról és szabadságról. Nyolcvan perc zenés kikapcsolódás. Nagyon szép munka! John Norum albuma minden szempontból régimódi, ráadásul amellett, hogy bluesról van szó, még a Long Way Home cí­mű Dokken lemezről is lenyúlja egy dal alaptémáját, tehát a változatosság is megvan benne. Ezen túl, viszont sehogy sem tudok haragudni Norumra. Az album sajátosan gitáros lemez, de mivel Ő maga énekel, még csak ebbe sem lehet belekötni. Mintha az öreg bárdista végre csinált volna egy örömzenés albumot... Ebben az egész Shining Line dologban az az érdekes, hogy bár hozza magával a több énekessel felálló megaprojektek rákfenéit, pont ettől lesz egyben vonzó is. Imádom a stí­lust, í­gy természetesen megadom rá a hét és felet, de ahogyan a kritikában is, úgy itt is kiemelem, hogy van még hova fejlődniük, feltéve, hogy együtt marad ez a gigantikus csapat. A Talon album ugyan egy milliószor lerágott csont újbóli kóstolgatása, de ez a fajta zene újra és újra megér egy misét. Lehet, hogy néha unalmas, lehet, hogy sokan csinálnak ilyet, de valahogy sosem lesz rossz. Itt még az énekhang is kifejezetten tetszetős, szóval elég sokszor fogom elővenni még ezt az anyagot. Egy korrekt lemez. Ozzy Osbourne egy képződmény, egy élő legenda, aki félig már majd harminc éve koporsóban van. Úgy hiszem, ez a lemez rendkí­vül meg fogja osztani a rajongókat, de nem elsősorban Gus G teljesí­tménye miatt, hanem általában az album megszólalása okán. Az új gitáros úriember jó munkát végzett, de maga az album nem követi hí­ven az előző lemezeket. Szerintem ez í­gy nem rossz, a dalok fogósak, bólogatásra ösztönzőek, érezhető tehát a változás, amit a gitáros csere is képvisel. A Vanden Plas progresszivitása igen meggyőző volt. Kiváló énekhang és nagyszerű hangszeresek összjátékából született meg ez a lemez, ami azt hiszem, sem a zenekar, sem a stí­lus rajongóinak nem fog csalódást okozni. Előző hónapban valahogy egyedül maradtam a fiatalok tálalásában szóló régimódi metallemezzel, a Steelwinggel és lehet, most is ez fog történni, de nekem az Enforcer Diamonds cí­mű albuma akkor is tetszik. Attól még, hogy régimódi és sokadik rókabőr, még jó! Egy hetest ő is megérdemel. A már-már aranyosnak is nevezhető krokodilos borí­tó mögött egy számomra felemás album bújt meg (Madgator). A különböző intermezzók mibenlétét nem nagyon értem és volt néhány céltalannak tetsző dal is a lemezen, de például a Back To The Highwayhez hasonló dalok miatt mégiscsak megérdemli a hetest az aranyos krokodil. A kifejezetten kemény külsőbe bújtatott, sajátos hangulatvilágú Mekong Delta album most elnyerte a tetszésemet. Nem mondom, hogy a dallamos zene kedvelőjeként mindig felhőtlenül szórakoztam a lemez hallgatása közben, de kí­nos sem volt, ráadásul nagyon szépen összeállt az egész. Kicsit még savanykás, kicsit még sárgás, kicsit még egyszerű, de hogy hallgathatatlan lenne, azt nem mondom. A hónap magyar lemeze (Bang Bang) nem ostromolja az első helyet, ez kétségtelen, de annyira nem is rossz. A Danzig album az utolsók között került sorra, í­gy sajnos már nem tudtam benne kellőképpen elmélyedni. Zeneileg nincs is baj vele, de az énekhang kikészí­tett. Talán én nem voltam hangulatban, a fene tudja, mindenesetre nekem ez nem hiányzik. Gondolom, a rajongók jól ellesznek vele. Sosem voltam oda a Loudnessért. Végighallgattam a lemezt, aztán mindenféle kellemes emlék nélkül ki is kapcsoltam a hifit. Még most sem vagyok oda a Loudnessért. Ha voltak is viszonylag kellemesebb pillanatai, a jócskán alternatí­v irányba elinduló Anathema album sem nyűgözött le különösebben. Értem én, hogy kicsi változatosság, meg különlegesség, de nem érdekel. Ami a Pain of Salvation albumát illeti, itt bizony nagy problémával szembesültem. Ez volt az a lemez, ami tökéletesen zavarba ejtett. Hogy pontosan mit is hallgattam, arról igazából fogalmam sincs. Nem volt kifejezetten emlékezetes, vagy erőteljes, vagy érdekes. Unalmas, lagymatag, se í­ze, se bűze, nem kellene erőltetni.
T T 8.5 - Ozzy: Scream 8.0 - Danzig: Deth Red Sabaoth 8.0 - John Norum: Play Yard Blues 8.0 - Spock's Beard: X 8.0 - Mekong Delta: Wanderer On The Edge Of Time 7.5 - Vanden Plas: The Seraphic Clockwork 7.0 - Madgator: Madgator 7.0 - Anathema: We're Here Because We're Here 6.5 - Molly Hatchet: Justice 6.5 - Bang Bang: Rock És A Roll 6.5 - Loudness: King Of Pain 6.0 - Shining Line: Shining Line 5.0 - Enforcer: Diamonds 5.0 - Talon: Fire In Your Soul 4.0 - Pain Of Salvation: Road Salt One Ozzy: Ozzy és a mögötte álló profi gépezet nem hibázhat. Ezt vártam és ezt kaptam. Nekem a Black Rain album is tetszett, de most úgy érzem, ezt többet fogom hallgatni. Félreértés ne essék, nem csodaként emlegetem ezt az alkotást, de az Ozzy lemezek között ez az anyag megállja a helyét. Daqnzing: Már nem várom Glenn Danzig lemezeit. Nem í­gy volt ez a 4. lemezig... (igaz a Satans Child nekem bejött). Most kis visszakanyarodás a kezdetekhez; remek zenészekkel, végre nem szanaszét torzí­tott énekhanggal és kizárólag indusztriális zenével találkozunk. Igaz, nem tértek vissza a bluesos múlthoz, de ez számomra az utolsó lemezei közül a legemészthetőbb. John Norum: Remek, kiváló, tökéletes! Blues alapokra épí­tett, minőségi gitár centrikus muzsika. Ha valaki kedveli Gary Moore munkáit, ezt is hallgassa meg! Spock's Beard: Muzsika a javából. Dallam, keverés, hangszerek teljes harmóniában. Mekong Delta: Patinás progresszí­v metál csapat, nem okoz csalódást ez az albumuk sem. Az akusztikus gitártémák végig bizsergették hallójárataimat. Vanden Plas: Kiváló progresszí­v anyag. Időnként Dream Theater utánérzésem volt, de ezek csak másodpercekig tartottak. Kiváló énekhang, remek zenészek. Madgator: Számomra ismeretlen banda Brazí­liából, egy érdekes albummal, egyedi gitárhangzással. Érdemes rá időt szánni! Anathema: Régi ismerősök. Jókor került a fülembe zenéjük; a lassú, melankolikus dallamok pozití­v érzéseket csaltak elő belőlem. Szí­nvonalas alkotás! Molly Hatchet: Kicsit öreges R'NR, de szerethető, hallgatható. Bang Bang: Dögös magyar RNR, egy számomra ismeretlen bandától. Semmi különös, mégis kellemes perceket szereztek a srácok. Loudness: Lendület, sebesség, igazi metál Japánból. Shining Line: Aki szereti az AOR muzsikát, ne tétovázzon, ezt hallani kell. Az igen szép számú, neves zenészek már önmagában garantálják a minőséget, de tőlem távoli ez a műfaj. Enforcer: Átlagos 80-as évekbeli metál zene. Nem tudok belekötni, egyszerűen csak semmi nem fogott meg benne. Talon: Átlagos, viszont hosszú. Pain Of Salvation: Ennél sötétebb hangulatú lemezt nem hallottam mostanában, mindezt ráadásul a gitárhangzás jelentős háttérbeszorí­tása mellett. Végig a lassú kí­nhalál gondolatai foglalkoztattak, pár számot még léptetnem is kellett. Egy biztos, aki belehallgat ebbe a zenébe, hatással lesz rá..., szerintem negatí­v hatással.

Legutóbbi hozzászólások