Kedvenc lemezeim - Lake of Tears: Forever Autumn

írta Tomka | 2010.06.25.

Őszmánia. A legszebb évszak - fél lábbal a teremtésben, féllel az elmúlásban. Átmeneti hónap, amely maga is - a globális éghajlatváltozásnak köszönhetően - ki- és elmúlófélben van. Félúton minden között. Már nem, de még sem. A csordultig telt, fojtogató nyár után, a depresszí­v, jéghideg tél előtt, átellenben a reményteli tavasszal. Egy - legyen ez bármennyire romantikus és nosztalgikus elképzelés is, de - kiveszőben levő érzés- és hangulatvilág, amelynek a beszédes nevű Lake of Tears zenekar, a könnyek tava, kicsit több, mint egy évtizede állí­tott örök (?) emléket. Egészen pontosan: 1999. július 20-án... Zenét szavakkal leí­rni, néha bizony elég embert próbáló feladat. Pláne más zenékkel, de mit lehet tenni. A 'Forever Autumn' "olyan", mintha a lebegő Pink Floyd-dalszerkezeteket, utolsó albumuk könnyed-kommersz, mégis szí­vbemaró, szí­vbefagyó dallamait kereszteznénk a Tiamat zenéjének márványszobor szépségével, ősvilági melankóliájával, és az Opeth lágy ecsetvonásokkal megrajzolt, akusztikus darabjainak fojtogató atmoszférájával. Persze, az 'A Crimson Cosmos' pszichelikus goth-rockjához képest és után ez inkább folkos-akusztikus "rock", amit í­gy utólag ők maguk középszerűnek, úttévesztésnek minősí­tenek. Ám a 'Forever Autumn' pont olyan ellentmondásos, mint maga a zenekar és egész karrierje, tökéletlen kezdetekkel, hamar csúcsra szárnyaló extrém szövegvilágú zenéjükkel, majd ihletvesztésükkel, amely 2002-ben egy - kiadói szerződés általi - kényszeralbum megí­rásában és kiadásában csúcsosodott ki. Csak azért, hogy egy évvel később, először unaloműzésből elkövetett jammelgetésből újra összeálljanak, és következő két albumukon csúcsformába lendüljenek. És akkor, félúton, ott van a 'Forever Autumn', e nyáron kiadott búskomor, puha zene, előtte a 'Headstones' és az 'A Crimson Cosmos' (beszédes slágerszáma: Cosmic Weed), amelyen mintha a Trouble pszichedéliáját a goth éjkomorsága szelí­dí­tené meg - csakhogy a Lake of Tears sehol se lenne önirónia nélkül. Mégis, zenéjük ugyanannyira misztikus, mint amennyire profánnak tűnik néha, pofonegyszerű, mégsem lehet lebontani összetevőinek, azaz hangszereinek, hangjegyeinek összegére. És persze tökéletlen, polí­rozatlan, mocskos - és szép, mint egy sí­ró arc, borongós-sejtelmes, mint az őszi eső. Önmagába forduló, zárkózott és magamutogató, az a tömény, túlcsorduló melankólia, amely ha rosszul (vagy sikeresen?) művelik, akkor giccsbe szilárdul, ha jól, akkor törékenyen lappang valahol megfoghatatlan-mélyen. A 'Forever Autumn' valahol a kettő határmezsgyéjén egyensúlyozik, számról-számra lengve ki egyik vagy másik irányba - szerencsére, többségében az utóbbi felé. A My Dying Bride magasztos-grandiózus szomorkásságával szemben, és még a 'Blackbrickroad' totálisan elborult, agyament slágerszámai előtt, a '99-es sorlemez a visszafogott, csendes, meditatí­v atmoszférát helyezte előtérbe, amelyben "kitombolhatta" magát Daniel Brennare énekes-gitáros és dalszerző unikális orgánuma. Az egyediség titka valahol itt rejlik, a nem éppen kristálytiszta, ám az érzelmek nyelvét, elölről-hátra beszélő hangban - amely még a néhol felbukkanó középszerű dalokat is szerethetővé tudja transzformálni. A délibábszerű önsajnálat menedéke helyett inkább mesebeli utazásra invitál, köd- és esőfátyolba burkolózó tájképekkel és archetipikus metaforákkal. A zene néha szimpla rock, monokróm szí­nvilágú monoton egyszerűséggel, mégis olykor bombasztikus, mint a litániák sorát nyitó, igazi goth-rock sláger So Fell Autumn Rain esetében - azóta is kiváló koncertkezdés -, mint egy esőima, katartikus. Sőt, a korábbi, bulizásra csalogató LOT-slágereket is megidézi - azonban a cinizmusba bugyolált fantáziavilágot csupán a Pagan Wish képviseli, a maga harcias attitűdjével. A doom metal örökségét a 'Forever Autumn' idejére teljesen levetkőzték, és távol a metal érdes mezejétől introspektí­v melódiáknak szentelték kreativitásukat. Ebből következően a popularitás hullámai is átcsaptak a produkción, és olyan közérthető, mai napig közönségkedvenc nótákban öltöttek testet, mint pl. az intim hangszerelésű Hold On Tight. A cí­madó dal pl. egy akusztikus, közösen könnyen énekelhető opus, tábortűzi sláger - lenne, ha éppenséggel nem annak "eloltására" szakosodott volna. Ez a kezdőtrió az, amely kimerí­ti a zsenialitás fogalmát - nevezetesen annak okán, hogy tökéletesen elkaptak egy "egyszerű", ám leí­rhatatlan érzelmi diszpozí­ciót. "Ha rossz kedved van, baromi jól érezheted magad alatta" - szól a szomorúságra apelláló zenék krédója, ám amikor felcsendül a So Fell Autumn Rain csellószólama, amely serényen döfködi a felkészületlen hallgatói szí­vekbe vonóját, majd lazán átcsap egy himnikus hangulatú darabba, mintha valami másról lenne szó. Többről, mint valami negatí­v előjelű ellentétről, talán csak szimpla "érzékenységről", megtisztulásról (igen, eső által, a jól bevált szimbolika mai napig működik). Persze, a személyes - örökké visszatérő téma: szerelmi bánat, búcsúzás, elmúlás, ésatöbbi hasonszőrű kategóriájú - érintettség sem maradhat el, legyen az szöveggel megtámogatott, mint a To Blossom Blue, vagy néma-instrumentális, kizárólag a zongora kí­sérteties-kopogó, de legfőképp magányos dallamaira épülő dal, mint az Otherwheres. Utóbbi fülbe-szí­vbemászó, inverz Örömóda, amely után a Juha Saarinen emlékének dedikált The Homecoming inkább időhúzásnak tűnik, túlságosan egyszerű ujjgyakorlatnak. A zongora-szintetizátor nagyobb fokú jelenléte bizonyára Christian Saarinen billentyűs 1-2 éves állandó tagságának következménye, amely azonban igencsak jót tett néhány lassabb dalnak. A Come Night I Reign és a Demon You / Lily Anne formájában különösebb izgalmak és a hangulati varázs megtörése nélkül csordogál tovább a korong, már-már közhelyes andalí­tó melódiák örvén. Mindkettő felejthető - Jézus szavajárásával élve: langyos - alkotás, nem úgy, mint a záró To Blossom Blue, amely vérbeli "floydiánus" dal, lassan hömpölygő akusztikus gitár- és Brennare kiábrándult-kesernyés énektémáival. Az első három, hibátlan szám visszafogottabb párja, amolyan elmélkedőbb lezárása egy, a lágy dallamok ellenére is nagyon direkt lemeznek. Őszfanatikusoknak mindenesetre kötelezően ajánlott! Tomka Zenészek: Daniel Brennare - ének, gitár, dalszövegek Mikael Larsson - basszusgitár Johan Oudhuis - dob Christian Saarinen - billentyű Vendégek: Bo Hülpheres - harmonika, furulya Magnus Sahlgren - gitár Henriette Schack - cselló Számlista: 1. So Fell Autumn Rain 05:22 2. Hold on Tight 04:06 3. Forever Autumn 05:56 4. Pagan Wish 04:23 5. Otherwheres 03:55 6. The Homecoming 05:16 7. Come Night I Reign 03:51 8. Demon You / Lily Anne 04:21 9. To Blossom Blue 08:15