Kedvenc lemezeim - Trust: Répression

írta Kotta | 2010.06.24.

A francia zenekar leginkább az Anthrax-es feldolgozások okán lehet ismerős legtöbbeknek. Ezek nélkül, gyaní­tom, túl sokan nem tudnának róluk. Én is “vakon" futottam bele az ‘Repression' cí­mű lemezükbe, ha jól emlékszem, először az angol verzióba. Mert legtöbb lemezük két nyelven is megjelent, nyilván a kiadók (Columbia/Epic) érezték bennük a nemzetközi potenciált. Aztán persze gyorsan beszereztem az anyanyelvit is, mégis csak úgy az igazi. Pedig más miatt is ott lehetnének a metalosok hátsóagyában: az Iron Maiden tőlük nyúlta le Nicko McBraint! Sőt dobos-cseréről is beszélhetünk akár, mert Clive Burr néhány hónapra beugrott Nickót helyettesí­teni. A két banda többek között onnan ismerte egymást, hogy a Trust volt a '81-es Killer UK Maiden turné előzenekara. A meghí­vás nyilván jórészt ennek az 1980-as albumnak a sikeréhez köthető, de persze a Trust legendásan dinamikus élő teljesí­tményének is köze lehetett hozzá. A banda motorja Bernie Bonvoisin énekes ugyanis egy igazi nyughatatlan, lázadó alkat. Bár ő sem egy képzett torok, ráadásul angol kiejtése is meglehetősen pikáns, karizmája okán legtöbbször Bon Scotthoz hasonlí­tották. Zeneileg is az AC/DC-t szokták felhozni párhuzamként, ami némileg félrevezető szerintem, mert az ő muzsikájuk jóval rétegzettebb, európaibb, ugyanakkor punkosabb is, bár kétség kí­vül rock ‘n' roll alapú mindkettő. Mondanivalójában egyértelműen mélyebb a franciák művészete, Bonvoisin a Prágai Tavaszt és a kommunista rémtetteket éppúgy megénekelte, mint a náci túlkapásokat; támadta Ayatollah brutalitását és az átlagemberek/munkások kizsákmányolását (ekkor Franciaországban még a Mitterand előtti, jobboldali, konzervatí­v kormány van hatalmon, már több mint 20 éve). Ennek megfelelően zeneileg is vannak eltérések: amí­g az AC/DC jórészt a '60-as évek hard rockjából ered, a Trustre már hatott az évtizeddel későbbi európai új hullám (mind a popra és a heavy metalra vonatkozó értelmében) és nem elhanyagolható mértékben a punk zene is. Nem csak szövegileg dühösebb, kí­sérletezőbb a muzsika, de hangszerelésben is: ne lepődjünk meg, ha zongorát vagy szaxofont hallunk egyik-másik nótában, vagy ha elszállós részek szűrődnek be az alapvetően pörgős, egyszerű számokba. Megjegyzendő, hogy a 'Répression'-t követő albumokból folyamatosan kopott ki a munkásosztály dühe, és elindultak egy lágyabb, dallamosabb, ha tetszik melodic rock irányba. A zenekar másik vezéregyénisége, Norbert Krief, Bonvoisinnel szemben egy tipikus, rocker alapú gitárhős. Nem csak kinézetre: az ő riffjei és nem utolsó sorban szólói tették emészthető az enyhén művészkedő punk ‘n' rollt a metalfejek számára. Akkoriban szerintem a gitárosok krémjéhez lehetett sorolni dinamikus, modern játéka miatt. Mint oly sok más együttest, szerintem őket is a két erős, de eltérő karakterű vezéregyéniség dinamikája emelte ki az átlagból. A ‘Répression' talán pályafutásuk legjobb albuma, bár én a többit is szeretem az "első" korszakukból (‘79-'84). 1984-ben ugyanis - öt sorlemez után - feloszlottak, de érdekes módon, azóta háromszor is "újjáalakultak" egy-egy lemez és az azt követő koncert alkalmából. Legutóbb 2 éve. Bevallom töredelmesen, "újkori" pályafutásukat nem ismerem, de a korai korongokat nagyon szí­vesen hallgatom. Igazi unikum mindegyik és kortörténeti dokumentum is egyben. A Kedvenc lemezeim sorozat további részei