fbpx

Nyikorog a gépezet - Kiss életmű 4. rész

írta TShaw | 2010.06.22.

1983. szeptember 18.-án a Kiss fellépett egy MTV műsorban, hogy reklámozza új albumát, a 'Lick It Up' névre keresztelt glam metal lemezt. Ez volt az első alkalom, hogy a banda tagjai smink nélkül jelentek meg egy nyilvános műsoron. Történetük egyik talán legnagyobb fordulata ez. A két alapí­tó mellett Eric Carr és Vinnie Vincent volt jelen - utóbbi esetében talán bölcsebb lett volna meghagyni a maszkot, mert ma már rengeteg fórumon tekintik őt a világ legcsúnyább rock zenészének. Az új megjelenés mellé új hangzás is dukált. A 'Lick It Up' bizonyos értelemben megörökölte az előző album sötét tónusát, de valamivel a stí­lus is keményebb volt. Balladának nyoma sincs a lemezen, viszont itt kapott helyet az egyik legsötétebb Kiss dal, a Young and Wasted, amit a későbbi koncerteken Eric Carr énekelt el Simmons helyett. A lemez cí­madó slágere gyakorlatilag a Love Gunhoz mérhető nóta, ami Paul Stanley másik kedvence - nem is véletlen, hogy manapság, amikor a zenekar a 80-as éveket igyekszik kitörölni a múltjából, ezt a nótát majd mindegyik koncerten eltolják. Az album vendégszereplője az Exciter cí­mű dalban a nagyszerű amerikai gitáros, Rick Derringer. Az albumhoz kötődő koncertkörút 94 állomásból állt, egyúttal ez volt az a turné, ahol a banda szembesült a ténnyel - maszk nélkül minden más a szí­npadon. Gene Simmonsnak le kellett mondania a vérhányásról, mivel érezhetően nem adta vissza a korábbi mutatványok hangulatát. Maradt viszont a tűzköpés, de a God Of Thunder kikerült a setlist-ből, helyére a Young and Wasted került. A csapatnak újra kellett épí­tenie szí­npadi önmagát, de a hosszúra nyúlt turné kitűnő iskola volt. A tagok általában jól érezték magukat maszk nélkül, egyedül csak Gene érezte kellemetlenül magát, amiért odalett egyértelműen rosszfiús kisugárzása. De a dolog látszólag bejött, í­gy a maszkok visszavétele szóba sem jöhetett. A turné végén újra kiélezett feszültség és ellentét ütötte fel a fejét a zenekaron belül. Vinnie Vincent remek gitáros és dalszerző volt... kezdett úgy tűnni, hogy túlságosan is jó. A zenekar motorja Stanley és Simmons volt, a hangzásvilág alakí­tására törekvő Vincent pedig nem illett be a zenekar hierarchiájába. Az ember, aki túl sokat tudott, távozni kényszerült a bandából, hogy helyét átvegye egy profi, de az utasí­tásokra hallgató gitáros. Mark St. John talán egyike volt azoknak az embereknek, akik a leghálátlanabb feladatot végezték a Kiss történetében. Hivatalosan tagja volt a zenekarnak, és fel is játszotta az aktuális albumot, ám a munkálatok során probléma merült fel. John Reiter szindrómában szenvedett, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a turnézást. Márpedig egy Kiss gitáros élő fellépés nélkül nem tudja ellátni a feladatát... St. John egyetlen vizuális megjelenése a Heaven's On Fire videó volt, ami után a banda megvált tőle. A St. John társaságában felvett album, az 'Animalize' egy glam metalos hangzású, de a 'Lick It Uptól' valamivel visszafogottabb album lett. Témáikat tekintve a dalok még mindig nagyon agresszí­vek voltak. Maga a lemez ugyan sikeresnek tekinthető, slágerek is születtek róla, ám az előző két lemez felí­velő szakasza után ez már újra a "vég kezdetének" tekinthető a maszk nélküli időszakból. Az 'Animalize' turnéján St. Johnt már az a személy helyettesí­tette, aki a két főkompos után talán a harmadik legfontosabb személyiséggé vált: Bruce Kulick. Kulick első kapcsolata a zenekarral 1982-ben, a 'Creatures of the Night' felvételei voltak, ahol a bátyja, Bob Kulick feljátszott néhány gitárrészt a lemezre. Maga Bruce ezután az 'Animalize' felvételeinél is besegí­tett, majd először nem hivatalos, majd hivatalos tagként is elkí­sérte a csapatot az album turnéjára. A 119 állomásos Animalize Tour a zenekar történetének újabb nagy dobása volt. Tökéletesí­tett show-elemekkel nyomták végig a koncerteket, és egy nem hivatalos koncertfilm is született, 'Animalize Live Uncensored' cí­mmel. Ezt sokan a valaha volt legjobb Kiss koncertfelvételnek tartják, még annak ellenére is, hogy a műsor közben Stanley (és talán Simmons is) előre felvett szólamokra játszik. Erre nyilván azért volt szükség, hogy a szí­nes és kesze-kusza turnéruhában fellépő zenészek minél többet mozoghassanak a szí­npadon - és való igaz, a celluloidon is látható, hogy Stanley inkább a mozgásra helyezi a hangsúlyt, mintsem a játékra. Eric Carr itt vette át a Young and Wasted éneklését, a koncertfilmen pedig érdekes módon nem Bruce Kulick, hanem Paul Stanley gitárszólózik. A csapat következő albuma 1985-ben jelent meg, két hónapos stúdiózás után. Ez lett az első ruce Kulickkal felvett lemez, az 'Asylum', egyben a '80-as évek első felének talán legjobb, de kereskedelmileg viszonylag sikertelen albuma. A hagyományosan kemény hangzás itt is tovább él, azonban Bruce Kulick gitározása új karaktert ad a lemeznek. Az Uh! All Night szerintem a 80-as évek talán egyik legjobb Kiss nótája, és maga az album is jóval letisztultabbnak tűnik, mint az 'Animalize', vagy a 'Lick It Up'. De a maszkos időszak vonzereje már lecsengett, és hiába volt kellőképpen agresszí­v a lemez, az emberek megint elfeledték a Kisst. Ha nem is csőd, de mindenképpen hanyatlás következett be a zenekar történetében. A turné nem hozta a várt eredményeket, ahogyan az albumról is csak a Tears Are Falling lett igazi sláger. Az 'Asylum' ma már olyan lemezek között szerepel, mint az 'Unmasked', vagy a 'Music From The Elder'. Sikertelensége miatt az együttes teljesen félredobta, és a néha előadott Tears Are Falling-on kí­vül semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha is létezett ez a korong. A szomorú azonban az, hogy az ezután következő öt évben kizárólag ehhez hasonló produktumok születtek. Az egy év szünet után felvett, jóval puhább és kellemesebb 'Crazy Nights' megint mélypont volt. A cí­madó dalt szerette a közönség, és a rádiók a mai napig játsszák, de szélesebb körökben nem tudta hozni a bandától elvárható lemezeladásokat. Pedig az erőltetett változás nagyon jól érezhető a lemezen. A 'Crazy Nights'-on rengeteg szintetizátor szól, a dalok pedig tudatosan próbálnak meg minél inkább rádióbarát hangzásúak lenni. Jó példa erre: Crazy Crazy Nights, Reason to Love, My Way, de akadtak azért a régi időkre emlékeztető nóták is, mint a No No No. A 'Crazy Nights' turné különleges a magyar rajongók számára, hiszen 1988-ban ezen a körúton látogatott el hozzánk először a banda. De a Kiss gépezet még mindig csak nyikorgott a száguldás helyett. Felvételek ezekről a koncertekről alig-alig készültek, azok is főleg a nagy fesztiválokon, na meg Japánban, ahol gyakorlatilag mindig mindent rögzí­tenek. De hiába, a Kiss már nem számí­tott érdekességnek - volt már náluk keményebb és látványosabb banda bőven, a régi slágerek előadása pedig nem számí­tott akkora vonzerőnek, mint az új idők keményebb bandáinak műsorai. Úgy tűnt, a csapat a múltján és a nevén kí­vül semmi sem menti meg a csődtől. Az 1988-as év ennek megfelelően válogatásokról szólt. Limitált példányszámban, Japánban jelent meg a 'Chikara' névre hallgató kompiláció, világszerte pedig az új dalokat és újrafelvett számokat tartalmazó 'Smashes, Trashes and Hits' válogatáslemezzel próbált a kiadó némi pénzhez jutni. Érdekes momentum az utóbbi albumnál, hogy Eric Carr felénekelte a Beth-et, mintha a Kissen belül hagyomány volna a ballada dobosok általi éneklése. A lépés szerintem megdöbbentő és furcsa... Carr nem viselt maszkot, de ha viselt is volna, akkor sem foglalhatta volna el Catman helyét - márpedig a Beth nem az ő, hanem a Catman nótája. Talán ha Carr 1988-ban Catman sminkkel koncertezett volna, érthető lenne a lépés, de ennek í­gy aligha volt bármi értelme. Hozzá kell tenni, hogy a Beth szerzője hivatalosan Peter Criss/Sten Pendridge, í­gy a Black Diamonddal ellentétben (amit Stanley jegyez) ezt a dalt a Kiss nem használhatta akármikor és akárhogyan. Az viszont kétségtelen, hogy Carr remekül visszaadta Criss orgánumát és stí­lusát - én magam nehezen tudtam a két verziót megkülönböztetni. A Kiss sztori folytatása előtt muszáj szót ejtenünk Ace Frehleyről, aki 1987 és 1988 között újra zenélni kezdett, és részben a Kiss rajongókból, részben a saját maga eredményeiből táplálkozva a csúcsra juttatta fiatal zenekarát, a Frehley's Cometet. Az együttesben ott volt Anton Fig, aki annak idején két lemezen is dobolt a Kissnél - nyilván ekkor köttetett meg az ő barátságuk -, továbbá Tod Howarth és John Regan, két nagyszerű zenész. A közösen felvett, cí­m nélküli debütalbum, majd a dobos-csere utáni 'Second Sighting' is relatí­ve siker volt egy kezdő zenekar számára. Ezeken a lemezeken a '80-as évek hangzása ötvöződött Ace régimódi - sokak szerint technikátlan, szerintem egyszerűen csak divatjamúlt - játékával. Jó lemezek ezek, tele nagyszerű dalokkal, mint az Insane, Into the Night, a Frehley autóbalesetét és alkoholproblémáját megörökí­tő Rock Soldiers, és a gyönyörű ballada, az It's Over Now. A Frehley's Comet azonban nem volt hosszú életű. Tagcserék után Frehley 1989-ben szólólemezzel készült előállni, ami éppen egy időben jelent meg az aktuális Kiss sorlemezzel. Hogy tudatos volt-e a versengés, azt nehéz megmondani, de igen izgalmas pillanat készülődött a Kiss hosszúra nyúlt történetében... Folytatása következik...

Legutóbbi hozzászólások