"We Need Weed": The Ocean, Moon Of Soul - 2010-06-12, Wigwam

írta Hard Rock Magazin | 2010.06.21.

A budai indiánsátor amúgy kiváló szí­nhelye az underground metalnak, ám a reménytelenül kongó koncertterem még a családias "földalatti érzést" is jól bekoszolja, s még ha a válságból azóta sem tudtunk kikecmeregni, még ha valóban pénztárcagyilkos koncertdömping kellős közepén vagyunk is, a 9 órára összegyűlt harminc-negyven (!) fős létszám akkor is fájdalmasan zsenge. Így kellett szí­nre lépnie hazánk fiainak, a Moon Of Soulnak, hogy valamelyest bemelegí­tsék a maroknyi rajongót. Mike Moon Of Soul Előzenekart választani a The Ocean földöntúli zenéjéhez, pláne itthonról, igencsak nehéz feladvány. Hasonszőrű atmoszférikus, nehezen bekategorizálható zenéből igazán nem teng túl még az underground szféra sem, úgyhogy amikor megtudtam, hogy az egyszer már az Evergrey előtt látott-halott, időközben újjáéledt Moon of Soul hosszú idő után újra szí­npadra áll Budapesten, örömmel fogadtam a hí­rt. Az általuk "szférikus progresszí­v metalnak" titulált stí­lus "transzcendentális", komplex fémzenéje korrekt hangulati alapozónak indult 'Titokszülő' cí­mű albumuk ismeretében, amelyre mezei stí­lus-meghatározásként a progresszí­v thrash metalt lehetne aggatni. A 8 órás kapunyitás utáni fél órás csúszás, majd az azt követő döcögős beállás után azonban a VB, mint mindig, elsőbbséget kapott, és - a beállás alatt háromszor is félig eljátszott új szám már majdnem teljes ismeretében - nézhette az a pár fő a szemcsés kivetí­tőn az USA válogatottjának középszerű fociját, aki esetleg sajnálta, hogy kimarad a sport izgalmaiból. Így aztán csak a "szünetben" kezdhetett neki rövid, bemelegí­tő koncertjének a budapesti illetőségű zenekar, akik a programot nagyrészt a rajongók számára is "ismeretlen", a soron következő nagylemezre í­rt nótákkal töltötték meg. Nem is olyan finom irányváltással, jócskán a dallamosabb zene horizontja felé vették az irányt, olyannyira, hogy a jóleső, karcos kiabálást szinte teljesen kigyomlálta Csernyánszky Gábor énekes-gitáros a repertoárjából. Azt gondolhatnánk, hogy ez csak elmélyí­ti az asszociatí­v, leginkább a Watch My Dying absztrakt-elborult, és a Gire poétikus dalszövegeit idéző énektémákat, ám nincs mit finomí­tani rajta, ha a Moon of Soul továbbra is a melodikus ének mellett teszi le a voksát, akkor bizony be kell szerezniük egy énekest. A számlista is csak egy-két régi nótát engedélyezett a korai munkákból, í­gy kisebb-nagyobb bánatomra a zseniális Rám Köszönt is elmaradt ezúttal, helyette azonban hallhattuk az Ezüstszálat a 2007-es 'Ébredés'-ről, az Átutazó vagyok-at és az Őseinket a készülő korongról, és a Hangóceánt, amely a maga komplex doom-thrash (!) amalgámjával a program egyik csúcspontja volt. Ugyanis, leszámí­tva az igencsak hamiskás éneket, a srácok nagyon okos, progresszí­v í­zeket is felvonultató thrash muzsikájukkal üde szí­nfoltját képezik a hazai stí­luspalettának. Egyértelmű, hogy rongyosra hallgatták a korai Metallica lemezeket, ill. és a Cynic alapműveit, pár elvont progresszí­v zenei lelki társukkal egyetemben. Az elszállós-lebegős atmoszférát és a kellően odapakolt zúzdát nagyszerűen ötvöző instrumentális szekció sokat í­gér, ám - egy-két megrögzött, nagytorkú rajongót leszámí­tva - talán kissé nehezen ment le a közönség torkán a Moon of Soul muzsikája, pont annak köszönhetően, hogy a "tiszta" ének, í­gy első találkozásra, igencsak elidegení­tő effektus lehet. Azonban a koncerten négytagú (gitárszintetizátorosuk hiányzott) együttes kedvét a kongó koncertterem sem tudta elvenni, lelkesen zenélték végig kb. fél órás idejüket. A lehetőség í­gérete megvan bennük, reméljük, hogy egyszer be is teljesí­tik majd azt. Tomka The Ocean Utoljára 2008-ban járt minálunk a berlini székhelyű The Ocean, és most már bánom rendesen, hogy kihagytam a bulijukat. Az efféle experimentális sludge/post metalnak mondott muzsikát kifejezetten kedvelem, mégsem képezi a mindennapjaim részét, í­gy lehet az, hogy az e stí­lus alfa-ómegáját jelentő Neurosis '99-es, gyönyörű káosz-ünnepe volt számomra az utolsó ebben a műfajban - mindeddig. Kellett már egy ilyen, és a The Ocean bizony nem okozott csalódást. Igaz, akkora katarzist most nem adott ez a koncert, mint anno az Almássy-n, de ezt semmiképpen ne í­rjuk a banda számlájára, a Neurosis előtt ugyanis még sosem tapasztaltam azt a földöntúli élményt, amikor a zene totálisan kifacsarja a testet-lelket. Bevallom, a The Ocean-életművel még csupán ismerkedési fázisban vagyok (kivételt képez ez alól az áprilisban napvilágot látott 'Heliocentric', amelyet már alaposan feltérképeztem, elsősorban avégett, hogy most ezt utaztatják meg), í­gy aztán, ha nem is a leghithűbb fanatikus beszámolóját olvashatjátok, de mindenképp egy olyanét, akit ezek a germánok megvettek kilóra. Egyes, énnálam jóval szakavatottabb vélekedések szerint a 2000-ben alakult csapat három évvel ezelőtt megjelent duplaalbuma, a majd' 85 perces 'Precambrian' eddigi pályafutásuk alapköve, amely bolygónk biológiai-, illetve földrajzi fejlődését dolgozza fel tizennégy tételben, több mint húsz vendégzenész szerepeltetésével. Az ez évi 'Heliocentric' (amelynek előreláthatólag októberben jön a folytatása, az 'Anthropocentric') kevésbé súlyos és elborult alkotás, mint elődje, a dallamos ének is jóval dominánsabb a hörgés-ordibálás kárára, ami talán a tavalyi énekes-váltásnak is köszönhető, s "mindkét album alapkoncepciója a kereszténység kritikája különféle filozófiai és személyes szemszögből..." - vélekedik a zenekar. A Wigwam később sem telt meg, sőt mi több, nem túlzok, ha azt mondom, legföljebb hetvenen-nyolcvanan lehettünk, de ami engem jobban zavart, az a szí­nes neonreklám-fényekben úszó bárpult okozta világosság: ez bizony nem koncertre való, pláne nem egy efféle koncertre. A magát "ambient soundtrack doomrock"-nak tituláló The Ocean háromnegyed tizenegy körül csapott bele a húrokba, méghozzá az új korong első három szerzeményével: a Shamayim/Firmament/The First Commandment Of The Luminaries trióval. A hangzás kifogástalan volt, a zene és a fények ilyetén összjátéka pedig rég nem tapasztalt élményt nyújtott, még a fent emlí­tett zavaró belső kivilágí­tás ellenére is. A Shamayim intrót követő, lassan hömpölygő Firmament-ben ugyan akadtak hamiskás hangok LoíŻc Rossetti énekében, az óriási, fennkölt refrén azonban rögvest letaglózott. Ahogy a zenészek intenzí­v jelenléte is: különösen Jonathan Nido és Robin Staps gitárosok lakták be a deszkákat pörgő-forgó hardcore-mozgással, s egy í­zben ennek még a kábelek is kárát látták, amikor Staps a magasba emelve gitárját véletlenül kirántotta őket a ládákból. Mi ez, ha nem rock 'n' roll? Az Ectasian: De Profundis éjkomor doom metalja volt a csúcspont számomra, de a hipnotikus Swallowed By The Earth és a zabolátlan, ill. szinte jazzesen elmélkedős pillanatokat egyaránt felvonultató The Origin Of Species is rendkí­vüli volt, noha a produkció egészére a hibátlan jelző illenék. Rossetti véleményem szerint kitűnő választás volt a banda részéről, s jóllehet nem tudom, elődje milyen teljesí­tményt nyújtott a szí­npadon, LoíŻc a maga negyven kilójával olyan irgalmatlan hangokat produkált, hogy az mindenképp elismerést érdemel. A közönségénekeltetést meghagyta Pataky Attilának, ez egy más világ, a The Ocean az "intellektuális muzikális mészárlás" non plus ultrája, ehhez kétség sem férhet. A fináléban majd' mindegyikük félmeztelenre vetkőzött, a zenekari stábhoz tartozó szakállas "merch-pultos" srác is a szí­nre termett, hogy egy végső csapást mérjenek ránk: mi pedig legyőzötten és elégedetten tapsoltuk meg őket, remélve, hamarosan újra ellátogatnak hozzánk. Addigra már én sem leszek zöldfülű "földrajzszakos". Mike Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a HammerWorldnek!