Egy "dühös" koncert Budapesten: a szí­npadon a Rage

írta garael | 2006.04.09.

Freedom Call Néhány hasznos információgyűjtés és egy alkohol menetes sör (még kimondani is rossz) után, már a szí­npadon is voltak a német fiúk. Csodálatos vokállal kezdték a műsort, amivel, mint később kiderült, nagyot hibáztak. Lehet, hogy sok rajongójukat most magamra fogom haragí­tani, de bizony ezek mögött a teljesí­tmények mögött nincs mindig ott az ember. Használhatnék most nagy szavakat, de ha ezen a koncerten a vokálok fele nem samplerről ment, akkor ne legyen a nevem Tibi. Olyan nincs, hogy valaki az egyik pillanatban csodálatosan áriázik, a másikban meg fület sértően hamis. Mert bizony Chris barátunk fogott ezen az estén egy-két akkora kandeszt, hogy "öröm" volt hallgatni. De bizony a gitárok is néha nagyon elmásztak az eredeti hangoktól. Persze ha ezek mellett el tudunk menni, és szeretjük a lebutí­tott Helloween, Gamma Ray témákat, akkor még jó is lehetett ez a koncert. Nem az volt. Szakáts Tibor Rage Még a Freedom Call el sem kezdte a programját, amikor én már megkaptam a Rage-től az est első meglepetését. A különböző relikviák mellett olyan minőségi Victor Smolski-pólót is kí­náltak viszonylag jutányos áron, hogy komolyan gondolkodtam egy duplum példány megvásárlásán is. Most, túl az első, koncert okozta sokkon, kicsit lehiggadva és józanul belátva a rosszra hajló emberi természetből fakadó kapzsiságomat és telhetetlenségemet, már nagyon bánom, hogy ezt elmulasztottam. Tudniillik, április 07-én, nagy részben ennek a fehérorosz úriembernek köszönhetően, varázslatos estével ajándékozott meg a Rage három tagja engem, és azt a kb. 5-600 embert, akik szintén úgy döntöttek, hogy nehezen tudnak ennél jobb programot keresni maguknak péntek estére. A világ legszexisebb dobosának (nem én mondtam!!!!) felvezető monológja után robbant be a csapat az új lemez cí­madó dalával. És ha már Mike Terrana-t emlí­tettük, álljunk is meg nála egy pillanatra. Fehér fénnyel megvilágí­tott robosztus felsőtestével úgy festett, mintha Michelangelo Mózes szobra unta volna el az évszázados statikusságot, és némi fazonigazí­tás után beült volna a szerkó mögé. Terrana a heavy metal dobos archetí­pusa: Játéka, összhangban testi adottságaival, brutális intenzitású és erőteljes, de emellett rendkí­vül látványos, és nem utolsósorban pontos is. Szólója ezúttal - vélhetően Smolski által megkomponált - zenére volt koreografálva. Igen, hiszen itt minden mozdulat ki volt találva, nem beszélve arról, hogy a dobverők legalább annyit voltak a levegőben, mint a kezében. Egy szó, mint száz, lenyűgöző teljesí­tményt nyújtott. A budapesti műsor "setlist"-je nem különbözött lényegesen az oldalunkon már néhány nappal ezelőtt közreadottól. A már emlí­tett cí­madó, No Fear, Down, Turn The Page, I'm Crucified/Straight To Hell alkotta első blokk után következett be az a pillanat, ami -legalábbis számomra - hirtelen kiemelte az eseményt (és vele engem is) térből és időből. A hetedik égig elragadtatva oldódtam fel a Lingua Mortis Suite elejétől a végéig előadott csodájában, és csak az utolsó tételéből (Beauty) kifejlődő Smolski szóló után érkeztem vissza a Földre. Ez az eredetileg nagyzenekarral felvett (itt sampler segí­tségével megszólaltatott) mű olyan energiával és gyilkos erővel szakadt ránk, amit csak ritkán tapasztal meg, még az intenzí­v koncertjáró is. Ekkorra már kristálytisztán, arányosan szólt minden, Smolski gitársoundja szinte a terem közepéig tolta vissza az első néhány sort, és akinek a No Regrets hallatán nem volt lúdbőrös az alkarja, legyen olyan kedves, í­rjon be a Fórumba, mert kí­váncsi vagyok hányan vannak... A Hard Rock Magazinban már többször lelkesedtem Victor Smolski gitárjátékáról, í­gy csak ismételni tudom magam. Ez a muzsikus, mind technikai felkészültségét, mind zeneszerzői kvalitásait, mind kiállását, mind szí­npadi munkáját (koncert után levegőt alig kapott) tekintve a világ legjobbjai között van. (G3-ba vele!) Öröm volt nézni, ahogy együtt élt a hangszerrel. A "Suite" után folytatódott a koncert, és ha nem is érte, érhette el azt a zenei magasságot, amit a műsor közepén, azért a szvinges bevezetéssel induló Don't Fear The Winter, az elmaradhatatlan Higher Than The Sky (A Judas Priest Jawbreaker-jével megturbózva) tett arról, hogy a jelenlévők mostanában ne felejtsék el, mire is "herdáltak" el 4.500 forintot. Végül, de nem utolsósorban minden dicséret kijár a főnök Peter "Peavy" Wagner-nek, aki a hangszeres jártasságot tekintve ugyan messze elmarad a két beosztottól, de azzal, hogy ezt a formációt összehozta, és évek óta összetartja, nagyon sok szép pillanatot szerez nekünk. Peter, Mike és Victor! Köszönjük szépen! Turisas Egy minden tekintetben kimerí­tő interjút készí­tettünk Mike Terrana dobossal a koncert után. Nem sokára olvasható lesz a Hard Rock Magazin oldalain!!!