Maradványérték - 2010. június

írta Kotta | 2010.06.04.

Igazi csemegéket sikerült összeszedni ebben a hónapban, a soft rocktól a modern metalig sokféle érdekességekre lelhettek köztük: Brian Howe: Circus Bar Disdain: Leave This World Drowning Pool: Drowning Pool Jeff Beck: Emotion & Commotion Mass: Sea Of Black Mean Streak: Metal Slave Royal Jester: Night Is Young Triumph: Greatest Hits Remixed
Brian Howe: Circus Bar Gondolom a hard rock szerelmeseinek nem kell bemutatnom Brian Howe-t. Azonban mindig akadnak olyanok akik, még csak ismerkednek a stí­lussal, vagy pusztán elkerülte a figyelmüket egy-egy előadó, ezért elárulom, hogy Ő énekelt 1986-tól 1993-ig a Bad Company soraiban. Ebből kifolyólag érthető, hogy miért is kötelességem megemlékezni idei szólólemezéről, a 'Circus Bar'-ról. Sokat nem tudtam az énekes szólómunkáiról, ezért érdeklődve vártam, hogy vajon milyen is lesz a produktum. Nos némileg meglepődve tapasztaltam, hogy ez bizony AOR. Mégpedig az igen light-os, rádióbarát változata. Nem tagadom nekem némiképp túl lágy is a lemez, bár akik szeretik a stí­lust azoknak azt hiszem ez nem lesz probléma. Tulajdonképpen én sem nagyon szeretnék panaszkodni, mivel Brian még mindig remekül énekel, karakteres orgánumával tökéletese prezentálja a dalokat, szóval le a kalappal előtte! Széles skálán mozognak a dalok, vannak az albumon lendületesebb nóták is, mint a Surrounded, vagy a nyitó I'm Back, és akadnak kellemesen lágy, érzelmektől túlfűtött balladák is, mint például a Flying. Érdekessége a lemeznek, hogy két korábbi Bad Company dal, a Holy Water és a How About That is felkerült a lemezre, és a mai technikának hála, iszonyatosan jól szólnak. Ez az egész lemezre igaz, tisztán és szépen szól a korong, abszolúte rendben van a hangzás. Summa-summarum a stí­lus szerelmesei bátran tegyenek látogatást a 'Circus Bar'-ba, mert nekik biztos élmény lesz. Aki viszont a Howe-féle Bad Company-ra kí­váncsiak, és az akkori zenei világot akarják hallani, azok óvatosan közelí­tsenek a lemez felé. (JLT)
Disdain: Leave This World Van-e még létjogosultsága egy újabb skandináv melodikus power csapatnak az amúgy is telí­tett palettán? Az ilyeneknek, mint a Disdain, feltétlenül. Semmi különöset nem csinálnak ugyan, de nagyon érzik a tökös riffek és a ragadós dallamok egyensúlyát. Kicsit megbolondí­tják a zenéjüket nagyí­vű, dúdolható billentyűfutamokkal is, ami felteszi a pontot az i-re. Bemutatkozásnak nagyon erős, igaz csiszolgatták már egy ideje. Ha szereted a Thunderstone-t, vagy még inkább a stí­lus súlyosabb, karcosabb képviselőit, mint például a Bloodbound, vagy a Nocturnal Rites, akkor szeretni fogod ezt is. Nagyon. (Kotta)
Drowning Pool: Drowning Pool Ha a modern heavy metal = metalcore, akkor a modern hard rockot nevezhetjük hardcore-nak? Na jó, csak vicceltem.... A nu metalnak indult zenekar eladott vagy 3 milló lemezt eddig, hogy nem az újszerűségük miatt, az biztos. A 2000-es években Nirvanás grunge-ot Rage Against The Machine-es rap metallal keverni ugyanis nem vall túlzottan nagy kreativitásra. A népek mégis bekajálták, amihez a 2001/2002-es Ozzfestes meghí­vás - melynek máig visszatérő vendégei - is nagy mértékben hozzájárult. Legutóbb már a Crüe Festen is szerepeltek, ami azért jelez némi stí­lusváltást. A hip-hop metal ugyanis már a múlté, egy jóval dallamosabb irányvonallal próbálják meg ezúttal újradefiniálni magukat. A nyitó nóta rögvest egy modernizált Zodiac Mindwarpot juttat az eszünkbe, Rob Zombie talán még a rendezői karrierjét is beáldozná, ha ilyen jó nótákat tudna í­rni. A következő Feel Like I Do alatt pedig olyan tökös groove-ok húznak, amilyeneket legutóbb C.O.C. lemezen hallottam. Az enyhén indusztriális rock 'n' roll és sludge témákkal együtt, jó néhány szám klasszikus hard rock/sleeze lemezeken is megállná a helyét egy hagyományosabb hangszerelésben. Szóval, azt ajánlom, ha eddig életveszélyes fenyegetések árán sem tudtak rávenni egy modern metal album meghallgatására, most tedd félre az előí­téleteidet, mert 2010 egyik legtökösebb kemény rock korongja ez, akkora refrénekkel, amik még a több tí­zezres stadionokba is alig férnek be. (Kotta)
Jeff Beck: Emotion & Commotion Hét év után végre új nagylemezzel jelentkezik a blues és a blues rock legendás alakja (aki más stí­lusokban is maradandót alkotott), a virtuóz gitáros Jeff Beck! Mivel jómagam kedvelem a bluest és annak különböző mellékágait, í­gy roppant módon vártam, hogy mit is fog alkotni a Mester. Azt kell, hogy mondjam, óriási meglepetések értek. Persze azt mindenki tudja, hogy milyen remek gitáros főhősünk, és különösebben nem is kéne meglepődni egy-egy zseniális megmozdulásán, ám én mégis csak lestem ki a fejemből bambán a lemez hallgatása közben. Ritka érdekes és vegyes lett az összkép, ami leginkább a dalok sokszí­nűségének köszönhető. A Hammerhead például egy akkora blues mint ide Lacháza. Iszonyatosan erős dal, a művész pályafutásának egyik legjobbja. A Never Alone ezzel szemben jazzes beütésű, a jobbik fajtából. A lemez egyébként főleg e két stí­lus határai között mozog, úgyhogy az 'Emotion & Commotion' nem az a "szimpla" blues album lett. Három vendég-énekes hölgy is szerepel a lemezen, név szerint a gyönyörű hangú szoprán, Olivia Safe, a Grammy-dí­jas Joss Stone és az í­r Imelda May, akik csodálatos szí­neket visznek a dalokba. Különösen az utóbbi hölgy által énekelt Lilac Wine cí­mű ballada sikerült fenomenálisan. Feldolgozások is kerültek a korongra, egyik a rockzenészek körében roppant kedvelt Nessun Dorma amiben egy 69 tagú nagy-zenekar is szerepel, valamint a Somewhere Over The Rainbow sajátos átiratát is hallhatja a nagyérdemű. Nyugodt szí­vvel mondhatom, hogy Jeff Beck ismét nagyot alkotott, és egy igazán különleges albumot hozott létre. Akik eddig szerették a művész muzsikáját, azoknak bátran ajánlom most is, de aki csak egy kis lazább hangulatú zenét szeretne hallgatni, az is nyugodtan ruházzon be a korongra. Csalódás kizárva! (JLT)
Mass: Sea Of Black Mit is várhatunk egy olyan zenekartól, amely a '80-es évek elejétől nyomja az ipart? Én a '88-as 'Voices In The Night' albumukat ismerem és kapom elő időnként. Ennek producere Michael Sweet volt, tehát a Stryper párhuzam adja magát. Azaz, technikás, lendületes gitárjátékra és slágergyanús dallamokra számí­thatunk. 2007-ben tértek vissza a zenei életbe, bár azt azt megelőző majd húsz évben is szöszmötöltek ezzel-azzal (best of, újra-kiadások és szerepeltek különböző válogatásokon is). Éppen azok az erősségeik ma is, amik hajdanán: először is Louis D'Augusta egy kitűnő énekes. Másrészt, ezt a dallamvilágot, ilyen görcsmentes, jó értelemben vett stadionrock dalokat, slágereket csak a békebeli bandák tudnak í­rni. Volt valami akkor a levegőben, ami mára megváltozott, a modern glam/hard rock zenekarokban már nem érzem ezt a fajta felszabadultságot, ha tetszik "naivitást". Nem kötelező, inkább csak különlegesség, főleg ha korábban már neked is volt szerencséd hozzájuk. (Kotta)
Mean Streak: Metal Slave Eszembe nem jutott volna belehallgatni egy huszonkettedik másodvonalas, hagyományőrző svéd zenekar albumába, ha nincs ez a borí­tó...., és egy kicsit az Y&T-s névválasztás is segí­tett. Amúgy sem bí­rom a kialakulóban lévő retro-mániát, szerintem lehet úgy is tradicionális alapokon nyugvó metalt nyomni, hogy tudomást veszünk a közben eltelt röpke 30 évről. Hogy akkor miért ajánlok mégis egy olyan lemezt, amely visszarepí­t a '80-as évek legelejére, amikor a NWOBHM bontogatta a szárnyait? Őszintén szólva fogalmam sincs, miért jobb ez a zenekar a többi ilyennél, de tény, hogy élveztem a korong minden egyes percét. Scorpionstól a Judason át az Iron Maidenig í­vel a zenei örökség, amit felvállaltak, de olyan hitelesen, őszintének ható egyszerűséggel nyomják a jobbnál jobb riffeket és énektémákat, hogy csak arra tudok gondolni: rettenetesen élvezik amit csinálnak. (Kotta)
Royal Jester: Night Is Young Itt egy album Mmarton88 kollégának, illetve mindenki másnak, aki szerint egy tizenegy számos lemezen minimum nyolc gyorsnak kellene lennie. Meg persze három nagyon gyorsnak. Csalódás kizárva, ha a Helloween/Edguy-féle happy metalra gerjedsz, vagy a korai Strato/Sonata nálad az etalon. A két lábdob ugyanis megállás nélkül dohog, megy a villámgyors cöcögtetés a gitárokon és a megszokott lépegetős, gyermekmondókákra emlékeztető énekdallamok is jólesően ismert zenei világba röpí­tenek vissza. Ha némi szarkazmust éreztek a szavaimban, akkor megnyugtatlak: a svéd fiatalok nagyon korrektül tolják a trueuro-powert (ejtsd: trújuro). Mit szóltok, milyen klassz megnevezést találtam ki ennek, a stí­lus kezdeteihez visszakanyarodó zenének? (Kotta)
Triumph: Greatest Hits Remixed Alapjáraton nem rajongok a válogatásokért, nyilvánvaló, hogy ezekkel csak a kiadók akarnak kihúzni némi pénzt a rajongók zsebéből - kivéve persze az olyan bandák esetében, mint a Queen, vagy a GNR, amiknek van akkora rádiós visszhangja, hogy megérje az átlagos zenehallgatónak is befektetni egy 'Greatest Hits'-be. A Triumph válogatását azonban bátran merem ajánlani rajongóknak és szimpla rockereknek egyaránt, mivel a legendás kanadai banda dalai ezúttal remasterelve szólalnak meg. Belegondolni is szörnyű, mennyire rossz a kilencvenes évek elején kiadott, halk és cincogós lemezeket felmásolni az MP3-ra, hogy aztán továbbtekerjük őket, mert egyszerűen nem lehet hallani belőle semmit egy pesti utcán sétálgatva. Ilyenkor bizony jól jön egy újrakevert válogatáslemez, bár őszintén szólva, én jobban örülnék egy sorozatnak, amiben szép lassan feldolgozzák az összes albumot. Ilyen viszont tudtommal még nincs, úgyhogy tessék csak beszerezni a Triumph 'Greatest Hits Remixed' cí­mű lemezét. A megszólalás garantáltan első osztályú, a zene pedig... Triumph, szerintem ennyi elég is. Jár még a lemezhez DVD is, a digipak pedig tartalmaz egy füzetecskét, tovább növelve a kiadvány értékét a rajongók körében. Szerintem elég meggyőző, főleg úgy, hogy a keverést Rich Chycki végezte, akit korábban az Aerosmith és a Rush mellett is láthatott a nagyérdemű. (TShaw) A Maradványérték korábbi részei