Dübörög a Rock 'n' Roll - Kiss életmű II. rész

Ha egyszer valaki azt mondaná: "Öreg, odamehetsz Gene Simmonshoz és kérdezhetsz tőle valamit... de csak értelmeset!", én azt kérdezném meg tőle, miért nem lett folytatása a 'Destroyer'-nek. Tenném ezt azért, mert az 'Alive!' után utat kereső, csúcsra ért zenekar valami olyasmibe fogott bele, ami addig idegen volt tőlük. A megbí­zható, jól működő rock and rollozás helyett nagyzenekari kí­sérettel, balladákkal, minden addiginál összetettebb stúdióhangzással próbáltak boldogulni. És a 'Destroyer' bejött. Ez lett a valaha készült legváltozatosabb és legkönnyebben megszerethető Kiss anyag. Rajta van a Kiss-himnusz, vagyis a Detroit Rock City, a gyönyörűséges Beth, ami mára egybefolyt Catman szelí­d, romantikus kiállásával a koncert közepén, és persze az olyan megaslágerek, mint a Do You Love Me, a Shout It Out Loud, vagy a Paul Stanley által í­rt, de mégis Gene Simmons indulójává vált God Of Thunder. Itt van még a csapat első nagy í­vű, stí­lusukon átí­velő dala, a Great Expectations is. A 'Destroyer' tovább növelte a banda fényét. A csúcsra jutott bandák általában egy idő után elindulnak lefelé, vagy csak ismételgetik önmagukat, esetleg megpróbálnak a múltjukból megélni, és nem szabad elfeledni, hogy a mindössze három éve létező Kiss ekkor már olyan diszkográfiát sorakoztatott fel a háta mögött, amit más zenekarok egész életükben nem tudnak összehozni. Négy csúcsra járatott stúdióalbum, egy helyből klasszikus élőlemez, és lassacskán kibontakozott a csapat köré épülő iparág is, ami a kulcstartótól kezdve a zsebkendőn át mindenre rányomta a rúnás logót. A lendület viszont nem veszett el, sőt. Új album készülődött, de a 'Destroyer' hangzásához már sosem tértek vissza, helyette Stanley és Simmons visszamentek a gyökerekhez, és ott akarták folytatni, ahol a 'Dressed to Kill' után abbahagyták. A kiadónak tetszett a dolog, a rajongókról nem is beszélve, volt azonban a Földön két ember, akik kezdték megunni a Kiss-t. Ace Frehley és Peter Criss elfáradtak. Három évet húztak le a csapatban, ez az időszak pedig gyakorlatilag végig stúdiózásból és koncertezésből állt. A banda két tagja robotként í­rta a dalokat, ők ketten pedig legalább annyira jó társak és barátok lettek, mint Stanley és Simmons. Nem is volt kérdéses, a két páros közül melyiké a vezető szerep. Frehley a 'Destroyer' felvételeiben alig vett részt. Korábban ő szerezte a legfogósabb nótákat, most viszont egyetlen dalhoz tudott csak hozzátenni valamit. Ironikus, hogy pár évvel korábban a Cold Gin-ben megí­rta a saját sorsát. De a szakadás még messze volt. A 'Rock and Roll Over' felvette az 1975 elején ledobott fonalat. A rajongók szerették a lemezt, a rajta lévő I Want You, Hard Luck Woman és Makin' Love pedig megelőlegezték a csapat következő, még nagyobb dobását. A turné során aztán történt egy baleset. Ace Frehley áramütést szenvedett el a gitárjától, és bár a sérülései nem voltak súlyosak, a baleset okozta sokk azért mégiscsak egy életre nyomot hagyott a zenészben. A turné végeztével Frehley valami olyasmit kért a többiektől, amire korábban még nem akadt példa. Áramütéses kalandját dalba foglalta, és szerette volna saját maga elénekelni a nótát. Bár nem bí­zott saját hangi képességeiben, mégis összeszedte az erejét, és a következő albumra felkerülő Shock Me Ace Frehley vokális debütálása volt a bandában. Az új albumot pedig 'Love Gun'-nak hí­vták. A Paul Stanley kedvencének számí­tó cí­madó dal mellett olyan klasszikusok kerültek fel a '77-es soralbumra, mint az I Stole Your Love, a Shock Me, a Christine Sixteen és a Plaster Caster. A 'Love Gun' volt az evolúció csúcsa. A cí­mnélküli albumtól indulva ide ért el végül a csapat munkássága. Van a lemezen töltelékdal, ezt kár is tagadni, de mostanra képesek voltak olyan slágereket elszórni minden egyes lemezen, amik időtlen klasszikusnak bizonyultak az évek során. Három korongot követtek már el az 'Alive!' óta, amikor valakinek megfogant a fejében az ötlet, hogy készí­tsenek újabb dokumentumanyagot a banda koncertjeiről. A 'Love Gun' turnén meg is kezdődött az 'Alive!' folytatásának a rögzí­tése, és bár szinte biztosak lehettek benne, hogy sikeres lesz a lemez, van azért az 'Alive II'-nek egy visszássága, amit nagyon nehéz neki megbocsájtani. Az alapötlet szerint az új élőlemezre csak olyan dalokat tesznek fel, amik az 'Alive!'-on nem szerepeltek. Ez azt jelentette, hogy a dalokat a 'Destroyer', a 'Rock and Roll Over' és a 'Love Gun' albumokról kellett összeválogatni. Nem is olyan nagy gond ez, de annak ismeretében, hogy a csapat setlistjeiben az anyag gerincét még mindig az első albumok klasszikusai adták, végül mégis nehéz feladatnak bizonyult. Végül 15 felvételt másoltak szalagra, amiket gondos stúdiómunkával egyesí­tettek. A koncerthatás tökéletes, volt azonban a dolognak szépséghibája is. A 15 dal rendkí­vül rövid, alig 54 perces műsoridőt adott ki. A kiadó azonban mégis egyben akarta őket kiadni, í­gy egy olyan koncertlemez született meg, aminek alig volt valami köze a valósághoz... Hogy a műsoridőt növeljék, felraktak öt új stúdiódalt. Ezeknek inkább egy új lemezen lett volna a helye, de akkoriban már lehetett érezni, hogy több klasszikus Kiss sorlemez már nem fog születni. Az 'Alive II' kikerült a boltok polcaira, az emberek pedig vették, mint a cukrot. Klasszikus lett belőle, bár szerintem mindig is reálisabb lett volna afféle élő válogatásalbumnak nevezni, mintsem koncertlemeznek. Az 1978-as év igen tevékeny volt. A Kiss olyasmire készült, amire azelőtt aligha volt példa a zenetörténetben. Négy új albumot készültek kiadni. Az ötlet szerint minden egyes tag maximális szabadságot kap, kieresztheti minden alkotóvágyát, hogy aztán összehozzon egy szólóalbumot. Mindezt azonban úgy tervezték meg, hogy a szólólemezeket egyen-borí­tóval látták el, és a négy jellegzetes portré mellé, a sarokba odahelyezték a zenekar emblémáját. A zenére éhes rajongók természetesen úgy is cselekedtek, ahogyan az várható volt. A négy szólólemez egyenként is jól fogyott, de az együttes eladásokkal bankot lehetett robbantani. És hogy mekkora volt a tagokra kirótt szabadság? Hatalmas... A négy muzsikus közül Peter Crissnek sikerült a legmesszebb jutnia az anyabandától. Popos beütésű, szelí­d és halk dalokat készí­tett, olyan balladákkal ékesí­tve, mint az Easy Thing, vagy az I Can Stop The Rain. Mivel Catman már ekkor a banda romantikus, csendes hőse volt a Beth és a rózsák miatt, senki sem ellenezte a puha dallamok alkalmazását. Ace Frehley a szólólemeze miatt lett a kedvenc tagom. Gitárközpontú, néhol glam-esre vett zenéje jóval nagyobbat üt, mint akármelyik Kiss dal, a hangja pedig nem a legjobb a világon, de mégis van benne valami figyelemfelkeltő és szimpatikus. Az ő lemezét a mai napig is gyakran hallgatom, gyakrabban, mint bármelyik Kiss albumot. Paul Stanley klasszikus hard rockkal állt elő. Dalaiban azonban messze nem dominál annyira a gitár, mint Frehley lemezén. Mindazonáltal az album rendkí­vül magas szí­nvonalú, összességében talán a legjobban sikerült szólólemez. Személyes kedvencem Wouldn't You Like Me To Know, de az ehhez hasonló keményebb dalok mellett volt a lemezen ballada is, még éppen egészséges elosztásban. Stanley remek munkát végzett! Ami Gene Simmonst illeti, az ő albuma igazán különleges lett. A nyitónóta első perceiben mintha csak figyelmeztetnének minket arra, hogy itt bizony maga az ördög fog tombolni... aztán elkezdődik a középtempós rock and roll. Női háttérvokálok, rengeteg akusztikus gitár, balladák, minden, amit az ember nem várna a vérhányós démontól. Az album legmegdöbbentőbb része azonban a When You Wish Upon a Star. Igen, a Walt Disney klasszikus... nem igazán akartam elhinni, hogy tényleg ezt hallom. Mi ez? Vicc? Ironizálás? Aligha, ez inkább Gene Simmons, és a zene iránti szeretet. Miután a szólólemezekkel Ace Frehley bizonyí­tott, Peter Criss kalandozott, Gene Simmons megdöbbentett, Paul Stanley pedig hozta a formáját, megint belevágtak valami újba. Ezúttal filmet forgattak, amiben ők voltak a főhősök - de nem ám a maszk mögött rejtőző emberek, hanem maguk a maszkok! A fantáziadús és ötletes - tessék érezni az iróniát - Kiss Meets Phantom at the Park a rajongóknak készült. Más nyilván nem is vette volna komolyan, hacsak nem a gyerekek a tévé előtt. A filmmel kapcsolatos egyik legérdekesebb történet Ace Frehleyhez köthető, akinek az egész filmben egyetlen szót kellett volna ismételni... vagyis inkább hangot. Az idióta hangjátékba azonban Frehley nem ment bele, í­gy SpaceMen rendes szöveget kapott - na, nem túl hosszút, de azért legalább nem tűnt elmebeteg űrlakónak. Ha eddig robogott a Kiss gépezet, akkor most fénysebességre kapcsoltak. Kijátszottak mindent a rock and rollból, amit csak lehetett, a szólóalbumok elkészí­tésével pedig sikerült úgy kiemelni a pénzt a rajongók zsebéből, hogy közben kiszabadultak a saját maguk fojtogató börtönéből - és közben mégsem. Félreértés ne essék, rosszindulatnak itt nyoma sincs, azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a banda itt már a pénzről szólt. A masszí­v rajongótábort nem az életben maradásért, hanem haszon megemeléséért kellett növelni, ehhez pedig a 70-es évek végén már nem volt elég a rock and roll. A maszkos figuráknak be kellett törni a diszkókba. Folytatása következik...