Profizmus és hakni a sártenger mélyén: Metalfest Open Air I. nap, Csillebérc, 2010.05.21.

"Felvirradt a nagy nap..." - énekli kultikus dalában az Ossian, és május 21-én bizony nekem is a jól ismert sorok jutottak eszembe. Igen, itt van, amire már hetek, hónapok, sőt, évek óta vártunk. Metal fesztivál Magyarországon! Sokat lehet vitatkozni a fellépőkön, a program jellegén, vélhetőleg az utóbbi hetek közkedvelt témája lesz rocker körökben az esemény, melyen örömből és keserűségből is bőven kijutott nekünk. Mindenesetre tény, hogy a rendezvény alapvetően a fiatalabb korosztályt célozta meg, a Hammerfall, Sonata Arctica, Amon Amarth headliner hármas vonzotta a tí­zen-huszonéves fémőrülteket. Jól ismert, idehaza népszerű csapatok képviseltették magukat javarészt, í­gy előzetesen senki nem kételkedett benne, hogy nem akármilyen rockzenei ünnep lesz 2010 Pünkösd hétvégéje. A változékony májusi időjárás sajnos alaposan megtréfálta a rajongókat, valamint a szervezőket is, í­gy lett fedett a nagyszí­npad, s alakult át szinte teljesen a fesztiváltérkép a banzájt megelőző napokban. Én is izgatottan vettem utamat barátaimmal Csillebérc felé, hogy kora délután már a 90-es buszokban elkötelezett metalarcokkal, illetve őket csí­pős megjegyzésekkel illető "civilekkel" utazzak együtt. A szokásos beengedési procedúra után rögtön egy hatalmas meglepetés ért, ugyanis az első emberpár, akibe belefutottam a fesztivál területén, maga Jeff Loomis és Van Williams voltak. Egy gyors pacsi és fotó után fülig érő szájjal kerestem a rendezvény méretéhez képest szokatlanul nagy táborterületen a Hammerworld nagyszí­npadot, hisz kettőkor már egy igazi csemege, az Elvenking kezdte el műsorát. A sátorba való belépéskor azonnal előtódultak bennem a régi, szigetes emlékek. Igen, ez a Hammerworld szí­npad kí­sértetiesen emlékeztetett arra, s örömmel vettem észre, hogy a talján brigád rajongói, ugyancsak az első sorokban, de meglepően szép számmal képviseltették magukat. Nem is tették ezt hiába, hisz szinte pontosan a kií­rt időpontban robbant a deszkákra az Elvenking, ráadásul rögtön két (közönség)kedvenccel. A Poison Tears-The Wanderer duónál erősebb kezdést nem igazán kí­vánhat rajongó, és nem is kellett sokat figyelni őket, hogy lássuk: a csapat bizony jó formában van! A tekinteteket nyilvánvalóan leginkább a lelkes frontember, Damnagoras vonzotta, bár öltözéke és sminkje picit idegennek tűnt mind a csapat zenei világától, mind az általános jó í­zléstől. Rajta kí­vül a másik roppant nagy elánnal dolgozó zenész a csapat hegedűse volt - talán ő mozogta a legtöbbet, ám a többi hangszeres is tisztességgel helytállt a deszkákon. Sajnos a hangzás nem igazán segí­tette az olasz folk-power együttest, az első nóták alatt kifejezetten rosszul szóltak, de később sem állt össze tökéletesen minden. A játszott műsor egy igazi slágerparádé volt, a legnagyobb ovációt a klipes The Divided Heart kapta, ám a The Scythe vagy a záró The Winter Wake is alaposan megmozgatott minden rockert. A hangulatot panasz nem érhette, a könnyed, vidám power-folk dalok könnyedén utat találtak a fémszí­vek közepébe, az én mosolyom sem hervadt le egy percre sem, a lelkes csapattal és a rajongókkal együtt headbangeltem végig a bulit. Sajnos játékidejük hamar véget ért, nyolc dal után el kellett köszönnünk tőlük. Mindenesetre a kora délutánban egy remek hangulatú bulit csaptak a taljánok, bí­zom benne, hogy mihamarabb viszontlátjuk őket egy fesztiválon, de engem meg tudtak győzni annyira, hogy egy önálló koncerten is szí­vesen elhallgatnám őket. MMarton88 Setlist: 1. Poison Tears 2. The Wanderer 3. From Blood To Stone 4. Infection 5. The Divided Heart 6. The Scythe 7. Another Awful Hobs Tale 8. The Winter Wake Nevergreen koncert rossz nemigen lehet. Nemcsak azért, mert Bob Macuráék a honi metal szí­ntér egyik legprofibb és legigényesebb brigádja, hanem azért is, mert szinte bármelyik érájukból szemezgetve állí­tják össze az aktuális programot, úgy is biztos, hogy a fele sláger, a másik fele pedig húzós zúzda lesz. Azt várnánk, hogy majdnem egyedüli magyar együttesként a Nagyszí­npadon, egy minden lemezről 1-1 számot előhúzó best of programot fogunk hallani - ám ehelyett a gótikus erotika honi mesterei utóbbi két lemezükre fókuszáltak. A tavaly év végén kiadott, a régi riff-központú vonalhoz visszakanyarodó 'Új Birodalom' opusai domináltak, és az olyan tempós, bedaráló számok, mint a Most és mindörökké vagy Az elveszett világ hullámzó hajtengerré változtatták a laza félházat. Tehették ezt azért is, mert - ami a téli lemezbemutató koncerten még csak "próba" volt - az mostanra "hivatalossá" vált. Nevezetesen, az utóbbi korongon háttérénekesi minőségében jelentős szerepet kapó Simon ValenTina, ill. Ispán András - az Amok basszusgitárosa - is csatlakozott a csapathoz, legalábbis az élő koncertek erejéig. Macura í­gy átnyergelt a gitárra, ám hogy András védjegyszerű, a végsőkig eltorzí­tott basszusgitár-hangzása mennyiben fog beépülni az együttes hangzás- és hangulatvilágába, az még a jövő zenéje... Már csak azért is, mert - hiába javí­tottak jócskán az Elvenking először élvezhetetlen szintje óta rajta - a hangosí­tás még mindig hadilábon állt az élvezhetőséggel, igazi elegáns úrnőként viselkedő fiatal énekesnőnk vokáljából nagyon ritkán lehetett bármit (!) is elcsí­pni. Most már hatan vagyunk és testesebb a hangzás - mondta Macura, ami bizonyára í­gy is lesz, legalábbis a klubkoncerteken. Mindenesetre érdekes volt í­gy délután 3 órakor, verőfényes napsütésben, izzadó homloktengerben hallgatni az Árnyak az éjbent, ám végeredményben ez is jó próba volt az együttes számára: a sötét atmoszférát jelentő hangulati elem "nélkül", a zene súlya önmagában is elviszi a hátán a produkciót. Túl sok bratyizásra, konferálásra és viccelődésre nem is maradt idő, a szokásos formáját hozó Macura-Matláry duó előbbi tagja be is jelentette, hogy átkötő szövegek helyett inkább játszanak. Jött is a régi motoros, ám újjá hangszerelt A szerelmed vágya vér, ill. a fesztiváljellegből fakadóan a szokásosnál is nagyobb sikert arató Madonna feldolgozás, a Frozen. Végül a kötelező lezárás, a Furor Christiani és az Amok párosa hozta el a "megszokott" katarzist - talán nincs is olyan magyar metal fanatikus, aki ne ismerné, ill. ne indulna be ezekre a gyilkos riff-alapvetésekre. Tomka Az Eluveitie egyike azon folk metal csapatoknak, akik az utóbbi években legdinamikusabban gyűjtik és növelik rajongóik számát. A svájci brigádot már negyedszerre láttam, és talán most verbuválódott össze koncertjükön a legtöbb hazai rajongó. A helvétek hí­resek erős bulijaikról, most sem vártam mást tőlük. Az Otherworld intro felcsendülésekor már valósággal megőrült a hallgatóság, az új lemez borí­tójához mintázott molinók elé pedig felvonult a nyolctagú együttes. Az Eluveitie koncertek legkritikusabb pontja mindig a hangosí­tás, amely bizony ennek a délutánnak is sajnálatos negatí­v tényezőjét adta. Már a beállásnál látszott, hogy a technikusok majd beleőrülnek, hogy minden muzsikusnak a kedvére állí­tsanak be mindent, sajnos ezúttal is a kulcsfontosságú, népzenei hangszerek húzták a rövidebbet, és szólaltak meg rendkí­vül halkan. Arról nem is beszélve, hogy az aznapi 10-15 perces késést is az Eluveitie előtti szöszölés hozta meg. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy eddigi Eluvitie koncertjeim közül ez volt a leggyengébb. Ennek az oka egyfelől a setlistben keresendő: sajnos a svájciak picit szerencsétlenül választották meg érzésem szerint mostani repertoárjuk. A 'Slania' olyan alapvetéseit, mint a Slania's Songot, vagy a Primordial Breathet mellőzték, cserébe itt volt a Gray Sublime Archon, de a legnagyobb őrjöngést kiváltó öröksláger Inis Mona is felcsendült a buli közepén. Az új lemez slágere, a program elején előkapott Thousandfold is rendesen beizzí­totta a hangulatot, ám a (Do)Minion, vagy a Kingdom Come Undone nem igazán tudtak tűzbe hozni, kiváltképp úgy, hogy az új lemez cí­madóját sajnos nem hallgathattuk meg. Kárpótolt volna a Quoth The Raven, viszont a technika ördöge alaposan megtréfált minket, ugyanis az első pár taktus után le kellett állniuk a zenészeknek, lévén, hogy az egyik monitor bedöglött. A kellemetlen szituációért elnézést kért a banda, Anna Murphy igyekezett egy kis (nagyon erőltetett) Csillagok Háborújás bohóckodással oldani a feszültséget, végül pár perc után helyreálltak a dolgok, ám ez a kis kellemetlen intermezzo a sűrű bocsánatkérések ellenére is picit hazavágta a hangulatot. Kiváltképp úgy, hogy Glanzmann bemondta, hogy mivel az első pár másodpercet már hallottuk a Quothból, vegyük úgy, hogy végigment, és jöjjön a következő dal... Tudom én, hogy kötött a program, de ha már nem akarják eljátszani, legalább egy ilyen jellegű megjegyzést tartson magában. Ennek ellenére egyértelműen az énekes tette oda magát a legjobban a nóták alatt, frontemberi teljesí­tménye számomra az eddigi bulik közül most volt a legerősebb: rendkí­vül nagy elánnal, szuggesztí­ven adta elő a dalokat, sok mozgással és hatalmas beleéléssel. Érdekes módon, a többiek picit visszafogottabbak voltak, még a mindig sziporkázó lányduó is ritkábban lóbálta meg rőzséjét, mint általában. Az egyetlen kivételt Merlin Sutter dobos jelentette, aki a szí­ntér egyik leglátványosabban játszó ütőse. Folyamatos headbangelése roppant mód vonzotta a tekintetet, üdí­tő szí­nfoltot jelentett produkciója. A rövidke műsor az első lemezes örökhimnusszal, a Tegernakoval zárult. Noha a hangulatot panasz nem érhette, és mindenki remekül szórakozott, érzésem szerint most egy picit fáradt volt a csapat, ráadásul még a technika is megnehezí­tette dolgukat. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy újból megnéztem őket, ideje lenne már egy önálló turnén, hosszú koncerten elcsí­pni az Eluveitiet! A Deicide nem igazán az én világom, ennek ellenére kultikus státuszukat elismerem, valóban ők a death metal egyik legnagyobb hatású csapata. Ennek ellenére nem valószí­nű, hogy megnéztem volna őket, ha nem a Nevermore jön utánuk. (Ráadásul egy hatalmas vihar sokakat bezavart a sátorba, de ezzel majd nemsokára egy külön, a fesztivál zenén kí­vül [élet]körülményeit taglaló cikkben foglalkozunk többet.) Rajongóik hatalmas ovációval fogadták Bentonékat, s noha engem zeneileg továbbra sem tudtak igazán lekötni, láttam, hogy az első sorok igen jól szórakoztak. Glen Benton rendkí­vül dühösen acsarkodta végig a bulit, kicsit Lemmyre emlékeztetett, ahogy enyhén fölfelé énekelt, de még küllemben is beugrik róla a bibircsókos rocklegenda, vagy még inkább annak egy gonosz alteregójára. Többektől hallottam, hogy a Deicide már megkopott, és nem régi fényében tündököl, illetve, hogy látványosan unták a zenészek a bulit. Erre nemigen tudok mit mondani, való igaz, hogy nem vetette szét őket a jókedv, vagy a tüzesség. Benton mindössze a számcí­meket mondta be tarkóvakargatás közben, a nóták előtt. A mozgásból ő vette ki leginkább a részét. A Corpseból átigazolt Jack Owens összesen talán tí­z centit mozdult meg az egész buli alatt. Az olyan számokra, mint a Kill The Christians, vagy a Death To Jesus, igazi örömünnep tört ki a sátorban, a rajongók javának úgy érzem, hogy alapvetően tetszett a Deicide buli. Én pedig, maradjunk annyiban, hogy ezután sem leszek oda értük. MMarton88 Régóta vártuk már ezt. Ha úgy vesszük, a Szigetes, 2007-es Nevermore koncert óta. Merthogy azt tönkrecsapta a hangosí­tás. A kortárs metal szí­ntér egyik legkomplexebb és legsúlyosabb zenét játszó formációja egy nagy adag zajmasszaként képviseltette anno magát a közönség soraiban. Ilyet is csak egy fesztiválon lehet megcsinálni, ahol a nézők többsége a produkció - jobb esetben - után, rosszabb esetben előtt már alkoholba fojtotta bánatát vagy éppen örömét. Amikor megláttam a Szigetes HammerWorld sátor hasonmását, kissé megijedtem, hogy megismétlődik az ominózus eset. Rögtön elkapott a nosztalgia, visszarepí­tve a még E-klubbos buliba, ahol Warrel Dane felhí­vta a zseniális és egyedi (!) feldolgozás, a Sound of Silence alatt a rajongókat a szí­npadra, hogy osztozzanak eme örökbecsű muzikális "káoszban". Azóta őket is elkapta rendesen a közönségsiker, és Európában inkább fesztiválkörutakat szerveznek. Persze, Warrel mester megí­gérte, hogy majd újfent leigáznak bennünket a május végén megjelenő 'The Obsidian Conspiracy' világkörüli turnéja alkalmából. Lelkes volt és meggyőző, az már igaz - a többit majd meglátjuk. Régóta vártuk már azt is, mióta megtudtuk az utóbbi idők legnagyobb, pozití­v szenzációját, hogy Vörös Attilát végre együtt lássuk headbangelni Jeff Loomissal. "Bangoltak" is rendesen, Attila ráadásul úgy játszotta el a "fifikás" Nevermore-riffeket, hogy közben végig vigyorgott, mint a tejbetök. Többször is hallatszódott a közönség részéről az "Attila, Attila" skandálás, mint a "Nevermore, Nevermore", még ha csak egy hajszálnyival is. Dane nem is felejtett el (gyakran) mutogatni rá, sőt, természetesen fel is konferálta, és külön örömét fejezte ki afelett, hogy "ezen srác szülővárosában koncertezhetnek". Másodgitáros szerepkörének megkoronázásaként, ha jól láttam, a koncert végén, az egyik számban még egy nyúlfarknyi szólót is kapott Loomistól, de több dalban is ikerszólózott a gitárosok ifjabb mesterével. Közvetlen szí­npadi kontaktus már kevesebb volt, a zenészek nagyrészt saját produkciójukba temetkeztek, leginkább Jim Sheppard basszusgitáros mozogta be a teret, amely egyébként nagyobb volt a szokásosnál, hátrafelé jóval mélyebbre nyúlt, mint a megszokott szigetes Hammer szí­npad. A Beyond Withinnel kezdődött a nyakizom munkamaratonra hí­vó múltidézés, rögtön jött is a sokkélmény, amikor Dane jócskán alulteljesí­tett, és hallani is alig lehetett - mint utóbb kiderült, azért, mert nem sikerült elég kraftot adni a mikrofonjára. Napjaink egyik legjobb énekese az első 3-4 szám alatt nem élvezhette a neki kijáró szí­nvonalat - talán a Born megadallamos refrénje és veseszaggató zúzdája szólt úgy, hogy tisztán kivehetők legyen a verzék sorai is. Ment is elől a pogó rendesen - sok fiatalnak, akik főleg a folk metal néha parasztvakí­tó, néha lakodalmas, néha meg zseniális dallamaiban dagonyáztak, ez volt élete első és meghatározó élményű fesztiválja, oda is tették hát magukat, mind a koncerteken, mind a sörpultnál. Az érdeklődési irányukat jól jelzi, hogy a Nevermore alatt elég szellősen el lehetett férni a koncertsátorban. Aki azonban ott volt, az teli torokból üvöltötte még a meg sem jelent Your Poison Throne sorait is, persze, Dane mester gyorsan betaní­totta a "Rise, Rise, Rise" összetettségű hangszál-gyakorlatot a lelkes publikumnak. Hiába, a világszí­nvonal a zenekar részéről megvolt, amit rendre bizonyí­tottak a felülmúlhatatlan 'Dead Heart In A Dead World' album slágereivel: a folyósárkány újra ellátogatott hozzánk, mint mindig, de a négy fal közé zárva életérzése is rendesen mellbevágott, még úgy kb. századjára is. Főleg, amikor Warrel - akitől a nap több nemzetközi fellépője vehetett volna énekleckéket - reprodukálta a szövegelős részt, majd a fél sátor együtt ordí­totta az "Is this the american way?" c. kérdésre a frappáns választ. A koncertprogram majdnem felét azonban az új lemez számai tették ki, amiket kedvenc énekesünk kötelességtudóan fel is konferált. Az egyértelmű siker az Emptiness Unobstructed c. klipes dalt, a lemez ügyeletes slágerét övezte, amely a Heart Collector lí­rai-epikus dallamkatedrálisának nagyságával vetekedett - persze, sokkal slágeresebb formában, í­gy valószí­nűleg azok is kí­vülről fújták a szám végére a refrént, akik korábban nem találkoztak a hanganyaggal. Az új lemez nyitódala, a Termination Proclamation még übersúlyos gitártémái által jól teljesí­tett, azonban a cí­madó, a COB-os Needled 24/7 kezdését felturbózó The Obsidian Conspiracy már szerintem többek gyomrát megfeküdte - ismeretlenül nehéz volt a befogadása, nem feltétlenül egy rövid fesztiválprogramba való. A zenészek, kvalitásaikhoz és hí­rnevükhöz hűen, tankönyvbe illően zenéltek, már önmagában Loomis vagy Van Williams - főleg a Born alatti, igencsak látványos - játékát el lehetett volna nézni egy-két órán keresztül. Azért, valljuk be, mégiscsak egy klub koncert lenne ez az igazi, ahol igazán el lehet mélyedni Warrel Dane túlvilági hangjában, vagy a zenészek evilági profizmusában, no meg tovább nézni, hogy milyen szépen helytáll "A Magyar Gyerek" is a világsztárok között. Talán, ha már í­gy magyar illetőségű is valamelyest a Nevermore, tényleg beváltják az í­géretet, és visszanéznek hozzánk a lemezbemutató turnén, mert most egy igencsak erős mezőnyben, a fesztivál egyik legerősebb koncertjét adták. Setlist: Beyond Within The River Dragon Has Come Your Poison Throne Born Emptiness Unobstructed Inside Four Walls The Termination Proclamation The Heart Collector The Obsidian Conspiracy Enemies of Reality A Metalfest szervezői nem tematikus napokat hoztak létre, hanem a stí­lusbeli eklektika mellett tették le a voksukat. A három nap fellépőiből létre lehetett volna hozni egy szinte tökéletes heavy metal vagy egy death/folk metal napot. Igaz, í­gy mindenkinek minden napra maradt kedvence, és persze mindenkinek jobb volt mindhárom napra jegyet is vennie ezért. A Deathstars is elhozta a maga rajongótáborát, a szigorúan 14-től maximum 18 éves korig terjedő "női", azaz tini lány rajongótábort, akik közül egy-két vállalkozó szellemű egyén még sármos fotósunkat is betámadta, hogy vigye be őket a backstagebe, hogy tudtára adhassák kedvenc énekesüknek, mennyire szeretik őt. Énekesünk, azaz inkább frontemberünk mondogatta is, hogy ő is kedveli az ilyen kedves és aranyos lányokat, úgyhogy, mint zsák a foltját, mindenki megtalálja a neki való párt: az egész szintetikus generáció ünnepelhetett szűk egy órában. Bevallom, most találkoztam először a fiatal bugyinedvesí­tő-titánok zenéjével, akik a black metal underground mocsarát megunva nyergeltek át a Rammsteint a glam metallal összeboronáló "horror-metalra". És í­gy, elsőre, horror volt is rendesen: mégpedig abban, hogy mennyire nem találkozik a Nightmare Industries, alias Emil Nodtveidt (a magát túlvilágra küldő, hí­rhedt Dissection-főnök Jon Nodtveidt öccse) által megfogalmazott társadalomkritikus, pesszimista mizantrópia, plusz sötét érzelemvilág, és az a látvány-centrikus parasztvakí­tás, amit élőben előadnak. Hogy például egy énekes metal koncerten nem énekel, az még nem blaszfémia. De hogy egy hangon - bizonyára azt hiszi, hogy valami sok köze van a gótikus vonalhoz - szavaljon-kántáljon végig, az már kissé fárasztó volt. Persze az, aki komolyan veszi őket, meg is érdemli, mert a Deathstars gárdája egyben önmaga paródiája is, Whiplasher Bernadotte "énekessel" az élen, aki valószí­nűleg beleőrülne, ha nem pózolhatna és pucsí­thatna minden percben más pózban. A pofonegyszerű, ám néha egész nagyot szakí­tó indusztriál gitártémák a koncertközönséget elbűvölték, a lányok kemény magjának ott benn, persze bármi jó lett volna, amit ezek a kifestett gót-huszárok előadnak. Szerencséjükre a hangzás Fortunája ezen a napon az ő pártjukat fogta, igaz, kicsit illúzióromboló volt, hogy a dallamaik nagy részét "szállí­tó" szintetizátor teljes mértékben samplerről szólt. Ám a sok külsőség szemfényvesztése ellenére is el kell ismerni, hogy maximálisan profi szórakoztató-gépezetről van szó. Se több, se kevesebb. Egy fesztiválprogramba pedig tökéletesen passzoltak. Setlist: 1. Night Electric Night 2. Motherzone 3. Mark of the Gun 4. Tongues 5. The Fuel Ignites 6. Chertograd 7. Blitzkrieg 8. Blood Stains Blondes 9. Cyanide 10. Death Dies Hard Mint ahogy a hazánkat először meglátogató, magának kultikus státuszt kiví­vó Lamb of God is. A második napi heavy metal orgiát leszámí­tva, ezen a három napos fesztiválon bizony a thrashhez közel álló, erős-piszkos riffek által dominált együttesek váltották ki a legnagyobb őrjöngést, és zsebelhették be a leghangosabb tetszésnyilvání­tásokat a közönségtől. A Nevermore után az amerikai együttes képviselte ezt a vonalat, akik egy félelmetesen erős kezdéssel állí­tották maguk oldalára az akkora már igencsak feltüzelt publikumot. Pályafutásuk talán legjobb és legdallamosabb korongjának, a tavalyi 'Wrath'-nek az introja után jött erről a lemezről a hatalmas hentes-riffel operáló In Your Words, majd a Set To Fail betonozó dobtémái és klasszikus thrash gitártémái következtek. Miközben Mark Morton és Willie Adler gitárosok fáradhatatlanul osztogatták a thrash(core) ostorcsapásokat, a koncertprodukciót emellett Randy Blythe énekes cipelte a hátán, Atlasz módjára görbülve meg, és hajlongva folyamatosan, miközben kiordibálta a tüdejét is. Szerencsére melódiák terén is beinvesztált utóbbi két lemezét tekintve a Lamb of God, amiket szintén kiválóan adott elő a "fuck yeah" szavajárású énekes. Brigádjuk igazi vérprofi pusztí­tó masinéria, megtapsoltatták a többi bandát, a közönséget, és persze magukat is, de ők aztán tényleg megérdemelték. Elég volt csak hallgatni a Walk With Me In Hell vagy a Now You've Got Something To Die For klasszikusait, hogy mindenki elismerően bólogasson, aki kicsit is szereti a modern thrash metalt. A régi számok 'core vonalra hajazó aprí­tása néhol már nekem kissé túl tömény volt í­gy egy óra feletti játékidőben, ám tény, hogy a fesztivál egyik leghúzósabb koncertjét adták erő, dinamika és profizmus tekintetében. Tomka Setlist: The Passing (intro) In Your Words Set To Fail Walk With Me In Hell Now You've Got Something To Die For Ruin Hourglass Dead Seeds Blacked The Cursed Sun Laid To Rest Contractor Redneck Black Label "Next time we'll come back and make this whole show good and proper!" Na, kitől származnak ezek a szavak? Segí­tek, tavaly ősszel hangzottak el, egy eléggé kí­nos koncert végén. Igen, a Pecsás Sonata Arctica bulira gondolok. Akkor Tony Kakkonak hangszálproblémái voltak, ezért egy rövidí­tett műsort adtak, ráadásul azt is eléggé gyengécskén. Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó... nos Tony Kakko í­géretei ennyit érnek. A Sonata Arctica kezdésére már türelmetlenül várták a rajongók kedvenceiket, kialudtak a fények, az impozáns háttér elé pedig feljöttek a muzsikusok, s azonnal bele is kezdtek az új album legjobbjába, zászló kitűzve, dübörög a Flag In The Ground! Vagyis csak dübörögött volna, ha lehetett volna valamit hallani belőle. Bizony a hangzás rettenetes volt az első pár szám alatt (vagy mondjam úgy, hogy a buli felében...), Henriket abszolút nem lehetett hallani, a sátor különböző pontjain pedig eltérő mértékben torzult a többi hangszer hangereje is. Mégis, a látványos fények, a szárnyaló tempó azonnal jó hangulatot teremtettek, a buli pedig egy klasszikussal folytatódott, a Black Sheeppel. Itt azért már ráncok kerültek a homlokokra, Tony Kakko picit gyengécske teljesí­tménye eléggé rányomta a bélyegét a dalra. Ezt frontemberi készségeivel igyekezett palástolni, ami azért csak mérsékelt sikerek mellett valósult meg. Az új lemez nótái amennyire nem működtek a stúdiós felvételeken, annyira nem működnek koncerteken sem. A The Last Amazing Grays, The Dead Skin duó tökéletesen leültette a hangulatot, amit a kettő közt felcsendülő Fullmoon sem igazán tudott megmenteni. Ráadásul Tonyn kí­vül szí­npadi munkában a többiek nem igazán erőltették meg magukat, a kalapjában Bret Michaelsre emlékeztető Elias még úgy-ahogy igyekezett kitenni magáért, Henrik, valamint az idült alkoholista fejű Marko azonban totálisan statikusan, különösebb lelkesedés nélkül végezték a kötelező munkát. (Ki találta ki azt a marhaságot, hogy a szintetizátor háttal legyen a zenekarnak?) Nos, az eddig leí­rtak alapján azért lehet sejteni, hogy nem okvetlenül elégedetten figyelték kedvenceiket a rajongók, ám az igazi feketeleves csak innen jött. Tony Kakko bejelentette, hogy érkezik a két utolsó dal. Persze rutinos koncertlátogató lévén, tudtam hogy megy ez, lesz még jó pár ráadás, miegymás... De nem. In Black & White, Don't Say a Word, "aztán csá"! Hihetetlen, de igaz, a Sonata Arctica, a fesztivál első napjának főzenekara mindössze hét, azaz 7 számmal szúrta ki a rajongók szemét. Kéretik tisztelettel, amit a finnek ezen az estén műveltek, az kimerí­ti az olcsó hakni fogalmát. Értetlenül állok a dolog előtt, csak viszonyí­tásképp, másnap a hasonló státuszú Hammerfall kétszer ennyi, tizennégy dallal örvendeztette meg rajongóit (meg egy ennél ezerszer szí­nvonalasabb előadással). Fogalmam sincs, hogy mi vezetett ehhez a kurta műsorhoz, ha szerették volna éjfélre befejezni a koncertet, akkor a számok közti marháskodást minimalizálhatták volna, ugyanis többször is perceken át szórakoztak azzal a zenészek, hogy jazzes vagy barokkos dallamokkal bohóckodtak, amit láthatólag Kakkoékon kí­vül mindenki unt. De nézzük tovább, oké, hét számot játszani gáz, de még í­gy is lehetett volna ez egy rövid, ám jó buli. Mondjuk akkor, ha a Dead Skin, vagy a Last Amazing helyett a Paid In Full vagy a The Cage csendül fel, ám ez nem í­gy történt - merthogy ezeket húzták ki az előzetesen kiragasztott setlistből. Keveset játszottak, akkor is gyenge alapanyaggal dolgoztak, ráadásul az előadásmód is harmatos volt. Mégis, mi volt ez? Persze, legutóbb még érthető volt az indok, Tonynak hangszálproblémái voltak, de most aztán semmi kézzelfogható magyarázatot nem kaptunk, kí­váncsi lennék, hogy a gázsiból azért felvették-e a finnek a headlinernek járó összeget. Megmondom őszintén, én már a 'Winterheart' lemez idején messzemenőkig túlértékelt bandának tartottam a Sonatát, ám a 2008-as wackeni fellépés után elkezdtem nyitottabbnak lenni feléjük. Felfedeztem dalaikban a számomra is szimpatikus részleteket, szerettem volna adni egy esélyt, hogy meggyőzzenek arról, hogy megérdemlik azt a hihetetlen népszerűséget, amit az évek során bezsebeltek maguknak. Nos, ezután a két pesti buli után továbbra sem tudom azt mondani, hogy jogos vagy megérdemelt az, ahol ők most tartanak az európai metal szí­ntéren. Remélem, Tony Kakkoék záros időn belül észhez térnek, és mind lemezen megpróbálnak megerősödni, mind a koncerteket komolyabban fogják venni. Mert ez bizony nagyon ciki volt, még úgy is, hogy a búcsúzáskor elmondta, hogy mennyire szeret minket. Valószí­nű... Setlist: 1. Intro 2. Flag In The Ground 3. Black Sheep 4. The Last Amazing Grays 5. Fullmoon 6. The Dead Skin 7. In Black & White 8. Don't Say a Word 9. Outro Az első nap után azért eléggé fejcsóválva indultam el hazafelé. Számomra a nap legjobb buliját egyértelműen a Nevermore adta, ám a koncertek átlagszí­nvonala bőven hagyott kí­vánnivalót maga után. A Pecsa méretű sátor alapján, illetve a Wackenes, MoRos emlékek alapján inkább volt olyan érzésem, hogy rövid klubkoncerteket látok egymás után, és nem egy rockfesztiválon vagyok. Persze ez rögtön elmúlt, amint a sárcsapdákra, a magas sörárakra vagy a zsúfolt buszokra gondoltam. De csalódottságom korai volt, szerencsére a második nap (szinte) mindenért kárpótolt... MMarton88 Képek: MMarton88