Kedvenc lemezeim - Király István: On The Road Again (Olvasói beszámoló)

Előre szeretném leszögezni, hogy tényleg a kedvenceim közé tartozik ez a lemez, nem csak azért í­rtam róla, mert olyan jó fej gyerekek, és csináljunk nekik egy kis reklámot (holott tényleg szimpatikus srácok, és tényleg rájuk férne egy kis hí­rverés). Körülbelül egy éve ellátogattam a Ráday Kupolába, hogy meghallgassam az amerikai énekesnő, Jessie Galante koncertjét. Az előzenekarként meghirdetett Király István & G-Jam Projectről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák (pontosabban azt hittem, egy másik Király István, az egykori East-dobos új projectjéről van szó). Érdekes módon egyáltalán nem erre számí­tottam, amikor megláttam a szí­npadon ezt a jól megtermett, motoros cuccokba öltözött fickót Telecasterrel a kezében, és az őt kí­sérő zenekart. Hogy mit vártam? Talán valami bluest, vagy valami dögös, motoros rock and rollt, nem tudom. De ez az érzelemmel teli, kicsit jazzes instrumentális gitármuzsika teljesen váratlanul ért. A koncert során, ha jól emlékszem (azért egy jó éve volt már...) saját dalokon kí­vül Hendrix, Paul Gilbert számokat is játszottak, valamit a végén egy Deep Purple egyveleget (ez utóbbit kicsit értelmetlennek tartottam, szerintem jobb lett volna egy teljes dallal tisztelegni a kedvencek előtt). Hatalmas élménnyel, a koncert végén pedig egy lemezzel lettem gazdagabb (utólagosan is hatalmas köszönet érte), mely gyakran fordul meg a lejátszómban, akár otthon, akár munka közben, bár leginkább úton szeretem hallgatni, kocsiban, vagy vonaton. Nem véletlenül On The Road Again a cí­me... Király István, "Pitta" mátészalkai srác, gitárjátékát egyrészt hihetetlen technikai tudás, másrészt érzelmi töltöttség és hangulat jellemzi. Érdekes módon, amikor egyik barátomnak megmutattam, ő mindjárt Joe Satrianit emlí­tette, mint fő hatást, én nem í­gy érzem. Mindjárt az első taktusok megmutatják, mire is számí­thatunk a lemez során, a két gitár (na és persze az egész zenekar) kitűnő összhangjával kezdődik a Stand Up. A Horsepower a cí­méhez méltóan húz, és dübörög, akár egy igazi százlovas motor. Ezt egy lassú szerzemény követi, I'm Free. Ezek után jazz-rockosabb nótába váltanak, a Lies & Money témája engem a 80-as évek elején neves magyar jazz és rockzenészek által alkotott Supergroup formációra emlékeztet. A kedvencem a cí­madó On The Road Again, nemcsak a kitűnő gitártéma, hanem az ötletes billentyűk miatt is, mind a szikár orgona, mind a kicsit furán "vinnyogó" szintetizátor telitalálat. Újabb dúros, lassú téma következik, Rescue Me. Érdekes módon elsőre nem fogott meg annyira - később viszont annál inkább... Szinte előttem van, ahogy az üres szobában magányosan sí­r a gitár. A következő Lonely Queen is nagyszerű (mondani se kell), de én nem biztos, hogy ide, ez után a gyönyörű lassú dal után raktam volna. Külön kiemelném a középrész elmélyülős Fender-zongora (hangzású) szólóját és a meleg hangzású jazzes gitárszólót. "Bakelit" sercegéssel kezdődik a Perfect Weekend. Érdekes módon ez a dal engem Tátrai Tiborra emlékeztet, mind a gitár témája, mind hangzása, mind a szájgitár-szóló (ezúttal a ritmusgitáros Bráder Istvántól) Tibuszt idézi. Zseniális. Ezt egy rövid, tömör, de annál húzósabb téma követi, Simple Boogie, majd végül egy gyönyörű elmélyülős balladával, a Starral fejeződik be az album. Ilyen kitűnő zenét természetesen csak kitűnő zenésztársakkal lehet csinálni, nos ezekből nincs hiány. Elsőként a billentyűs Pénzes Mátét emlí­teném, hihetetlenül érzi a régi vágású Hammond orgonajátékot (a koncerten Hammond-klónt használt, nem tudom, a lemezen is azon játszott-e, de remekül szól), és szintetizátorjátéka is nagyon bejön. De leginkább az tetszik a játékában, hogy számos fiatal billentyűs kollégájával ellentétben nem akar mindenáron modernkedni, szépen, í­zlésesen játszik. Bráder Istvánt már emlí­tettem, ő itt persze csak másodgitáros, azonban a koncerten néhány szóló erejéig szóhoz jutott, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet - érdemes lenne szólistaként is meghallgatni, gitárjátékának egyéni í­ze, hangulata van. A stabil alapokat a basszusgitáros Király Gyula (Pitta nagybátyja, ha jól tudom) és a dobos Kovács Balázs biztosí­tják. A végére egy gondolat: bizonyára a hozzám hasonló amatőr gitárosok jól ismerik azt az érzést, amikor egy-egy kitűnő húrnyüvőt hallva az ember elszomorodik, elszáll minden bátorsága, és nincs kedve még a hangszeréhez nyúlni se. A legfurább, hogy István döbbenetesen jó, technikás gitáros, ez után a lemez után még sem fogott el ez az érzés. Mert Pitta nem kérkedni akar a tudásával, nem lealázni szeretne, hanem elvarázsolni a hangszerével, a zenéjével. Nos, ez maximálisan sikerült. Almár Ákos A kedvenc lemezeim sorozat további részei