Folyóparti mágia, avagy a valódi progresszivitás: Riverside, Devon Graves, Deadwing - 2010-05-16, A38

Nem is olyan régen végigpörgettem a fejemben egy listát azokkal a bandákkal, akik nagy kedvencek, ám még sosem sikerült elkapnom őket élőben. Nyilván egy többé-kevésbé klasszikus felállású Pink Floyd-gigabulira vajmi kevés az esély (noha a Queen vagy a The Doors közelmúltban összekalapált turnéja után már semmin sem csodálkozik az egyszeri rock rajongó), de bizony van még néhány név azon a képzeletbeli kí­vánságlistán. A Riverside is igencsak előkelő helyet foglalt el ezen a lajstromon - ez idáig. Mondhatni, egy álom vált valóra azzal, hogy eljöttek hozzánk Lengyelhon fiai, hiszen az utóbbi időben rendesen belehabarodtam a zenéjükbe, és mivel korábban azt gondoltam, rajtam kí­vül itthon maximum ötven ember lenne kí­váncsi a koncertjükre, úgy voltam vele, hogy marad a külföldi kiruccanás, ha el akarom csí­pni őket. És naná, hogy el akartam! Annak pedig különösen megörültem, amikor hí­rét vettem Devon Graves, azaz Buddy Lackey fellépésének, ugyanis a Deadsoul Tribe és főként a Psychotic Waltz régi-régi favorit nálam (olyannyira, hogy a mai napig nem tudom megbocsátani magamnak, amiért '97-ben a P. Waltz egyetlen hazai buliját képes voltam kihagyni!). Devon Graves előtt azonban a Deadwing volt hivatott bemelegí­teni a közönséget. Ilyen névvel nem is lehet mást játszani, mint valami nagyon progresszí­vet, gondoltam magamban, ha már a Porcupine Tree albumcí­met kölcsönvették, teszem hozzá, hangzatos név ez, gond egy szál se. Eleddig nem ismertem a magyar srácokat, és jó látni, hogy itthon nem csupán Tankcsapda-klónok szaladgálnak, hanem vannak, akik - khm - az intellektuális zeneiség zászlaját emelik a magasba, hogy ilyen patetikus legyek. ÂŹÁm a látottak-hallottak alapján azért mégsem jelenteném ki, hogy megszületett hazánk első felsőligás prog metal bandája. Pedig igazán szükség volna már erre a titulusra is, nem igaz? Az együttes 2007 végén alakult, részben a black/death metalos Sin Of Kain tagokkal, azóta viszont történt némi változás a soraikban, például énekest is cseréltek. A zenészeket kizárólag e koncerten hallott-mutatott teljesí­tményük alapján tudom megí­télni, s eszem ágában sincs öncélú ostorozásba fogni, csak mert egy hazai alakulatról beszélünk, de azt nem hallgathatom el, ami a szí­npadról lejött - jelesül a rutintalanság. A technikai tudás, a képesség megvan - már amennyire muzsikusvéna hí­ján ezt meg tudom állapí­tani -, és a meglehetősen szövevényes, terjedelmes dalmonstrumokat számos kiváló téma gazdagí­tja, azonban azt éreztem, hogy kissé céltalanul követik egymást a zenei elemek, ezáltal kevés fogódzót adva nekem, hallgatónak; konkrétan egy-egy kiugróan karakteres rifftől, melódiától eltekintve nem sokra emlékszem a produkciójukból, amely ebből kifolyólag igencsak hosszúnak tetszett. Őszre várható a bemutatkozó albumuk, vélhetően akkor már okosabbak leszünk... Az ugyancsak elsőlemezes Dreyelands stí­lusától nem állnak távol a Deadwing-számok, ám mí­g az előbbi nemrégiben egy nemzetközi szí­nvonalú, roppant összeszedett koronggal lepte meg a honi metalvilágot, addig Holtszárnyék élőben előadott szerzeményei itt valamelyest kaotikusnak és kiforratlannak tűntek, éppúgy, mint a hivatalosan közzétett 'Leave No Trace' demó. Mindenesetre - miután szí­vügyem a progresszí­v rock/metal - egy bizakodó drukkert már szereztek maguknak. Mike Az "akusztikus szólófellépés" - legyen az reklámcí­mke vagy egy hagyománybontó koncert í­gérete - mindenképpen buktatókkal teli zenei élményt í­gér. Hiszen egy szál gitárral és pár szál hanggal jóval nehezebb teljesen lekötni a progresszí­v rock orgiához szokott és azt elváró közönséget. Pláne akkor, ha előtte olyan tehetséges hazai brigád, mint a Deadwing, utána pedig a kortárs progresszí­v rock-metal szcéna egyik meghatározó együttese, a Riverside játszik. Ha Devon Graves melankólia-mester egész zenekarával, a Deadsoul Tribe-al érkezik, akkor persze még egészséges vetélkedés is kialakulhatott volna a két külföldi együttes között, hogy melyik szállí­t "maradandóbb" élményt. Ám az énekes-gitáros frontember - aki a Riverside-ot a nevük alapján újvilági együttesnek gondolta - a mostanság szí­npadokat felszántó 'core bandákat is megszégyení­tette volna lelkesedés és elszántság terén, még í­gy egymagában is. A mikrofonjához kötve, egy helyben álldogálva, ám akkora elánnal, teli tüdőből énekelte az ősrégi Psychotic Waltz slágerek akusztikus átiratát, hogy egy percre sem vált unalmassá a kicsit több mint egy órás (!) előadás. Ez pedig nem kis szó. Kellett hozzá az is, hogy csalódásról, szerelemről mély iróniával és egészséges cinizmussal regélt Mr. Graves, aki az utolsó 20 percben már folyton kérdezgette, hogy mennyi ideje maradt hátra, mivel órát sem hozott és belemerült a produkciójába. Ameddig nem rúgják le, marad, mondta, és milyen jól is tette, hiszen az olyan, a közönség által is énekelt "himnuszok", mint az I Remember vagy a My Grave minden rajongónak különleges perceket okoztak, pláne, akik mint én, nem láthatták élőben már a Waltzot. Devon hangja valami elképesztő érzékenységgel képes visszaadni az élet sötétebbik oldalát tükröző és expresszí­ven megfestő dalok érzelmeit. Romantikus Deadsoul Tribe melódiák is kaptak azért helyet az - előre össze nem állí­tott - "setlistben", például a Black Smoke & Mirrors vagy az Empty. Állí­tása szerint ilyenkor mindig felkészületlenül, és próba nélkül jön fel a szí­npadra, és aztán "lesz, ami lesz": persze, jó lesz, mindenkinek, hiszen ilyen intim közegben bármilyen hibát el lehet viccelni. Sőt, a bekiabálásokat is, amikor egyszer megkérdezte, hogy mégis milyen számot játsszon, a lehetetlen kérések hallatán visszakozhatott, de előfordulhatott az is, hogy rámutatott egy pólóra, hogy most abból merí­t ihletet, vagy az első sorban álló úriembert kérdezgette, hogy nem ő-e az Evergrey billentyűse, merthogy hasonlí­t rá. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, feldolgozások is szí­nesí­tették az egyszemélyes performanszot. David Bowie Space Oddity-je meglepő és zseniális, azt ezt "folytató" Elton John-féle Rocket Man kellemes, a Dark Side of the Moon kiszámí­tható, de továbbra is lenyűgöző (pláne, hogy Devon még a női kórust is reprodukálta), az Eagles Hotel Californiája pedig hangulatstimuláló volt. A klasszikusok atmoszférájától "megrészegülve", Devon ironikusan kijelentette, hogy most bizony lejátssza a Riverside-ot a szí­npadról (miután dicsérgette a merchandise pultjukat és az első cd-jüket), és nem hagy semmi dicsőséget nekik, mivel elő fogja adni minden idők legnagyobb számát. Mi más lehetett volna ez, mint a Tribute az örökérvényű Tenacious D-től, amibe aztán már a közönség nagy része is fülig érő vigyorral és némi vokál-segí­tséggel csatlakozott be. Nem úgy, mint az előadás első felében, ahol a terem hátuljából konstans és erős morajlás szűrődött előre, ami nemcsak a figyelő nézők részéről gyilkolta a közvetlen atmoszférát, hanem feltehetőleg Gravest is zavarta. Ám ő volt olyan úriember, hogy ne ezen akadékoskodjon. Helyette zenélt és varázsolt, humorral, elegánsan, még í­gy, egy szál gitárral is. Reméljük, legközelebb már egész zenekarával teszi. Tomka Véleményem szerint a Riverside a Tool óta a legeredetibb zenekar. Persze a "progresszí­v metal" cí­mkét a legkönnyebb rájuk húzni, és valóban mutatnak némi rokonságot a Porcupine Tree keményvonalas hangzásával, illetve az utóbbi két anyagukban már a Dream Theatert sem tudták megkerülni, mégis mások ők, mint akiket e fiókba szokás helyezni. A 2001-ben alakult formáció éppen attól különbözik a kissé megkopott és a hangszeres-technikai maszturbációkba belefulladt prog irányzattól, hogy ők bizony nem féltek a modern törekvésektől, és a virtuozitás helyett inkább az érzelmi-hangulati elemek kidomborí­tására fektettek nagyobb hangsúlyt. Meg aztán ott van Mariusz Duda. Az embert olyan hanggal áldotta meg a jó sors, hogy nem túlzás kijelenteni: neki van az egyik legszebb orgánuma a rockzenei palettán; olyan érzelmi többlettel bí­r, és olyan hangszí­n birtokosa, amely egyedülállóvá teszi őt még az egyébként kivételes torkokat felvonultató progresszí­v közegben is. A beszámoló elején jelzett aggodalmam, miszerint maréknyi embert vonz csupán egy Riverside-buli, alaptalannak bizonyult: szépen megtelt a hajógyomor, még ha nem is zsúfolásig, annak tükrében pedig kiváltképp szí­vderí­tő e tény, hogy lengyel barátaink éppen egy Metallicától, Metalfesttől és Kisstől zsúfolt hónap közepébe csöppentek bele. Pontban tí­zkor aztán kezdetét vette a Varázslat. A négy srác mindenféle csinnadratta nélkül felsétált a szí­nre, Mariusz szépen köszönt minekünk ("Sziasztok!" - tökéletes kiejtéssel), majd a tavalyi 'Anno Domini High Definition' lemez első két tételével nyitottak, mégpedig a magukhoz mérten meglepően Dream Theater-es, tempós Hyperactive-val és a sokrétű Driven To Destructionnel. A hangzás általában kifogástalan az A38-on, itt sem volt okunk a panaszra, mégis nagyjából a harmadik szám környékén tisztult ki, közel a tökéleteshez. Ezek a derék legények nem arról hí­resek, hogy körbefutkossák a szí­npadot, és hősies lovagpózokba vágják magukat, pedig aztán nem is úgy festenek, mint a magukba fordult, réveteg, kócos művészpalánták: elsősorban a két Piotr, azaz a gitáros Grudziíąski és a Hellhammer-pólós dobos Kozieradzki olyanformák, mint két másnapos polák rakodómunkás, de ők sem zúztak vicsorogva, "csak" tették a dolgukat, mondanom sem kell, kitűnően. Michal Lapaj a hosszú hajú rocker a szomszédból, kinézetre teljesen átlagos figura, ellenben amit művelt a billentyűjén, az nem volt hétköznapi! Mariusz Duda fekete kötött sapkát húzott erre az estére, alig-alig beszélt a dalok között, inkább a fejfedőjét igazgatta, mosolyogni szinte nem is láttam, maga volt a távolságtartó, kissé hűvös visszafogottság és zárkózottság. A Rejtély... Amikor pedig énekelt azon a fátyolos, simogató angyalhangján, beleremegett a hajótest - és a lélek. Egy í­zben fanyar humorral megjegyezte, milyen vicces, hogy a Riverside (= folyópart) egy hajón játszik... Jóllehet az első két albumuk elvont-pszichedelikus világa egy kicsit közelebb áll hozzám, az újabb, metálosabb, riffgazdag szerzemények is megtették hatásukat; előadták a teljes 'Anno Domini HD' korongot, s olyan ragyogó nóták kerültek terí­tékre, mint az egyik kedvencem, a laza, szinte funkys örömzene, az Egoist Hedonist, a 11 perces Left Out a sok-sok vastagon bugyborékoló Hammonddal, és Pink Floyd-hatásokkal, illetve a Hybrid Times a maga 12 percével, amely a zenekar egyik legkeményebb, legsűrűbb száma, és Mariusz mondhat bármit, hogy ő mennyire nem egy progresszí­v rock/metal rajongó, itt bizony tisztán kihallatszik, hogy egyes Dream Theater CD-k ott lapulnak a gyűjteményükben... De hát kinek nem? A 2007-es 'Rapid Eye Movement'-et a Tool-hatásokat mutató Cybernetic Pillow, az elszállós, hipnotikus Parasomnia meg a Rainbow Box képviselte, amely akár a Porcupine Tree-főnök Steven Wilson tollából is származhatna, illetve a koncert végén elhangzó, elektronikában tobzódó 02 Panic Room, ami meg az egyik legslágeresebb daluk, és az én egyik személyes kedvencem. Ahogy a 'Second Life Syndrome' lemezes Conceiving You is: a Riverside egyik legszebbje, egy törékeny-fájdalmas kis lí­rai csoda, Mariusz felejthetetlen énekével, a 10 perc feletti Dance With The Shadow eposz pedig az ellenpólus: egy lassan hömpölygő progresszí­v utazás, csak annyit mondhatok, hogy klasszikus! Egyébként is sok hangszeres betéttel operál a banda, í­gy egy kicsit sajnálom, hogy éppen egy instrumentális számmal (a Lucid Dream talán?) búcsúztak, s bár tetszetős darab, ehelyett sokkal inkább meghallgattam volna olyan, most mellőzött kedvenceket, mint az éteri szépségű I Turned You Down vagy a The Same River, nem beszélve a debütáló 'Out Of Myself'-ről, ezt az anyagot ugyanis száműzték a programból. Csalódásról azonban nem számolhatok be, a közel 100 perces műsoruk minden pillanata katarzis-élményt nyújtott nekem, s minden bizonnyal a közönség többi tagjának is. Az év egyik meghatározó koncertjét láttuk-hallottuk, bí­zom benne, hogy hamarosan ismét ellátogatnak hozzánk... Ui.: Noha a progresszí­v rockot szerető közönség általában nem botrányosan viselkedő huligánokból áll, most mégis mérhetetlen csalódásomnak kell hangot adnom: elfogadható, ha valaki unja Devon Graves akusztikus blokkját, ez esetben szépen ki kell fáradni az előtérbe. Nem ez történt: a mélyen tisztelt publikum nagy része (!) hangos beszéddel és röhögéssel zavarta az előadást, és azokat, akik élvezni szerették volna (Devon idejekorán meg is jegyezte, sajnos mindhiába). Legalább a szervezőség lépett volna ez ügyben, de úgy fest, idehaza még nincsenek felkészülve sem ők, sem a közönség egy ilyesforma produkcióra. Én szégyelltem magam helyettük... Mike Képek: Pearl69 Köszönet a Livesoundnak!