Hard Rock Magazin

Első hallásra: 2010. április

írta Hard Rock Magazin | 2010.05.01.

Nagyon erős hónap volt az április, amit mi sem bizonyí­t jobban, hogy a rovat fennállása óta először lett hármas holt verseny az első helyen és még az utolsó helyezett is 6-os átlag felett végzett... Lássuk akkor a szerkesztőség e havi listáját: 7.7 - Avantasia: The Wicked Symphony 7.7 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 7.7 - Ratt: Infestation 7.6 - Dreyelands: Room Of Revelation 7.5 - Joe Bonamassa: Black Rock 7.4 - Audrey Horne: Aurdrey Horne 7.4 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 7.4 - Slash: Slash 7.3 - Axel Rudi Pell: The Crest 7 - Avantasia: Angel Of Babylon 6.9 - Airbourne: No Guts, No Glory 6.7 - Demonica: Demonstrous 6.7 - Wuthering Heights: Salt 6.5 - Cathedral: The Guessing Game 6.5 - Lord: Örökké 6.4 - Tarot: Gravitiy Of Light
Adamwarlock 8.5 - Avantasia : The Wicked Symphony 8.5 - Slash : Slash 8.5 - Axel Rudi Pell : The Crest 8 - Avantasia : Angel Of Babylon 8 - Meat Loaf : Hang Cool Teddy Bear 7.5 - Ratt : Infestation 7.5 - Wuthering Heights : Salt 7.5 - Joe Bonamassa : Black Rock 7- Airbourne : No Guts, No Glory 7 - Dreyelands : Room Of Revelation 6.5 - Tarot : Gravitiy Of Light 6 - Demonica : Demonstrous 6 - Kaipa : In The Wake Of Evolution 5.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 4 - Cathedral : The Guessing Game 4 - Lord: Örökké Ez a hónap igazából a kettősségek jegyében telt, mert voltak olyan anyagok, amelyeknél olyan édesdeden alukáltam, hogy kipihentem az előző egy hónapi teljes fáradságomat, ellenben megjöttek olyan lemezek is, amik valószí­nűleg az év végi listámon is megtalálhatók lesznek. Az első két helyezettem máris ilyen: az Avantasia azonnal belopta magát a szí­vembe... Sokan nem értenek velem egyet, de a 'Scarecrow' saga második felvonása elérte a Metal Opera szintjét, kevésbé hard core power és monumentális ugyan, de talán épp ezért kedvesebb az én szí­vemnek. A vége picit uncsi sajnos. Igazából Slash volt az, akit én ennek a hónapnak a trónjára ültettem volna, mert valószí­nűleg nem lesz egész évben még egy olyan előadó, aki ennyire populáris, mégis zeneileg mesteri, hangulatos és szexi (Fergie-re gondolok itt) albumot tett volna le az asztalra. Hibája néhány unalmas, kihagyható pillanat, és a műfajilag talán túlzott sokszí­nűsége (ez persze szubjektí­v, én jobban örültem volna még néhány dögös rocknak, mint egy-egy gyengébb balladának). Axel Rudi Pell rajongó vagyok. Azt hiszem nem is kell többet mondanom! Imádtam a The Crestet! Érezhető Dio, a Rainbow, a késői Sabbath hatása... végre újra hallhatom a mestert! A második Avantasia valamivel gyengébb a gonosz szimfónikusok által előadott produkcióhoz képest, ellenben Oliva felteszi az i-re a pontot a 'Death Is Just a Feeling'-gel, ráadásul Jorn annyit szerepel már a korongon, hogy akár az Ő neve alatt is szerepelhetne, kevéssel maradnak el testvérük mellett Babilon angyalai, de itt már jelentős üresjáratokat találtam...a szerkesztőségben majdnem általános az a vélekedés, hogy a két lemezből egy 10 pontosat lehetett volna összeszerkeszteni. Ez legyen a legkevesebb gondunk. A nagy Fasí­rt meg hozta önmagát. Nála nem is keresek egy-egy fogós dalt, hisz Meat Loaf lemezei olyanok, mint egységes, egész estés előadások. A Ratthez bevallom, első hallgatásra több reményt fűztem, és fél vagy akár egy ponttal is többet szántam neki, de ahogy jöttek sorban a többiek, úgy ,,csúszott" nálam egyre lejjebb (mondjuk azért ez kb. a 8-asig tartott). Tehát nagyon jó kis lemez, de az előző négy csoda nálam mindent vitt a hónapban. És végre, a tavalyi nyűglődés után a power műfaj is kezd magához találni, aminek ékes példája a Salt a Wuthering Heightstól. Bár a hangzás valami bitangul pusztulatosan ergya, a menetelős, pörgetős ütemek megspékelve egy kis - néhol már folkba illő - dallamokkal, remek énekesi teljesí­tménnyel meggyőző lett, igazi kis energiabomba. Bonamassától egy ilyen jó kis dögös, blues alapú cuccost vártam, és meg is kaptam, erős Chris Rea hatásokkal. Felüdülés a sok metal közt, vérbeli gitárzene, a hangszerekben elmélyülni kedvelőknek ajánlom, bár a hangzás még az előzőekben tárgyalt Saltnál is pocsékabb. Én kedvelem az AC/DC-t! Az Airbourne-t is, de körülbelül ennyit tud belőlem kiváltani. Remek muzsikusok, remek hangulat, de nem sok titkomat árulnám el a zenéjükért. Hatalmas bulikat csapnak, feledhetetlen élményt nyújtanak szí­npadon, bármikor szí­vesen meghallgatom Őket, de esküszöm, ha eltűnnének a világról hirtelen, észre sem venném. Ez a kettősség működik bennem, de a zenére egy rossz szavam sincs. A Dreyelands nagyon kellemes kis lemez, és egyben az első progresszí­v metalja a hónapnak. Kifinomult és remek dallamok, középmagas énektartományok magasiskolájával megspékelve... kicsit nekem sok..., mint a legtöbb prog lemez, de ez már az én hülyeségem. A Tarot lett a hónap se nem rossz, se nem igazán jó albuma... néhány remek adalék és metalkodás, de amúgy semmi egyéb extra. Azért a gitárhangzás eléggé király. Ahogy az Airbourne-nal vagyok: az AC/DC-t az AC/DC-től szeretem... Nos, ugyanez a Demonica: a Slayert a Slayertől szeretem. A műfaj sajátosságainak eleget tesz, de ha ilyesmire vágyom, akkor nálam Tom Araya a nyerő. Nem sokkal marad el tőle a Kaipa albuma az In The Wake Of EvolutionÍ>. Vannak pillanatai, amikor úgy éreztem, hogy a havi lista elsői közé fognak felkúszni, de mellette helyet kapott néhány kifejezetten unalmas szám is, ráadásul a lemez hangulata meglehetősen homogén, ami az anyag végére a végzetes ellaposodást hozta magával, pedig a szinti nagyon cukor benne. Bármennyire is imádtam a Twin Peakst, és heteken át remegve vártam a megoldást, hogy ki is ölte meg Laura Palmert, az ebben a világban manifesztálódott Audrey Horne (Atyám Sherilyn Fenn, de dögös volt a kockás szoknyás-fehér inges diákegyenruhájában, már amikor megláttam az első részben, égnek állt... a hajam) számomra egy kifejezetten sótlan és erőltetett dolog. Mintha az összes számot már hallottam volna valahol... lapra szerelt lemez, mások által előre gyártott panelekből. Na jó,... azért hallgatható, de ebben a hónapban ez nagyon kevés. A Cathedral meg de rossz lett! A szövegek annyira cikisek, hogy a zenének nagy teljesí­tmény volt alulmúlnia őket, és láss csodát mégis sikerült! Külön utas nálam a Lord együttes. Nem egy koncertjükön voltam (de csak azért, mert utánuk jött Deák Bill Gyula), és én képtelen vagyok értékelni őket, dacára annak, hogy Gidónak nagy tisztelője vagyok. Az Örökkével sem voltam másképp, tehát: Csak az jöjjön Lordra, aki ilyet szeret.
JLT 9 - Meat Loaf : Hang Cool Teddy Bear 8.5 - Avantasia : The Wicked Symphony 8 - Axel Rudi Pell : The Crest 8 - Demonica : Demonstrous 7.5 - Ratt : Infestation 7.5 - Wuthering Heights : Salt 7 - Airbourne : No Guts, No Glory 7 - Dreyelands : Room Of Revelation 7 - Joe Bonamassa : Black Rock 6.5 - Slash : Slash 6.5 - Cathedral : The Guessing Game 6 - Kaipa : In The Wake Of Evolution 6 - Tarot : Gravitiy Of Light 5.5 - Audrey Horne : Audrey Horne 5.5 - Avantasia : Angel Of Babylon 5 - Lord: Örökké Új hónap, újabb orbitálisan jó lemezek! Nagyon vártam már az áprilisi adagot, hiszen az előzetesen beharangozott megjelenések igencsak kecsegtetőek voltak. Talán ennyi "nagy név" még nem is jött össze korábban, különböző stí­lusok élcsapatai szállí­tották aktuális anyagukat ebben a hónapban, úgyhogy a felhozatalt illetően, ahogy az várható volt, akadtak olyanok, akik hozták azt, amit elvártam tőlük, mások pedig elmaradtak a várakozástól. A hónap lemezét nálam a "Nagy Fasí­rt" azaz Meat Loaf szállí­totta, és csak azért nem adtam rá magasabb pontot, mert azt a pontszámot a "Denevéres" lemez birtokolja. Magamban pedig már elhatároztam, hogy ha Európába érkezik, akkor bármi áron is, de meg fogom nézni. A két Avantasia lemez közül egyértelműen a 'The Wicked Symphony' jött be, és noha szinte semmi köze a Metal Opera világához, a maga nemében viszont szinte tökéletes. Az 'Angel Of Babylon't viszont csak ásí­tozásokkal és elszunyókálásokkal tudtam végighallgatni. Kár érte. Nagy élményt jelentett az utóbbi két gyengébben sikerült Axel Rudi Pell lemez után meghallgatni a 'The Crest'et. Úgy gondolom ezzel sikerült visszatalálni a helyes útra és bí­zom abban, hogy ezt a vonalat fogják a továbbiakban is követni. Talán a legnagyobb várakozással a Demonica debütálására tekintettem, hiszen ezzel a lemezzel tért vissza a metal szí­ntérre a legendás Hank Shermann. Nem is akárhogy sikerült ez a visszatérés, egy bitang erős lemezt dobtak össze. (Mondjuk, egy jobb énekesnek örülnék, de ez legyen az én bajom). Zeneileg ugyan semmi közös pont nincs a Ratt és a Wuthering Heights között, viszont számomra mind a két csapat lemeze hozta azt, amit elvártam, bátran ki lehet jelenteni, hogy a két csapat ott van a műfaj élmezőnyében. A kis AC/DC vagyis az Airbourne ott folytatta, ahol abbahagyta a 'Runnin' Wild'dal. Semmi cicoma, csak R'N'R! Kellemes meglepetésként könyveltem el a Dreyelands friss anyagát, sokat nem hallottam felőlük korábban, de ezentúl figyelni fogok rájuk. Nem állí­tom, hogy a Black Rock a legjobb korong a fenomenális Joe Bonamassa műhelyéből, de ettől függetlenül kellemes muzsika, soha rosszabbat. Sokat nem vártam Slash lemezétől miután olvastam a vendégek listáját és megállapí­tottam, hogy valószí­nűleg a divatnak és a médiának kí­ván kedvezni velük. Myles Kennedy, Ian Astbury, és M. Shadows nélkül számomra szinte a mély unalom posványába süllyedt volna a korong. Ők legalább kitűnően énekeltek ellentétben néhány más közreműködővel. Néha kifejezetten fájt egyeseket hallgatni "éneklés" cí­mszó alatt. És az a 'Paradise City' feldolgozás megérdemelne még 1 pont levonást, de a Slash iránti tiszteletből eltekintek tőle. Nem voltam soha nagy Cathedral rajongó, és valószí­nű, nem is leszek az. Mindenesetre a lemezt hallgatva érthető a státuszuk a műfajban. Nyí­lván a progresszí­v zene kedvelői elolvadtak miközben a Kaipa új albuma forgott a lejátszóban, én azonban nem tudtam megemészteni a hallottakat. Viszont az biztos, hogy kiváló zenészekkel találkoztam. A Tarot munkásságát régóta figyelem és sajnos azt kell, mondjam, hogy ez a lemez nálam a leggyengébb az összes közül. Nyomokban sem tudnék egy dallamfoszlányt, egy riffet felidézni a lemezről. A régiekkel ez sosem fordult elő. De azért Marco Hietala RULEZ! Az Audrey Horne lemeze úgy ment el mellettem, mint a fénykorabeli Michael Schumacher a mezőny mellett. Ez a zene számomra rém egysí­kú és jellegtelen. Inkább maradok Alter Bridge-nél. A legnagyobb csalódást egyik kedvenc magyar bandám, a Lord okozta. Nem fogom Őket bántani a pontszám önmagáért beszél.
Kotta 9 - Kaipa : In The Wake Of Evolution 8.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 8.5 - Dreyelands : Room Of Revelation 8 - Slash : Slash 7.5 - Lord: Örökké 7.5 - Demonica: Demonstrous 7.5 - Axel Rudi Pell : The Crest 7.5 - Avantasia : The Wicked Symphony 7.5 - Ratt : Infestation 7 - Airbourne : No Guts, No Glory 7 - Joe Bonamassa : Black Rock 7 - Tarot : Gravity Of Light 7 - Wuthering Heights : Salt 7 - Meat Loaf : Hang Cool Teddy Bear 7 - Cathedral : The Guessing Game 6.5 - Avantasia : Angel Of Babylon Az Airbourne tulajdonképpen elkészí­tette a 'Runnin' Wild' kettőt, azaz semmi meglepi, de nem is hiszem, hogy bárki bármilyen újí­tásra számí­tana Tőlük. Egy kis eredetiségre talán..., én továbbra is úgy vagyok vele, hogy a korai DC számok jobbak, szóval, ha ilyesmit akarok hallgatni, akkor inkább előkeresem azokat. Nem vártam körmöt rágva az új Slash lemezt sem, mert már a Snakepit sem talált meg úgy igazán, különben is jól be lehet fürdeni ezzel a "minden dalban más énekes" koncepcióval. Viszont itt fürdésről szó sincsen, hacsak nem az elismerésben. Hibátlan, változatos nóták, melyekhez tényleg sikerült megtalálni a legjobban passzoló karaktereket. Finom, finom, finom. Világos, én meg Őket nem érdemlem meg! Sosem értettem ugyanis a felhajtást az Avantasia körül: tudjuk, hogy Tobinak mindig is jó érzéke volt a europowerhez, pluszban még összetarhálja az énekesek krémjét - utóbbiért piros pont, de amúgy mi ebben az akkora hűha? Az új felvonásoknak amúgy túl sok köze nincsen már a korai, speed alapú cuccokhoz, ez nekem nem feltétlenül ellenszenves, de még í­gy is csak azt tudom mondani: korrekt iparosmunka. Szerintem zeneileg ebben a stí­lusban számtalan izgalmasabb alkotás létezik, mint az 'Angel Of Babylon', többek között egyik-másik Edguy album is. A Bonamassa lemezt kétarcúnak találtam: a hard rockos és a "világzenei" részek nagyon jók (igen, van olyan szám, melyben egyszerre van jelen az indián zene, a néger blues és a keleti (japán?) dallamok), de a lemez kb. fele í­gy is középszerű, Gary Moore-os blues sablonokból áll. Kár érte, könnyen lehetett volna a hónap meglepetése. Így viszont a Kaipa lett az. Elképesztően intelligens progresszí­v rockzene, sok-sok finomsággal, nagyszerű dallamokkal és dalokkal, komoly zeneiséggel, amely nem megy a befogadhatóság kárára. Mestermű. A Demonicára már a múlt hónapban is utaltam, zseniális gitározás található ezen a lemezen, az ének viszont picit egysí­kú, í­gy hosszú távon megülheti a gyomrot. Azoknak ajánlatos, akik bí­rják a kiabálós cuccokat is. A Cathedral sem az a kifejezetten mainstream muzsika. A gyönyörű borí­tó hasonlóan igényes és kidolgozott koncepciót/muzsikát rejt, mégis keveseknek adatik majd meg ennek a különleges zenének az élvezete. Olyasféle pszicho-doom művész-metal album ez, amire négyest éppúgy adni lehet, mint tí­zest. Én átlagoltam, bár valószí­nűleg ez a lehető legrosszabb megoldás. 😀 A Ratt is hozza a bevált dallamvilágát, ha gonoszkodni akarnék, akár azt is mondhatnám, kvázi egy best of lemezt hallunk..., de végül is ezt akarjuk, nem igaz? Úgyhogy tetszik. Hát már hogy ne tetszene, mikor helyenként olyan jó kis Taking Dawn-os a cucc, hahaha. A fasí­rtot szeretem, zenében is. Akkor is, ha nem is metal. Egy bazi nagy sláger azért kicsit hiányzik - már megszoktuk Meat Loaftól, úgyhogy elvárjuk. Még ha nem is játszanák agyba-főbe a rádiók, mint a régi szép időkben. Sosem értettem Marco Hietala károgását a Nightwish-ben, hisz a Tarotból tudjuk, hogy énekelni is tud. Powerként jegyzik Őket leginkább, de számomra ez egy igazán jó kis heavy metal banda, olyasmi zenével, amilyen akár az új Ozzy is lehet lesz. Érdemes belefülelni, rossz lemezt még nem csináltak. Valahogy í­gy vagyok Axel Rudi Pell-lel is. Gitárosként ugyan nem tartom valami nagyra, de mindenképpen dicséretet érdemel a Rainbow és a DIO/Martin korszakos Sabbath hagyományának ápolásáért. Meg némi ejnye-bejnyét is, mert időnként túl egyértelműek ezek a hatások. Gioeli karcos-fátyolos hangja és Terrana dobolása pedig hab a tortán. A Wuthering Heights nem black metalra ülteti rá a lagzilajcsit, ahogy azt a pagan-folkos kollégák teszik, hanem bombasztikus Helloween/Gamma Ray alapú speedelésre - első plusz pont. A világ egyik legjobb énekesével nyomják - második plusz pont. Így csak összejön egy tisztességes pontszám, még akkor is, ha első hallásra most mintha kevesebb lenne az előremutatás, és több a parasztvakí­tás. Talán elfogult vagyok a Lorddal, de az új lemezük nagyon tetszik. Végre megérkeztek hozzánk is a '80-as évek, és a stí­lus klasszikusaihoz méltó produkció született. Dalok, dallamok, hangzás, hangszeres tudás - itt végre összeállt minden. Jobb későn, mint soha... A végére hagytam e havi nagy kedvencemet, az Audrey Horne-t. Előző két albumuk - a nagy sztárolás ellenére - nem talált szí­ven, de most valahogy egymásra akadtunk. Kizárólag egy dolog miatt nem ez lett nálam a hónap lemeze: valahányszor hallgatom, muszáj elképzelnem ezeket a kortalan-stí­lustalan rockhimnuszokat Nils Patrik Johansson vagy Mats Levén énekével..., úgy mekkorát ütne már, mondjuk a nyitó nóta! Rögtön a nyomában lohol egyébként a 'Room Of Revelation' is. Remek album, simán odatehető a skandináv prog.-power és a Dream Theater albumok sorába. Méghozzá igencsak az elejére, és ezt nem azért mondom, mert magyarok. Amúgy erős hónap lett ez is. Még alázós cucc sem akadt a felhozatalban, az utolsó helyezett is igen jó pontszámmal büszkélkedhet! Nem is volt ez í­gy most akkora élvezet!:D
MMarton88 8 - Avantasia : Angel Of Babylon 8 - Avantasia : The Wicked Symphony 8 - Airbourne : No Guts, No Glory 8 - Axel Rudi Pell : The Crest 8 - Ratt : Infestation 7.5 - Meat Loaf : Hang Cool Teddy Bear 7.5 - Cathedral : The Guessing Game 7 - Kaipa : In The Wake Of Evolution 7 - Wuthering Heights : Salt 7 - Slash : Slash 7 - Demonica : Demonstrous 7 - Lord: Örökké 6.5 - Tarot : Gravitiy Of Light 6.5 - Audrey Horne: Audrey Horne: 6 - Joe Bonamassa : Black Rock 6 - Dreyelands : Room Of Revelation Micsoda meglepetés mi? Aki ismer, az tudja, hogy az esetleges műfajbéli kalandozásaim ellenére is, a power metal a kedvenc stí­lusom, az Avantasia pedig az egyik legkedvesebb zenekarom. Naná, hogy Ők nyertek nálam ebben a hónapban. Eleinte az 'Angel of Babylon' szimpatikusabbnak tűnt, ám a 'The Wicked Symphony' is legalább olyan jó, nem tudnék dönteni, hogy melyiket hallgatom szí­vesebben. Tobias igazán minőségi produkcióval állt elő most is, bár sajnos csak egy-egy nóta erejéig tért vissza a 'The Metal Opera' vonalához. Ez azért egy picit fáj. Úgy terveztem, hogy egy fél ponttal megtoldom még nyolcasaimat, ám pár napja kezem ügyébe került egy szintén kedvenc power metal csapatom visszatérő lemeze, akik Tobival ellentétben nem féltek nemcsak minőségben, hanem stí­lusban is a klasszikus anyagaikat megidézni... úgyhogy az igazán nagy pontokat majd egy hónap múlva Ők kapják, jelezvén, hogy milyen attitűdöt várnék el Sammet mestertől is. Az Airbourne továbbra sem nőtte ki AC/DC mániáját, talán senki nem is várta ezt el Tőlük. Könnyed, fogós rock'n roll, kikapcsoló hallgatnivaló, jó dalokkal, bár érzésem szerint a debüt jobban sikerült. Axel Rudi Pell új lemeze sem a meglepetésekről szól, pontosan azt kapod Tőle, amit vársz. Én alapvetően bí­rom a dalait, ráadásul Johnny Gioeli az egyik kedvenc énekesem, a 'The Crest' nekem nagyon bejött. A visszatérő Ratt is megcsí­pett még egy gömbölyded pontszámot, Pearcyék az odamondogatós, laza, ám harapós glam rockkal igazán kellemessé tették sok áprilisi napomat. Meat Loaf egy igazi ikon. Szerintem a zenéjét senki mástól nem hallgatnám szí­vesen, de Ő annyira izgalmasan, érdekesen, szí­nesen, élvezetesen adja elő dalait, hogy az szenzációs! A 'Hang Cool Teddy Bear' egyetlen hibája nálam, hogy egy picit lehetne keményebb, rockosabb, ám í­gy is egészen magával ragadó nóták sorakoznak itt, a hónap egyik legérdekesebb korongját szállí­totta le a "nagy Fasí­rt"! Meat Loaffal Lee Dorianékat tudtam párba állí­tani, ami elsőre talán egy picit furának tűnhet. Nem igazán szeretem a doom metalt, de nagyon jól esett hallgatni az új Cathedralt. A lassúság, és nyomasztóság ellenére is, van valami izgalmas, valami különlegesen érdekes ebben a zenében is, ami Meat Loaffal egyetemben nagyon lekötött. Nem leszek Lee Dorianék rajongója a jövőben sem, de a 'The Guessing Game'albumot bátran ajánlom, nem csak doom fanatikusoknak. Prog. vonalon a Kaipa volt most a befutó, különösen tetszik muzsikájukban a férfi, női ének ötletes kihasználása, prog. metalosoknak kötelező lemez, bár túl sok újdonságot nem tartalmaz. A Wuthering Heightsel egy bajom van, a kevesebb több lenne. Ha csak fele ennyi tempóváltás lenne a nótáikban, jóval fogósabb, ütősebb albumot hozhatnának össze. Persze a Salt í­gy is nagyon jó, de kiemelkedő dalok helyett, inkább kiemelkedő részletek/témák sokaságát hallom. Slash szólólemeze rendesen megosztja majd a rajongókat, nekem alapvetően bejött. Sok igazán remek szám került rá, ám akad pár, amelyikkel nem igazán tudok mit kezdeni. Annak azért örülök, hogy Fergie-nek nem csak a mély dekoltázs, meg a szűk naci, hanem a dögös rock'n roll is jól áll! A thrash vonalat a hónapban a Demonica erősí­tette, egy roppant szimpatikus anyaggal, melyben sok szerethető pillanatot találtam. Szinte végig a Destructiont juttatták eszembe, noha ezen az anyagon lenne még mit csiszolni, a thrash hí­vők feltétlenül gyűjtsék be! A hazai rockzenét alapvetően nem szeretem, pár kivétel mégis akad. Egyik ilyen a Lord. Ők egy számomra nagyon kedves csapat, akik mindig remek bulikat csapnak, (a lemezhez pakolt DVD-n is ott csápolok az első sorban) és a slágereiket is imádom. Borzasztóan vártam az új lemezt is. Ehhez képest egy picit csalódtam. Kevés az igazán fogós tétel. Noha jól esett hallgatni, a Kifutok a Világból, vagy elődje jobban bejött. A Tarot stí­lusát tekintve akár előrébb is végezhetett volna, ám ez nem í­gy történt. Marcoék egy jó, ám picit szürke anyagot hoztak össze, ritkán figyeltem fel igazán kiemelkedő momentumokra. Kár. Hasonlóképpen vélekedek az Audrey Horne-ról is. Az extrém metalosok hard rockos projektje nem tudott különösen lázba hozni. Jó amit csinálnak, de érzésem szerint picit alternatí­v formában közelí­tik meg a hard rockot, ami a már megcsömörlött death arcoknak bejön, nekem viszont nem igazán. Joe Bonamassa hatosát a végtelen tiszteletem miatt kapta. Nem vagyok a blues rock ellensége, ám nem tudott lekötni a 'Black Rock', sajnálom. A Dreyelands egy szimpatikus hazai csapat, akik produkcióján hallatszik, hogy rengeteg munka volt benne. Sajnos mellettem picit elment a lemez, abszolút nem tudott lekötni. Ennek ellenére őszintén remélem, hogy sikeresek lesznek.
Mike 9 - Dreyelands: Room Of Revelation 9 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 8.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 8 - Wuthering Heights: Salt 8 - Cathedral: The Guessing Game 7.5 - Slash: Slash 7.5 - Demonica: Demonstrous 7 - Joe Bonamassa: Black Rock 7 - Tarot: Gravity Of Light 7 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 7 - Airbourne: No Guts, No Glory 6.5 - Avantasia: The Wicked Symphony 6.5 - Axel Rudi Pell: The Crest 6.5 - Ratt: Infestation 6 - Avantasia: Angel Of Babylon 5 - Lord: Örökké Menjünk hát alulról felfelé: Egy igazi őskövület a Lord, és ez bizony hallatszik is a friss produkciójukon. Az efféle közhely-szövegekkel sosem tudtam azonosulni, mint amelyekkel embereink operálnak, ahogy Pohl Mihály fakószürke hangjával sem, és bár a számok sokkal szerethetőbbek, mint az utolsó Edda lemezen, véleményem szerint az 'Örökké' amolyan lejárt szavatosságú... Avantasia: igen, én is azok közé tartozom, akik az első két 'Metal Operá't sokkal jobbnak tartják, mint a 'Scarecrow'-trilógiát. Számomra egyértelműen csalódás ez a duplaalbum (ahogy már az elődje is az volt). Negatí­vum: arctalan, dögunalmas témák, tölteléknóták tömkelege és Tobias erősen megkopott hangja. Pozití­vum: Jorn, Kiske, Ripper és a többi csúcsénekes jelenléte, illetve az olyan kiemelkedő(bb) dalok, mint például a 'Stargazers' vagy a 'Scales Of Justice'. Pedig úgy vártam... Nem kenyerem a glam rock, de Pattkányék nem vegytiszta glamet nyomnak, közelebb állnak a laza, bulizós hard rockhoz, í­gy aztán az én mosolyom is őszintébb. John Bongiovi mondjuk klasszisokkal jobb énekes, mint Stephen Pearcy, a Ratt azonban a padlóba gyalulja az utolsó Bon Jovi-lemezt. Ez van. Úgy vagyok Rudi úr lemezeivel, hogy mindegyiken van egy-egy számomra kedves nóta, ám az egész diszkográfiából nekem bőven elég lenne egy dupla "beszt of", oszt kalap, kabát. Itt is ez a helyzet: harapós-dögös a hangzás, van egy óriási torok (Johnny Gioeli a srác böcsületes neve, nem is értem, miért tart még itt?), ámde a dalok hallgatása közben a klisészag csak úgy facsarja az orrom... Nem vagyok egy megveszekedett AC/DC-rajongó, az Airbourne pedig szépen nyúlja őket, í­gy aztán a 'No Guts, No Glory' sem lesz a mindennapi betevőm. Ám amikor Angusék nyugdí­jba vonulnak, elővehetjük Airbourne-t a spájzból... Meat Loaf: a szervezetem bármikor készséggel befogadja a legdurvább funeral doom érnyiszálós-eposzokat, ám Fasí­rt úr sokszor szirupos, ünnepélyes musical-rock betétjei bizony hamar megülik a gyomrom, pedig kellemetes muzsika ez, szó se róla! Vegyes felvágott a Tarot nyolcadik stúdiólemeze: vannak kiemelkedő nóták ('Hell Knows; Gone'), és vannak gyengébb pillanatok is ('Rise!; Pilot Of All Dreams'). Bővebben pedig itt. Joe Bonamassa albumáról az ugrott be, hogy növesztetek magamnak egy jó kis zsí­ros redneck-szakállat, felkapom a kopott-sáros veszkócsizmámat, és berúgom vele a kocsmaajtót - kellemes blues-rock, na. Persze, tudom én, hogy a thrash metal nem a négy oktávos, iskolázott dalnokokról szól, de tetsszen bármennyire a Demonica bemutatkozó korongja, ha a zseniális, változatos muzsikában egész egyszerűen elvesznek a középszerű énekes semmitmondó dallamai. Amelyek tulajdonképpen nincsenek is. A Heathen trónja nem került veszélybe... Slash: ugyan a regiment énekes hadba állí­tása okán ez a lemez inkább tűnik egy válogatásalbumnak, mint szólóanyagnak, és egy-két dalnokot ki nem állhatok (Ozzy, Kid Rock például), a puszedliszájú cilinderes friss dobása bizony egész nagyot üt! És még nem is az én zeném... Az a helyzet Lee Dorian mester csapatával, a Cathedrallal is, mint a Type O Negative-val: adott hangulatban nagyon megtalál, de van, hogy csak felidegesí­t. Kenderillatú, füstös doom metal ez, mégpedig a legjobb fajtából, kérem szépen, olyan, amilyet csak az Ozzy-korszakos Sabbath tudott. Most olyan a kedvem, hogy tetszik ez a mocskos ösztönzene! E hónapban az új Wuthering Heights albumot vártam a leginkább, és nem is okozott csalódást. A hangzás ugyan rettenetes (egy pont mí­nusz!), a veretes, hősies muzsika azonban gyógyí­r a lelkemnek. Megszokott minőség - megszokott kalapemelés. Az új Audrey Horne anyag egyszerre innovatí­v, invenciózus és intelligens, magasan az átlag felett! A Twin Peaks-ihlette bandát még az előző mű idején ismertem meg, akkor egy hallgatást követően elveszett a lemezdömpingben, most viszont bepótolom hiányosságaimat. Ha nem lesznek Pearl Jam-, Alice In Chains-szintű sztárok, nincs igazság a Földön, haha! Szeretem a korai Genesist, szeretem a korai Yest, szeretem a The Flower Kingset... A 'In The Wake Of Evolution' pedig éppen ilyen minőséget képvisel. Szeretem a Kaipát. Dreyelands: Hölgyeim és Uraim, í­me minden idők egyik legjobb magyar albuma, egyben e hónap első helyezettje is! No comment.
Pearl69 9.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 9 - Joe Bonamassa: Black Rock 9 - Ratt: Infestation 9 - Slash: Slash 8.5 - Dreyelands: Room Of Revelation 8 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 7.5 - Axel Rudi Pell: The Crest 7.5 - Cathedral: The Guessing Game 7.5 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 7 - Airbourne: No Guts, No Glory 7 - Avantasia: Angel Of Babylon 7 - Avantasia: The Wicked Symphony 6 - Demonica: Demonstrous 6 - Lord: Örökké 6 - Tarot: Gravitiy Of Light 5.5 - Wuthering Heights: Salt Kiváló nevet választott magának a norvég banda. Zenéjük pont olyan különleges, izgalmas, néhol elragadó, néhol meglepő, mint az általam nagyra becsült Twin Peaks filmsorozat egyik főszereplőjének egyénisége. Az Audrey Horne muzsikája számomra igazi meglepetés volt! Joe Bonamassa vitathatatlanul kiérdemli a "minden idők egyik legjobb gitárosa" cí­met. Szinte minden megmozdulása kifogástalan alkotás (legyen az saját vagy feldolgozás), ahogy lgújabb 'Black Rock" c. albuma is az. A cí­m önmagáért beszél, a fekete muzsika és a szikla kemény stí­lus kiváló, progresszí­v, mégis kellemes elegye. Külön kiemelendő az énekes, akit úgy hí­vnak: Joe Bonamassa! 🙂 Ahogy az Airbourne, úgy a Ratt sem okozott meglepetést, hiszen azt kaptuk, amit vártunk. Ellentétben az ausztrál gárdával azonban, a maguk által meglelt út óriási előny, s talán a hosszas várakozás is rásegí­tett a nagyobb pontszámra. A megszólalás, a minőség dobhártyaszaggató, már épp itt lenne az ideje élőben is hallani őket! Slash lemeze a szó legnemesebb értelmében: a szólóalbum. Csak összetéveszthetetlen, sajátos játéka az, amely egyértelművé teszi az anyagot. A dalok külön-külön is megállják a helyüket, mintha azok kifejezetten az adott előadó szája í­zére í­ródtak volna (lehet, hogy í­gy is történt, némelyikük kifejezetten illeszkedik az énekes pályafutásának alkotásaiba). Igaz, néhol populáris, ám í­gy a nagyközönség szélesebb rétegeihez is eljut, ennek ellenére vagy talán épp ezért remekmű! A Dreyelands albuma fantasztikus debütálás. Külön hab a tortán, hogy honi csapatról van szó. Rendkí­vül jó dallamokat, dögös riffeket hallhatunk tőlük, és ne feledjük a tökéletes technikai kivitelezést sem. Nemzetközi elismerést a fiúknak, le a kalappal! Már elsőre is nagyon kellemes élmény a Kaipa új lemeze. Kifinomult, bársonyos, élvezetes. Annak ellenére, hogy prog. rock, háttérzenének is kiválóan alkalmas. Azoknak is megér egy próbát, akik nem a műfaj elfogultjai. Nem érheti rossz szó Axel Rudi Pell dalait, mind Ő, mind zenésztársai kimagasló szinten teljesí­tenek, mégis valami (sajnos, részemről megfogalmazhatatlan dolog) hiányzik, amitől hanyatt tudnék esni. Talán majd második hallgatásra...! Igazi "elmegyógy-és intézet" a Cathedral zenéje. Ahogy azt Barbara Streisand esetében szokták mondani: "Annyira csúnya, hogy már szép!" Elképesztő, hogy milyen mélységekig hat az album. Mégis, azt gondolom, hogy "első hallásra" még nem visz el mindenhová, ennek a monumentális műnek több idő kell! Nálam Meat Loaf sem tartozik a kiemelt kedvencek közé, tulajdonképpen inkább az általa képviselt (musical) stí­lus az, ami kevésbé áll közel hozzám. Ennek ellenére, minden elismerésem a mesteré! Ő sem lesz már fiatalabb, í­gy a hangja sem, de azért jócskán megállja a helyét. A vendégek pedig csak emelik a produkció értékét, az én szememben egészen 7,5 pontig. Az Airbourne semmi újat nem mutatott friss anyagával. Persze, miért is lenne ez elvárás egy olyan bandától, amely kitaposott ösvényen jár? Mégis, valami meglepetést szí­vesen fogadtam volna Tőlük. Dögös, magával ragadó, de egy idő után "összefolyik" az egész (legalábbis nekem). Az Avantasia ugyan duplázott, az új lemezek azonban nem vettek le a lábamról. Hiába a remek előadók, akik egyébként nevükhöz méltó módon kiemelkedően teljesí­tettek, valamiért úgy érzem, elég lett volna egy korongra halmozni az amúgy többségében jó ötleteket. Az 'Angel Of Babylon' dalait nem hiszem, hogy egy hétnél többet fogom hallgatni. Maradok következetes, minden napra egy pont! Ahogy azt előzőleg már emlí­tettem, Tobias Sammet jobban tette volna, ha mértékletességre inti magát és az aranycsinálás helyett az aranymosást választja, sajnos, a rosta nem akadt a kezébe. A 'The Wicked Symphony' se nem jobb, se nem rosszabb a Babilon angyalainál, maradjunk döntetlenben. Kevés "őrült" banda van, amelyik elismerést tud kicsalni belőlem. A Demonica csapatának majdnem sikerült, ugyanis új lemezük egy-két tétele, vagy azok részei valóban felkeltették az érdeklődésemet. Jó, nem esnék túlzásba, inkább csak pár ötletes téma (pl. 'Ghost Hunt', 'Palace Of Class', 'Summoned') az, amely megfogott, de egészében (lehet, hogy amint 'Az utolsó cserkész' mondaná, ehhez már "bazi öreg vagyok") nem tudtak elvarázsolni. Persze, az sem kizárt, hogy csak én voltam túl fáradt "első hallásra"! Sosem voltam a Lord zenekar rajongója (de ez legyen az én hibám), 'Örökké' c. lemezük sem tett azzá! Egyszer igazán dögös, magával ragadó (igaz, talán máshol már hallott) dallamokkal operálnak, az előadás minőségét sem érheti kritika, viszont máshol olyan elcsépelt ötletekkel állnak elő, ami nálam kiveri a biztosí­tékot. Bocsánat, minden tiszteletem, de "engem ne várjatok"! A Tarot albumához leginkább a pontozási rendszer szövegét lehetne idézni. Úgy érzem, hogy a dalok egy része tényleg jó, ám a másik kevésbé. Utóbbiakat sem nevezném tölteléknek, inkább csak kevésbé kidolgozottaknak, vagy talán nem túl erőteljeseknek, egyik-másik azonban a feledhető kategóriát is súrolja. Nem vagyok nagy gourmand, de az í­nyencségek iránt azért fogékony vagyok. A dán konyhát egyáltalán nem ismerem, ám kí­váncsivá tett a Wuthering Heights csapata, s miután a sót, a fűszereket, sőt a csí­pős paprikát is (bár azt kevésbé bí­rja a gyomrom) kedvelem, azt kell, hogy mondjam, változatos í­zeket "kavartak" konyhájukban. A baj talán az alapanyagokkal lehetett, mert szeretnék, de nem tudok csillagokat akasztani éttermükre. Az is lehet, hogy én ültem rossz asztalhoz...
Szakáts Tibor 9 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 8.5 - Ratt: Infestation 8.5 - Dreyelands: Room Of Revelation 8 - Lord: Örökké 8 - Avantasia: The Wicked Symphony 7.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 7 - Avantasia: Angel Of Babylon 7 - Cathedral: The Guessing Game 7 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 6.5 - Tarot: Gravitiy Of Light 6 - Axel Rudi Pell: The Crest 6 - Joe Bonamassa: Black Rock 6 - Airbourne: No Guts, No Glory 5 - Slash: Slash 4 - Wuthering Heights: Salt Azt hiszem, ebben a hónapban én leszek, aki ki fog lógni a sorból, mert a Hard Rock Magazin lemezkritikáiban és hozzászólásainál mostanában favorizált albumok rendre elbuktak nálam. Avantasia: A két Avantasia albumot jó szántamból nem tudtam külön kezelni, de mégis meg kellett tennem, mert Tobika í­gy akarta. A 'The Wicked Symphony' lényegesen jobban sikerült, mint testvére és még mielőtt olvastam volna Mmarton88 kolléga í­rását magam is megállapí­tottam, a kevesebb több lett volna, vagyis kénytelen leszek összeállí­tani a két korongból a magam új Avantasia albumát, úgy akár egy kilences is lehet(ne). Slash: Sztárok ide, vagy oda, Slash ide, vagy oda, én ennek az albumnak a hallgatásánál igen elfáradtam. Nehezen emésztem ezt fajta amerikai alternatí­v cuccot. Ratt: A hónap egyik legjobban várt lemeze nálam, nem is csalódtam, talán vége felé kicsit kifogytak az ötletekből, de fantasztikus 80-as éveket idéző hajmetal érzés. Airbourne: Hát nem... Nagyon nem. Unalmas, egyhangú. Ha valakinek tovább kell vinni az AC/DC örökséget remélem, nem Ők lesznek. Kétszer hallgattam meg, de egy dallamot nem tudok visszaidézni, ami nagy baj ebben a műfajban. Tarot: Kicsit kesze, kicsit kusza, de azért hallgatható a svéd veteránok új albuma. Cathedral: Nagyon érdekes lemez a Cathedral új korongja, de a végére el is fáradtam. Az elején még azt gondoltam, ennek több időt kell adni, de nem hiszem ez még egyszer, egy seggel sikerülne. Lord: Dögös, változatos és kimondottan igényes album lett a szombathelyi csapat új lemeze. Igaz a cí­madó dalnál megfordult a gyomromban a délben evett fasí­rt a krumplipürével, de még í­gy is sima nyolcas. Joe Bonamassa: Lehet, hogy Bonamassa élőben zseniális - nem tudom, nem láttam még -, de ez korong elég unalmasra sikeredett. Axel Rudi Pell: Én, aki egyébként kedvelem a germán gitárost, most azt kell mondjam, ez az album csúnyán unalmasra, klisésre és erősen visszaköszönősre sikeredett. Meat Loaf: Nem, nemcsak a rajongás mondatja velem, hogy Meat Loaf albuma magasan a legjobban sikerült anyag ebben a hónapban. Változatos, lendületes, elgondolkodtató, friss és mégis "meates". Dreyelands: A hónap nagy meglepetése számomra a magyar csapat albuma. Külön dicséret és köszönet azért, hogy megmutatták 52 percben is lehet élvezhető prog. muzsikát készí­teni. Világszí­nvonalú produkció! Kaipa: A havi prog. adag másik képviselőjének zenéjét is élveztem, de ennek azért több időt kell hagyni. Wuthering Heights: Nils Patrik Johansson a mai metal énekesek egyik legjobbika, de ez a kalózkodással átitatott lakodalmas power valami szörnyű. Nálam a hónap sereghajtói! Audrey Horne: Bevallom, eddig nem találkoztam a csapattal, de ezzel az albummal bevésték nevüket a szürkeállományomba.
Szöcske 9 - Ratt: Infestation 8.5 - Dreyelands: Rooms Of Revelation 8.5 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 8 - Avantasia: The Wicked Symphony 8 - Audrey Horne: Audrey Horne 8 - Joe Bonamassa: Black Rock 8 - Lord: Örökké 7.5 - Slash: Slash 7 - Airbourne: No Guts, No Glory 7 - Tarot: Gravitiy Of Light 7 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 7 - Avantasia: Angel Of Babylon 7 - Wuthering Heights: Salt 6.5 - Axel Rudi Pell: The Crest 6 - Demonica: Demonstrous 4.5 - Cathedral: The Guessing Game Az igen ütősre sikeredett március után ez a hónap nem indult valami fényesen számomra; elsőként pont abba az albumba hallgattam bele, mely végül a listám "uccsó" helyén is kikötött. Hogy aztán a rossz szájí­zt éppen az új Ratt albummal tudtam leöblí­teni, nem volt más, mint a Gondviselés maga! Szerencsére további hallgatózásaim nem alakultak ennyire szélsőségesen, szí­vesen füleltem az áprilisi felhozatal többségét. Ebben a hónapban nálam a Ratt 'Infestation' cí­mű albuma kapta a babérkoszorút; imádom a nyolcvanas évek hard rock/glam bandáit, azt az utánozhatatlan feelinget, amit ez a zene adni tud nekem. A Los Angeles-i glam szí­ntér egyedi, hamisí­tatlan í­ze most is olyan elemi erővel kapott fel a hamvaiból feltámadt Ratt szárnyán, hogy pillogni se volt időm. A legnagyobb meglepetés számomra azonban mégsem a hajlakk banda új lemeze, hanem a fiatal magyar zenekar, a Dreyelands első albuma volt. Nemcsak mélyen összetett, csodálatos zenéjével fogott meg a power és AOR dallamokat sem nélkülöző, progresszí­v metalban utazó banda, hanem azzal a profizmussal, zenei alázattal is, ahogyan a tagok hangszereiket kezelik, ahogyan életet lehelnek bonyolultabbnál bonyolultabb dallamszerkezetekbe. Szerencsére Fasí­rt Úr sem tökörészett sokáig, a denevéres időket itt-ott megidéző minőségi albumával nemcsak a magyar fiatalok mellé tornászta fel magát igen hamar, de lelkembe is stabilan betelepedett Hang Cool Teddy Bear cí­mű lemezével. A legutóbbi, kicsit karcsúra sikeredett Avantasia album után azt gondoltam, itt a lehetőség, most egyszerre fürdőzhetek két album dallamtengerének melegében is, kitörölve ezzel a 'The Scarecrow' által hagyott üres foltokat lelkemből. Mí­g azonban a 'The Wicked Symphony' grandiózus dallamai azonnal beleásták magukat hallójárataimba, 'Babilon' kissé unalmasra sikeredett angyalai még mindig csak kí­vülről tudják piszkálgatni fülkagylómat. Ej, haj Tóbiás, erre szokták azt mondani "a kevesebb néha több". Vannak olyan zenekarok, amelyek nagy eséllyel elkerülnék a figyelmem, ha nem szerepelnének egy-egy "Első hallásra" rovatban. Ilyen a nevét a legendás Twin Peaksből csórt Audrey Horne is, akiknek abszolút egyedi, izgalmat, érdekességet, ugyanakkor páni zaklatottságot egyaránt tükröző zenéje a hónap nagy felfedezése volt számomra. Joe Bonamassa az az ember, akinek blues vonalon kamatoztatott őstehetsége, kisujjból kirázott albumai sohasem okoznak csalódást a nagyérdeműnek. Így van ez a 'Black Rock'kal is, remekmű! Ugyan négy évet kellett várnom, hogy a kirobbanóan impulzí­v 'Kifutok a világból' cí­mű lemeze után újabb, nem kevésbé jól sikerült albummal rukkoljon elő a Lord, várakozásom nem volt hiábavaló; a szombathelyi dallamgyár olyan rockzenei gyöngyszemet akasztott újfent a fülemre, amit ember legyen a talpán, aki hamar levesz onnan. Nem úgy, mint Slash barátunk produktumát. Félreértés ne essék, gyerekkorom óta imádom Soul Hudson, alias Slash gitárjátékát, ami bár ezen az albumon is szer felett tökéletes, a szólóalbum egységét túlzottan feltördelő, hard rock, rock, blues rock, heavy rock témákban egyaránt utazó, a nem feltétlen szerencsés énekes választásokkal tarkí­tott dalok csalódás í­zű vegyes felvágottá tették számomra a lemezt. Egy 'Appetite for Destruction'-féle egységes megoldást jobban bekajáltam volna. Reméltem, hogy az O' Keeffe fivérek az elsőre még bepusszantható, "lemásoljuk az AC/DC-t" cí­mű történet után másodszorra már egyedi í­zeket is bele fognak csempészni klónzenéjükbe. Bár az egyedi í­zek elmaradtak, nem lankadtam, szí­vesen hallgattam az erőtől jócskán duzzadó No Guts, No Glory lemezt ebben a hónapban, de ennyi. Többet vártam a Tarot 'Gravity Of Light' albumától; bár a heavy, power zúzdák által ölelt dalok korrekt kis anyaggá tették a lemezt, igazi szőrös dög hí­ján kevés volt számomra ahhoz, hogy éjt nappallá téve szóljon a fülesemen. Minden tiszteletem a svéd progresszí­v rock nagy öregjei, a Kaipa előtt, igazán kiváló, minőségi intelligens-muzsikával szí­nesí­tették az áprilisi hónapot, csak jajajjjjjj, Aleena Gibson hangjától ne irtóznék ennyire...! A dán Üvöltő Szelek - Emily BrontíŤ után szabadon - régóta szeli lelkem tengerének habjait power, folk és progresszí­v elemeket egyaránt vegyí­tő kalóz metáljával. Lehet, hogy pályafutása sava-borsának szánta 'Salt' cí­mű albumát a Wuthering Heights, nálam mégsem ütött akkorát, hogy e hónap élmezőnyében szerepeljen. Rudi! 'The Crest' cí­mű albumod hallgatása közben sajna nagyobb érdeklődést váltott ki belőlem egy óriás pöttyös rudi, mint legújabb anyagod zenei megoldásainak feltérképezése. A régisulis thrash-t újszerű megoldásokkal variáló Demonica ugyan bivalyerős lemezt hozott össze 'Demonstrous' albumával, a nyilvánvaló Mercyful Fate-hatás miatt engem sajnos mégsem tudott meggyőzni. Ellenben nyugodt szí­vvel ajánlom mindazoknak, akik a misztikusan lidérces thrash vonal zúzdáját kedvelik. A sötéten pszichedelikus doom világ legújabb, Cathedral által szállí­tott anyaga olyan nyomasztóra sikeredett, hogy még a doomstereket is tutira próbára teszi a megemésztése, hát még engem...
Tomka 9 - Wuthering Heights: Salt 9 - Joe Bonamassa: Black Rock 8 - Avantasia: The Wicked Symphony 8 - Avantasia: Angel Of Babylon 7.5 - Axel Rudi Pell: The Crest 7.5 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 7.5 - Audrey Horne: Audrey Horne 7.5 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 7 - Cathedral: The Guessing Game 7 - Dreyelands: Room Of Revelation 6.5 - Slash: Slash 6.5 - Lord: Örökké 6 - Demonica: Demonstrous 6 - Ratt: Infestation 6 - Airbourne: No Guts, No Glory 5 - Tarot: Gravitiy Of Light Bevallom, csaltam. Az igazi győztesem (mindössze) egy szám. Az a Sammet-szám, amely tökéletes Savatage (vagy Jon Oliva's Pain) dal: a 'Death Is Just A Feeling'. Ennyi érzést egy dalban, hát, nem is tudom mikor lehetett utoljára hallani... talán 2001-ben, a 'Poets & Madmen'en. Ettől függetlenül mindkét Avantasia lemez szuper lett (most komolyan, ki az a naiv, aki olyat várt, mint az első album?), hihetetlen, ahogy Tóbiás bebújik mások bőrébe, és perfekt dalokat í­r az énekeseknek. Egy-két "pop szám" lemaradhatott volna, de istenem, neki is meg kell valamiből élnie... A lista élén, kvázi-megosztott helyen, a Blind Guardian örökségét legkreatí­vabban ápoló Wuthering Heights és a blues-rock vérfrissí­tését csuklóból elvégző Bonamassa korong áll. Előbbi azért, mert szimplán hozták a tőlük elvárt minőséget, utóbbi pedig az ifjú gitárzseni legjobb lemeze. Punktum. Ha már elvárások, akkor viszont csalódások is akadtak, kisebb és nagyobb; Meat Loaf mestertől azért valamivel hatásosabb korongot vártam volna, pláne, ha búcsúzásnak szánja - persze, í­gy is jóval több, már csak a mester egyedisége folytán, mint bármi, ami mostanában a csapból folyik, mint pl. az új Slash lemez, ami valójában egy könnyen marketingelhető vegyes felvágott, még ha akadt is rajta pár fülbemászó sláger. Annyira, de annyira nincs itt egység... - és hasonlí­tsuk össze az Avantasiával, ahol szintén egy dalszerző í­rt egy tucat énekesre számokat. A nagyon várt találkozás a (n)agyon hypeolt Audrey Horne-nal kissé furán esett meg, mí­g elsőre elrobogott mellettem, aztán szép csendben szí­ven vágott az ex-black metalosok dallamorgiája, még ha a játékidőből itt-ott le is csí­phettek volna valamelyest. Pont az ellenkező volt a helyzet a Ratt-tel és a Demonicával: amilyen jól indultak, olyan gyorsan laposodtak el, hiába Hank Shermann vaskos-zsí­ros riffjei. Mint ahogy az Airbourne se tudta belopni magát a szí­vembe: ha AC/DC-t akarok hallgatni, akkor beteszek egy AC/DC lemezt, van belőle elég... nem olyan tág ez a zenei univerzum, hogy bármi pluszt hozzátennének, persze, tagadhatatlan, hogy biztos jó bulit csinálnak élőben, de a CD-lejátszóért manapság nagyobb harc folyik. Amiben pl. esélye sincs az olyan lemezeknek, mint a Taroté, amely még háttérzenének sem jó, mert annyira szürke, hogy akkor aztán abszolút nem figyelsz rá. Bezzeg a Kaipa mézédes, már-már túlságosan cukormázas prog-univerzuma, amely azonban mégiscsak képes elandalí­tani. Magyar fronton a Lord kissé visszavett a szí­nvonalból, pár egysí­kúbb szám, és "érdekes kí­sérletek" mellett valahogy elveszett a 'Kifutok a világból' dögje, a Dreyelands azonban nagyon kellemes meglepetés, igen, kellemes zene, talán ez a legjobb szó rá, de valahogy a dinamika, az a húzóerő még hiányzik belőle. A húzóerőre Axel bácsinak is nagy szüksége volt, hogy fél lábbal kilépjen az utóbbi lemezeit jellemző monotónia és önismétlés sodrából. A Cathedral melodikus doom metalja (és azok a Deep Purple billentyű-hatások) zseniálisak, de az "énekkel" sehogy se sikerült megbarátkozni...
TShaw 8.5 - Kaipa : In The Wake Of Evolution 8.5 - Ratt : Infestation 8 - Avantasia : Angel Of Babylon 8 - Avantasia : The Wicked Symphony 8 - Axel Rudi Pell : The Crest 7.5 - Cathedral : The Guessing Game 7.5 - Joe Bonamassa : Black Rock 7 - Dreyelands : Room Of Revelation 7 - Slash : Slash 7 - Lord: Örökké 7 - Airbourne : No Guts, No Glory 7- Audrey Horne : Aurdrey Horne 7 -Tarot : Gravitiy Of Light 7 - Meat Loaf : Hang Cool Teddy Bear 6.5 - Wuthering Heights : Salt 6 - Demonica : Demonstrous Ez a hónap nálam megint kicsit a túlélésről is szólt, révén a kí­nálatban igazán puha, vérbeli AOR lemezek nem igazán voltak. A másik meghatározó momentum a meglepetés volt, mert számos olyan album akadt most horogra, ami normál körülmények között nem jutott volna el hozzám. A havi kedvenc is teljesen a véletlennek köszönhetően került a kezeim közé. Másfelől viszont egyáltalán nem volt rossz a hónap, tekintve, hogy hatosnál rosszabb osztályzatot senkinek sem adtam. A Kaipa nekem nagyon bejött, még úgy is, hogy nem vagyok túlságosan otthon a modern prog. szí­ntéren. Megadtam neki a nyolc és felet, mert engem rettentően lekötött, jobban, mint az Avantasia lemezek. Még valamiféle kötődést is érzek az album irányába, úgyhogy az év végi topban is bizonyosan ott lesz. Legnagyobb favorit az 'Electric Power Water Notes'. További dicsérő szavaim megtalálhatóak a lemez kritikájában. Néha talán túlságosan is bedurvul, de attól még nehezen feledhető, igazi glam metal lemez lett a Ratt friss korongja. A banda régi albumai szerintem nincsenek egy szinten egy Mötley, vagy Poison albummal, de most mintha sikerült volna megugraniuk a társaik által feltett lécet. Kiváló lemez, meg is szavaztam neki a jó pontot. A 'Best of Me' nagyon tarolt. A két Avantasia korongot én együtt értékeltem egy nyolcasra, nem igen tudtam eldönteni, melyik a jobb a kettő közül. Azzal talán nem lepek meg senkit, hogy én nem ezeket a lemezeket vártam a legjobban a hónapban, viszont a zsenialitásuk előtt muszáj fejet hajtani. Gigantikus és izgalmas, ráadásul a Jorn Lande által előadott dalok kifejezetten tetszenek. Axel Rudi Pell volt most a nehéz eset, mert nem gondoltam volna, hogy a három gitáros lemeze közül majd az övé fog jobban tetszeni. Végül mégis ez történt, de nagyon kí­váncsi vagyok, a többieknél hogy fognak alakulni a pontok ebből a szempontból! A Cathedral izgi, ez kétségtelen, viszont kicsit viszontagságos is számomra. A Ghost Galleon például nagyon bejött, meg úgy általában a dalok nagy része is érdekes volt, viszont a 84 perces műsoridő még ebből a fantáziából is sok. Mindazonáltal a kellemes meglepetés kategória, ezért a jó pontszám. Mister Bonamassa még mindig nagyon tud gitározni, kellemes és könnyed lemezt hozott össze, de az átütő erő nálam valamiért elmaradt. Csalódni szerintem senki sem fog, mert ez egy alapvetően ütős blues rock lemez, de pont ebből fakadóan néha rettentően unalmassá válik. Részemről sok volt a lemez 53 perce. Hangulatos, bár első hallásra kicsit egysí­kú lemezt hozott össze a Dreyelands. Azt hiszem, ennek az anyagnak nem hagytam elég időt, ezért szorult kicsit vissza, de a hetes szerintem reális pontszám az albumnak. A hetesek tekintetében Slash csak azért annyi amennyi, mert egyfelől sosem voltam oda a Gunsért, másfelől, ez a vendégszereplős gitározgatás nekem annyira nem volt szimpatikus, mint a Bruce Kulick-féle próbálkozás. Belekötni ettől függetlenül nem lehet, hangulatos és jól megkreált dalok ezek mind, csak néha a közreműködő zenészek kilétét nem tudom mire vélni. A Lord ról talán annyit, hogy a hónap egyik meglepetése volt. Zeneileg semmi különös, de pont ezért volt kellemes hallgatni. Egészen kedvelhető anyag. Az Airbourne nálam ugyanazért csak hét, amiért a Krokus is az volt múlt hónapban. Hasonszőrűen AC/DC-s, kicsit talán unalmas és egysí­kú, de azért igazán dögös, bulizós zene. Az Audrey Horne album a többiek titkos favoritja volt, engem azonban nem tudott megmozgatni. Engedtem a tömegek nyomásának, és megkapta a hetest... A Tarottal gondban vagyok, mert nem tudom, hogy igazán élveztem-e ezt a lemezt, vagy csak a többi keményebb anyag között tűnt kicsit kellemesebbnek. Hetes az identitászavar miatt, de igazából ez egészen hangulatos lemez... Megérdemelte a pontszámot. Meat Loaf nehéz ügy volt. "Pedig ennek tetszenie kéne!" - nagyjából ez járt a fejemben, miközben hallgattam az albumot, de közben az is a lelki szemeim előtt lebegett, hogy ez a nagyra nőtt ember valahogy nehezen fér össze a rockkal. Szimpla unszimpátia az egész, de az ő zenéje előtt képtelen vagyok leborulni. Első hallásra viszont egyáltalán nem rossz... Amí­g él a viking toposz, addig él az északi hajósok "hősies" tetteiből és életéből épí­tkező zene is. A koncepció szerintem nagyon jó, csak mostanra kicsit unalmas. Példának okáért az előző hónap hasonló alkotása sokkal jobb volt, mint ez. Wuthering Heights, majd legközelebb. A Demonica gyors és dühös, ahogyan az egyik dalcí­m is mondja, számomra túlságosan is. A hat azért megy, mert az albumzárás talán egy kicsit megfogott, de azért egy dal miatt nem hallgatnék hülyére egy egész lemezt.
T T 9 - Slash: Slash 8.5 - Joe Bonamassa: Black Rock 8 - Audrey Horne: Audrey Horne 7.5 - Demonica: Demonstrous 7.5 - Avantasia: The Wicked Symphony 7.5 - Lord: Örökké 7 - Airbourne: No Guts, No Glory 7 - Dreyelands: Room Of Revelation 7 - Meat Loaf: Hang Cool Teddy Bear 7 - Kaipa: In The Wake Of Evolution 6.5 - Axel Rudi Pell: The Crest 6.5 - Tarot: Gravitiy Of Light 6.5 - Ratt: Infestation 6 - Avantasia: Angel Of Babylon 5 - Cathedral: The Guessing Game 4.5 - Wuthering Heights: Salt Nagy kedvencem Slash, de nem csak ezért került előre a listámon... és még egy gondolat erről a rovatról: sosem hallgattam volna meg az Audrey Horne banda lemezét, pedig ezzel komoly élménytől estem volna el. Ezért a lemezért érdemes "végigszenvedni" jó néhány középszerű lemezt. Slash :"Csak" zene. Olyan, amit az is végig tud hallgatni, aki alapvetően nem rockzenei beállí­tottságú. Szí­nes, változatos, üdí­tő szí­nfolt a mai zenei alkotások között. Ugyan sok-sok Slash szólót kapunk, de ezek nem öncélúak (és különben is, elfogult vagyok Vele...). Nekem bejött! Az előadók sokszí­nűségéhez zseniálisan illeszkednek a dalok, Slash pedig egy igazi egyéniség, gitárjátéka mérföldekről felismerhető, egyszerű, tiszta, élvezetes. Joe Bonamassa: Az utóbbi idők legkellemesebb blues lemeze ez, élmény volt hallgatni. Igaz a cí­m kicsit megtévesztő, én inkább a 'Black Blues' cí­met adtam volna neki. Fontos információ volt számomra, hogy BB King is hallható az albumon! Audrey Horne : Vannak olyan albumok, melyek hangulata megegyezik az ismerkedés közbeni hangulatommal. Ez ilyen. A hónap pozití­v meglepetése nekem, kiváló album! Nem hallottam eddig Róluk, de szerintem érdemes lesz figyelni a Velük kapcsolatos hí­reket! A lemez meghallgatása után azonnal megnéztem a weblapjukat; szimpatikus norvég zenekar, akiknek ez már a harmadik albumuk, de beszerzem az első kettőt is. Erőteljes, mégis dallamos zene az Övék; modern, időnként mégis a régi feelingekhez visszanyúló muzsikájuk tónusához kiválóan passzol az énekhang (Toschiea). Jó, jó, jó. Demonica: Végre egy kis durvulás! Szí­vemhez közel álló fémzene, igaz nem korszakalkotó, de aki szereti a thrash vonalat, ne hagyja ki. (Aki a Slayer név hallatán idegrángást kap, annak nem javaslom a hallgatást.) Avantasia : Nem nyert nálam. Elsőnek a 'The Wicked Symphony' lemezt hallgattam meg, ami után... Maradjunk abban, hogy a 'The Wicked Symphony' sokkal többet lesz a lejátszómban. Egyébként mély tisztelet minden alkotónak, aki dupla albummal tud megjelenni. Lord : Nekem túl lassú volt a zenéjük, amikor alkotói csúcsukon voltak, speed - powernél nem szí­vesen hallgattam lassabb zenét akkoriban. Most, pár évvel öregebben, igyekezetem előí­télet nélkül meghallgatni az új anyagot és nyugodtan í­rom minden Lord kedvelőnek, irány a zenebolt, be kell szerezni az albumot, támogatni kell Őket a vásárlással. A lemez jó! Airbourne : A bemutatkozó lemez ('Runnin' Wild') után nagy elvárásokkal álltam neki hallgatni az anyagot. Kevésbé tetszett a második; nem távolodtak el az eredeti zenei vonaluktól, részben maradt az AC/DC érzés és mégsem... Azért ezt is meg kell hallgatni! Dreyelands : Konceptlemez, magyar zenekar, ami nálam már nem lehet alacsony pontszám... Minőség. Egy szóban, röviden. Bár még nem ülepedett le bennem zenéjük, kicsit "szürke" az anyag, mégis többször fogom ezt az albumot meghallgatni és biztos vagyok benne, ennél a pontszámnál csak többet adnék egy hónap múlva. Meat Loaf : Nem kedvelem, de tisztelem Meat Loaf munkásságát, ez az album pedig méltó folytatása zenei pályájának. Azoknak, akik szeretik Őt, hallgatás nélküli beszerzést javaslok. Kaipa : Minőségi progresszí­v muzsika. Sajnos a női énekesekkel nagyon kritikus vagyok, ezen az albumon pedig ez a gyenge pont számomra. Axel Rudi Pell : Átlagos, középszerű, ezek a kifejezések jutottak először eszembe az album hallgatása után. Nem lehet igazán belekötni, mégsem hagyott nyomot bennem. Tarot : Dallamokkal töltött, hallgatható anyag, de számomra csak néhány igazán jó dal kapott helyet rajta. Nightwish rajongóknak javasolt a beszerzés, főleg ha Marco Hietalát kedvelik. Ratt: Glam, ami ugyan nem stí­lusom, mégsem unatkoztam az új Ratt lemez hallgatása közben. Nem leszek rajongója sem a bandának, sem a stí­lusnak, de ez dögös anyag. Soha rosszabb visszatérő anyagot! Cathedral : Nem zárkózom el a mitológiai- vagy okkult témákat feldolgozó zenétől, mint ahogy a doomtól sem. Ezek bár fellelhetőek ezen a lemezen, mégsem fogom többet hallgatni az album egyetlen számát sem. Wuthering Heights : Kedvelem a szimfonikus zenei betéteket tartalmazó, mondhatni monumentális alkotásokat. Ezen az albumon is hallhatunk ez irányú próbálkozásokat és bár többször is nekifutottam az alkotásnak, ez nem az én zeném.

Legutóbbi hozzászólások