Long Live Rock And Roll: Over The Rainbow, P.Box - 2010. 04. 19. A38, Budapest

Nehéz ügy ez! Úgy is mondhatnám, hogy még í­gy pár nappal a koncert után is képtelenség feldolgoznom az élményt. Gondolom, minden kedves olvasónk átesett már a legnagyobb kedvencével való találkozáson, í­gy talán megértik, miért is találom nehezen a szavakat azután, hogy Joe Lynn Turner újra hazánkban járt... Nagy titkot nem árulok el azzal, ha elmondom, hogy mindennél jobban vártam ezt a bulit; mí­g másoknak a sonkaevés és a locsolkodással egybekötött ivászat jelentette a piros betűs ünnepet ebben a hónapban, addig nekem április tizenkilencedik napja volt bekarikázva a naptárban. Mint a kisgyerek Karácsony előtt, úgy számoltam vissza a napokat az Over The Rainbow koncertjéig és csak találgattam, vajon milyen is lesz a koncert. Nem néztem meg semmilyen setlistet és koncertbeszámolókat sem olvastam, nehogy elrontsam az örömöt, pláne, hogy egy jó adag meglepetésre is vágytam. Persze annyit tudtam, hogy a Rainbow összes korszakából merí­teni fog a zenekar és minden albumról játszanak majd, de ennél többet nem tudtam. Utólag azt mondhatom, hogy igazam volt, mert í­gy egy tökéletes estének lehettem szem- és fültanúja, valamint egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami életem végéig elkí­sér majd. Nos, bevezetésként legyen elég ennyi és lássuk, mi is történt aznap este. A hajóra érkezvén örömmel (és nem kis meglepettséggel) konstatáltam, hogy már jóval a buli előtt szép számú nézősereg gyűlt össze, ami a koncert kezdetére szinte teljesen megtöltötte a hajó gyomrát. A hivatalos verzió szerint ötszáz rock rajongó jött össze, ami nagyon örömteli dolog, hiszen sajnos láttunk már legendák koncertjein nagyon gyér nézőszámot is. Persze, ha mondjuk, a tavalyi minszki koncerthez hasonlí­tjuk ezt a számot, ahol több mint háromezer ember volt, akkor kicsit búslakodhatnánk, de ne tegyük! Örüljünk, hogy legalább ennyien voltak. JLT P. Box Mielőtt JLT kolléga - kinek nick nevéből fakadóan bizonyosan elfogult és minden objektivitást nélkülöző (bocsánatos bűn) - beszámolóját olvashatjuk, engedtessék meg néhány gondolat a bemelegí­tő csapat produktumáról. Nem szeretnék most belemenni abba a hónapok óta tartó - az oldalunkon is olvasható - vitába, ami a két azonos névvel működő zenekar körül kialakult, viszont a debreceni alakulatnak kétségtelenül nagy fegyvertény ekkora legendákat felvonultató banda előtt játszani. Első látásra és hallásra is észre lehetett venni, hogy minden porcikájukkal élni is szerettek volna ezzel a lehetőséggel. Bitang minőségben és hangerővel szólaltak meg, ráadásul olyan elánnal jöttek a szí­npadra, mint akik most mutatják meg, miért is gondolják úgy, hogy a két dudás közül már csak egy maradhat abban a bizonyos csárdában. Rövid, pörgős programjukban a távoli és a közelmúlt egyaránt helyt kapott, melyek közül az újabb dalok adaptálása jobban tetszett, mint az egykori művek elővezetése. Anélkül, hogy kivesézném a dalokat - ami előzenekari titulusuk miatt is elkerülendő - arra a magállapí­tásra jutottam, hogy a P. Box zenekar egy kiváló hard rock csapat, de nagy kár, hogy ezzel a névvel akarnak érvényesülni... Szakáts Tibor Over The Rainbow A magyar rocktörténelem előzenekar által felvezetett örökzöldjei kellően megalapozták nemcsak az én, de a közönség hangulatát is, ami az Over The Rainbow előadása alatt többször tetőzött, mint árví­z idején a Duna Szentendrénél. A tervezett kezdéshez képest körülbelül 7-8 perces csúszással indult a koncert, ami azt hiszem, bőven belefér, nem kell tehát a keresztvizet leszedni emiatt senkiről sem. Főleg azért nem, mert már a kezdéstől padlót fogott a publikum... Először Paul Morris billentyűs foglalta el a helyét, majd hatalmas ováció közepette - ami tetszett is az öregnek rendesen - megérkezett a géniusz, Bobby Rondinelli, hogy aztánGreg Smith basszeros és Jürgen "JR" Blackmore - aki ránézésre kiköpött apja, csak pár kilóval nehezebb és nem visel bajuszt - is a szí­npadra lépjen. Persze a mester, Joe Lynn Turner az intró végén érkezett a deszkákra, hogy aztán az 1976-os Rising nyitó dalával, a Tarot Womannel a zenekar rögtön lecsaphasson a közönségre. "Hűha, ez nem gyenge kezdés" - mondtam magamban! Csodálatos volt a nóta, olyan alaphangulatot teremtett, hogy nem nagyon kí­vánhatott jobbat a banda. Ami pedig ezután jött... Kill The King! Szent ég, micsoda indí­tás volt ez, el sem akartam hinni! Majd érkezett a Street Of Dreams, ami elég nagy huszárvágás volt, hiszen ez a korszak gyökeresen más volt, mint a Dio éra, de ettől még ennek is megvolt a maga varázsa. Sőt! Joe Lynn Turner majdnem teljesen ugyanúgy énekelte a dalt (és a későbbiekben elhangzó neki í­rt nótákat is) mint harminc évvel ezelőtt. Ez abból a szempontból nem meglepő, hogy minden énekes azokat a dalokat adja vissza legjobban élőben, amik vele készültek, de ha arra gondolunk, hogy már Ő is 59(!) éves lesz és ennek ellenére milyen jól tartja magát, akkor feltétlenül kalapot kell emelnünk. Olyan jó kondiban van, hogy az egész koncertet végigmozogta, ráadásul a közönséggel is folyamatosan kereste a kapcsolatot, szóval frontemberként is fenomenális. Persze, elfogult vagyok Vele, hiszen bármit csinálna, én akkor is tátott szájjal hallgatnám-nézném, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy bár kopott a hangja az évek során, még mindig mesterien énekel. Az Ő nevével fémjelzett Rainbow slágerek egész egyszerűen hiba nélkül szólaltak meg a torkából, problémát leginkább az jelentett, hogy nem sikerült eltalálni a hangosí­tást. Nem egyszer panaszkodott hősünk a mikrofonjával kapcsolatban a hangmérnöknek és ha jól emlékszem, végül cserélt is mikrofont. A technika ördöge Jürgent sem kí­mélte, az Ő gitárjával is voltak problémák; a hangzása ugyan nem volt rossz, de a tökéletes szintet nem érte el. A tökéletességet ezen az estén nálam Greg Smith jelentette. Az Ő hangszere jól szólt, emberünk is jól játszott rajta, ráadásul a bulit is igencsak élvezte, látszott rajta, hogy örömet szerez neki a zenélés. A legnagyobb dolog Vele kapcsolatban azonban az énekhangja volt. Csodálkoztak is páran mellettem, hogy milyen jól énekel, de aki látta a Rainbow utolsó felállásának dvd-jét, az nem lepődött meg; hatalmas segí­tséget jelentett a jelenléte Turnernek a nehéz részeknél. Végül is rossz zenész soha nem játszott a "mosoly nélküli" gitárhős zenekarában, amit Greg és Paul Morris is igazolt. Utóbbi jó "iparos" módjára, lelkesen és pontosan játszva hozta azt, amit kellett. Ha valakire a "mosoly nélküli" jelzőt rá lehetett volna aggatni a formációban, az talán Bobby Rondinelli lett volna, bár néha azért Ő is elmosolyodott. Viszont már megint metronómként dobolt és egy akkora dobszólót is levágott, hogy csak ámult és bámult, aki látta-hallotta Őt. Még mindig nagyon gyors és hihetetlenül pontos, nem véletlenül tartják a korszak egyik meghatározó ütősének. Utoljára hagytam azt az embert, aki tulajdonképpen kakukktojás a bandában, mert sosem játszott a legendás zenekarban, viszont olyat tud, amit senki más, vagyis Blackmore-nak hí­vják. Azt hiszem, ez áldás és átok is egyben, hiszen szegény JR lehetne akár a világ legjobb gitárosa is, akkor is édesapjához hasonlí­tgatnák, ami érthető, ugyanakkor elég hálátlan dolog. Főleg azért, mert JR Blackmore nem rossz gitáros, jól megoldotta a feladatát, viszont az is tény, hogy apja zsenialitását nem éri el. (Most őszintén, ki az, aki igen?) Egy dolog azonban biztos, bizonyos értelemben az alma nem esett messze a fájától; JR mimikája, maní­rjai sokszor felidézték Ritchie Blackmore-t, időnként pedig olyan meggyőzően prezentálta a legendás nóták szólóit, hogy néhány hang azt mondogatta körülöttem: "Tiszta apja"! Ez ugye túlzás, mivel olyan gitáros nincs még egy, mint Ritchie Blackmore, plusz Jürgen valószí­nűleg többet mosolygott ezen az estén, mint a faterja egész pályafutása alatt, tehát emberileg is lazábbnak, vidámabbnak tűnt hí­res felmenőjénél. Mindettől függetlenül nyugodtan kijelenthető, hogy jó döntés volt bevenni Őt a zenekarba, hiszen jól oldotta meg a feladatot, leszámí­tva a technikai problémákat. A dalokkal kapcsolatban szerencsére beigazolódott, amit a zenészek nyilatkoztak, miszerint a Rainbow valamennyi korszakát megidézik majd a koncerten. Az első érát a két nyitó dal mellett a Man On The Silver Mountain is képviselte a Stargazerrel együtt. Hátborzongató volt hallani ezeket a slágereket! Ha már sláger, akkor természetesen a Long Live Rock And Roll is elhangzott, ami remek alkalom volt a közönség énekeltetésére. A Graham Bonnettel készült Down To Earth korongot rendes játékidőben az All Night Long, illetve nagy meglepetésre az Eyes Of The World (megspékelve egy egész jó gitárszólóval) hivatott bemutatni. Mind ezeket a nótákat, mind a korábbi korszak dalait jól interpretálta Joe Lynn Turner, aki saját stí­lusára formálva szólaltatta meg a legendás számokat. Persze nem lehet mindenki olyan, mint Dio, vagy Bonnet, de Ő nem is akart kópia lenni, egyszerűen szereti énekelni ezeket a számokat, örömét leli az éneklésükben és ez meg is látszott rajta. A saját nevével fémjelzett albumokról értelemszerűen több dalt is játszottak, í­gy például az I Surrendert, a Can't Let You Go cí­mű nótát és a Death Alley Drivert. Mint mondtam, ezek még ma is közel olyanok voltak, mint születésükkor. Persze a Stranger In Us All cí­mű korongot sem felejtették ki, hiszen Greg Smith, valamint Paul Morris is ezen a lemezen játszott; a Wolf To The Moont, valamint a meseszép Arielt mutatták be róla. Szinte észre sem vettük, hogy miközben a Long Live Rock And Rollt énekeltük és éltettük a zenekart, lassan vége is lett a koncertnek. Ránéztem az órámra és döbbenten konstatáltam, hogy lassan több mint másfél órája játszanak. A bulinak azonban szerencsére itt még nem lett vége; a ráadásban hangzott el a Since You've Been Gone, a Can't Happen Here és persze a Turner éra legnagyobb slágere, a Spotlight Kid. Leí­rhatatlan érzés volt ez utóbbi számot két olyan muzsikustól hallani, akik a születésénél is jelen voltak! Összességében remek esténk volt, a muzsikusok mindent megtettek a nézőkért; szerintem nincs ember, aki ne lett volna elégedett a setlisttel. Persze, ha van olyan, akinek a kedvenc nótáját nem játszották el, el lehetett picit keseredve, de szinte biztos vagyok benne, ez az állapot nem tarthatott sokáig. Végül is négy korábbi Rainbow muzsikus volt itt, akik ennek a kultikus bandának a legszebb pillanatait mutatták be, mindenféle hakni jelleg nélkül; igazi örömzenélés volt ez, a zenészek szemmel láthatólag élvezték az előadást és a közönséggel is elégedettek voltak. A koncert végén, az énekes kivételével a banda mindegyik tagja kijött a nézőkhöz; aláí­rást osztogattak, beszélgettek, fotózkodtak, nagyon barátságosak és közvetlenek voltak. Nekem is hatalmas öröm volt beszélgetni egy kicsit Velük és szerencsére most már azt is elmondhatom magamról, hogy három egykori "szivárványos" zenésszel van közös fényképem. Summa-summarum, egy dolgot mondanék, ami ennek a koncertnek akár szimbolikusan is az üzenete lehetne: "Long Live Rock And Roll!" JLT, Szöcske Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!