Boston - A beváltatlan í­géret

írta TShaw | 2010.04.18.

A Tom Scholz vezette Bostonnál hányattatottabb sorsú zenekar nem igen létezik a világon. Ezt bátran ki merem jelenteni, különösen annak tudatában, hogy micsoda lehetőségek voltak ebben a zseniális bandában. Hogy mire vihették volna? Történelmietlen kérdés, de mindenképpen többre annál, mint ahova végül eljutottak. Be nem váltott í­géretük maga a zenekar indulása és kezdeti sikere, továbbá az általuk kiváltott visszhang és népszerűség, ami a mai napig meghatározza az emberek hozzáállását a csapathoz. Mert a Boston minden tekintetben í­géretes zenekar volt. Egyfelől kiváló zenészekkel rendelkezett - maga Tom Scholz első osztályú gitáros és dalszerző, nem is beszélve Brad Delp énekesről, akit viszont inkább az orgánumáért, mintsem a megjelenéséért kedvelhetünk -, másfelől megvolt a feléjük mutatott kiadói bizalom. És ők bizony le is tettek az asztalra egy kiváló debütáló albumot, karrierjük abszolút csúcspontját, amit viszont később nem igen tudtak felülmúlni. Az egyszerűen csak Boston névre hallgató debütáló lemez majd fél éven keresztül készült a stúdióban, az Epic Records égisze alatt. A dalokat egyedül Scholz í­rta, kivéve két nótát, amiknek a megálmodásában Brad Delp is részt vett. Maga a lemez végül 1976 augusztusában jelent meg az Egyesült Államokban, ahol rögtön levette a lábáról az embereket. Meg is lehet érteni, mert ez a zene bizony kimagasló volt a maga korában. A zenekar hangzása letisztult volt, egyértelmű és intelligens. Sajátos légkör lengi be a csapat dalait, kicsit földöntúli, steril, a kelleténél talán túlságosan is tiszta hangzás jellemzi őket. Stí­lusilag talán a hard rock, a progresszí­v rock és az akkor még meglehetősen szabadon értelmezhető AOR kategóriákba lehetne őket besorolni, bár bizonyos dalok egyértelműen belevágnak egy-egy stí­lusba, ahelyett, hogy ötvöznék azok jellemzőit. Brad Delp éneke távoli és misztikus, hangi adottságait nem csillantja meg egészen, csupán sejteti, hogy a történelem egyik nagy rocktorkával van dolgunk a személyében. Hasonlóképpen visszafogott Tom Scholz gitárjátéka is, noha érezhető, hogy sokkal többre lenne képes. Magát az albumot leginkább a More Than a Feeling cí­mű dallal szokás fémjelezni, ami gyakorlatilag a mai napig az együttes himnusza is egyben. Nagyszerűségét mi sem bizonyí­tja jobban, mint hogy olyan bandák használták fel a dal fő gitármotí­vumát, mint a Nirvana, vagy a Poison - hogy ez a koppintás szándékos volt-e, avagy véletlen, azt nem lehet tudni. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a rendkí­vül fülbemászó riffet már a Kingsman névre hallgató garázsrock csapat is elsütötte 1957-es kislemezén, de az a verzió megszólalásában még nagyon elmarad Scholz dalától. Az album további dalain találkozhatunk még valódi hard rockkal (például rögtön a Peace of Mind cí­mű dalban, vagy a Rock and Roll Band-ben), de kapunk még progresszí­v rockot is (konkrétan a Foreplay és a Long Time összefolyó kettősén). Megjelenésekor az album hamar a harmadik helyre ugrott a Billboard Pop listáján, a More Than a Feeling kislemezként pedig az ötödik lett. A lemez mára az Appetit For Destruction után a második legjobban fogyó bemutatkozó album Amerikában. A fentebb már emlí­tett Peace of Mind és Foreplay/Long Time dalok csak 1977-ben jelentek meg önállóan, a 22. helynél azonban ők sosem jutottak előrébb. Több kislemez nem jelent meg az albumról, de zsenialitását igazolandó a mai napig ennek a lemeznek a dalaira hivatkoznak, ha a Boston sikerét akarják felemlegetni az emberek. Érdekes momentum még, hogy a borí­tón szereplő UFO gyakorlatilag minden egyes albumokon feltűnik, bár mindig modernizált formában. Két évvel a Boston megjelenése után Tom Scholz és csapata elkészült második albumukkal, amit a gitáros saját stúdiójában készí­tettek el az 1977-es és '78-as évek folyamán. A Don't Look Back cí­mre keresztelt lemez megpróbálja tovább vinni az első album stí­lusát, de klasszikussá vált dalból gyakorlatilag egy sincs rajta. Kereskedelmi sikere gyakorlatilag az előző lemez sikerének tudható be, a debüt-album farvize nélkül ez a lemez a süllyesztőben végezhette volna... Zeneiségükből a progresszí­v megoldások gyakorlatilag kivesztek, elvont megoldásokkal nem nagyon lehet találkozni az albumon. A kereskedelmi sikerhez szükséges arany középutat Tom Scholz itt is megtalálta. Gitártémái kellőképpen rockosak és erőteljesek, de nem annyira kirí­vóak, hogy ne férjenek be bármelyik rádióállomás kí­nálatába. Mégis, a lemez messze nem lett annyira fogós és magával ragadó, mint elődje. Hiányzik valami plusz - talán éppen maga a bizonyí­tási vágy. Az örökösen megismétlődő kérdés merülhet itt fel a zenehallgatóban: jobb-e egy erős bemutatkozó lemez, mint egy könnyen felülmúlható debütálás? Ha a Boston példáját nézzük, akkor elképzelhető, hogy nem. Cseppet sem meglepő, hogy kislemezként az album cí­madó dala vitte a legtöbbre - a negyedik helyet érte el az Államokban, amit ezután a csapat egyetlen egyszer tud majd még felülmúlni. A Feelin' Satisfied és az A Man I'll Never Be nem fogta meg különösebben az embereket, még csak nem is nevezhetőek az album legjobb dalainak - annál inkább a zárásnak hagyott Don't Be Afraid. Összességében a lemez elérte az első helyet a pop albumok listáján, a Billboard kétszázasán azonban csak a 146. lett. Ezt nem lehetett lehengerlő sikernek nevezni, de a ház még állt... A zenekar további működésének akadályozása csakis kizárólag a pénzéhségnek köszönhető. Paul Ahern menedzser a jogdí­jakból akart nagyobb részesedést szakí­tani, ám akadékoskodásával ellehetetlení­tette a banda munkáját. Tom Scholz végül szabad utat engedett a csapat többi tagjának, akik szólólemezek készí­tésébe kezdtek, ő maga pedig vontatott tempóban folytatta a harmadik album felvételeit. Mondani sem kell, a baj ezután csőstől jött. A harmadik lemez látszólag sehogy sem akart elkészülni, ezért a CBS egy hatvan millió dolláros pert zúdí­tott Tom Scholz nyakába, amiért nem készült el időben a Boston soron következő lemezével. Azt talán felesleges is megemlí­teni, hogy a Brad Delp és Barry Goudreau által közösen készí­tett szólólemezre a kutya sem volt igazán kí­váncsi. Mire az indulatok elcsitultak, már 1985-öt í­rtak, tehát hét év telt el azóta, hogy a Don't Look Back megjelent. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Boston szinte mindent kezdhetett elölről... A Boston UFO borí­tói közül a legjobbal ellátott Third Stage számomra a legkedvesebb album a csapattól, amit valaha is rögzí­tettek. Hosszú évek viszontagságai után Tom Scholz végül győzött a CBS fölött. Több milliós kártérí­tést kapott, ráadásul 1986-ban sikerült végre kiadni a hat éve készülő lemezt is. A Third Stage rettentően erős album volt. Nyitódala, az Amanda kislemezként az első helyre jutott a toplistán, egyedüliként a Boston életműből. A nóta a mai napig népszerű ballada a tengerentúlon. Ugyan í­gy sikerre volt í­télve a We're Ready cí­mű hard rock szerzemény, és az albumon a The Launch cí­mre hallgató közjátékkal összefolyó Cool the Engines is. A lemez önerőből érte el sikerét, nem úgy, mint a Don't Lock Back. Megszólalása egyszerűen csak bostonos - alapvetően rádióbarát rock, amiben elvétve találunk csak elvont és izgalmas pillanatot, a fő vonzerőt inkább a dallamos megszólalás jelenti. Az album megjelenése után két éves turné következett, melyen a lemez tartalmát teljes egészében előadták. A turné alatt azonban fontos változások mentek végre a bandában. A legénység teljesen lecserélődött, egyedül Scholz és Delp maradtak meg az alapí­tók közül, de amikor 1990-ben stúdióba vonultak, Delp is kivált az együttesből. Delp és Scholz szakí­tása konfliktusmentes és nem örökre szóló volt - ezt mindketten tudták. Mí­g Delp a banda régi, már szintén távozott tagjaival tervezett szólókarriert, addig Scholz Fran Cosmo énekessel és a már a Third Stage-en is feltűnő Gary Pihl gitárossal (ő Sammy Hagar bárdistájaként lehet ismerős a nagyérdeműnek) kezdte meg az új album felvételeit. A négy év munka után, 1994-ben megjelenő Walk On üdí­tő erejű a korábbi három albumhoz képest. Korszerű megszólalása egészen új dimenzióba helyezi a Boston zenéjét, Fran Cosmo orgánuma pedig - bár rendkí­vül hasonlí­t rá - sokkal atmoszférikusabb Delp hangjánál. Nem is meglepő, hogy a rajongók részéről egy szó sem érte Scholz-ot a váltás miatt. A Walk On kereskedelmileg tökéletesen sikertelen volt a Boston korábbi produkcióihoz viszonyí­tva - de ugyan, ki volt ekkoriban sikeres a régi nagyok közül? Utólag visszanézve hiába a kritikusok indulatoskodása és a közönség érdektelensége, a Walk On egy igazán csodálatos lemez. Zeneileg leginkább az lehet az album érdekessége, hogy a jól bevált recept mellett visszahozza a zenekar progresszí­v énjét is - konkrétan az album közepét uraló Walk On Medley-vel. Egyetlen sikeres kislemeze, az I Need Your Love legalább akkora klasszikusa a csapat diszkográfiájának, mint a More Then a Feeling, vagy az Amanda. Egyetlen hibája csak az, hogy rosszkor jelent meg (na meg az, hogy innentől vált biztossá, hogy a Boston sosem fog néhány év különbséggel lemezeket kiadni). Érdekességként emlí­tem meg, hogy a lemez turnéjára már Delp is visszatért a bandába, í­gy ő és Cosmo együtt énekelték a régi és az új slágereket. 1997-ben a csapat válogatáslemezt jelentetett meg (melyről nagy bánatomra és értetlenségemre lemaradt a We're Ready), majd 1998-ban kezdték el az ötödik, mindmáig utolsó album felvételeit, Corporate America cí­men. 2002 elején Scholz álnéven feltöltötte az internetre az album cí­madó dalát, majd ugyan ebben az évben megjelentették a lemezt. A Corporate Americá-n Delp és Cosmo együtt énekelnek, és bár a zeneiség logikus folytatása a Boston életműnek, itt először Mister Scholz mintha megbicsaklott volna. Kiemelkedő dal nem nagyon van az albumon, leszámí­tva magát a Corporate Americá-t, ami viszont túlságosan is popos irányba veszi az utat, a Walk On-on felbukkanó progresszí­v húzásokból pedig semmi sem maradt erre a lemezre. Brad Delp 2007-ben távozott az élők sorából. Scholzot leszámí­tva ma már senki sem maradt a bandában a Boston alapí­tói közül, az énekesi posztot manapság Tommy DeCarlo tölti be - a banda tehát működik (hogy kicsit hazabeszéljek, 2008-ban épp a Styxel turnéztak együtt). Régi dicsőségéből él, mint minden egyes rock dinoszaurusz, és bár jómagam várok még lemezt tőlük, azért tudom jól, hogy a Boston mindig kicsit más lesz, mint a többi banda... A Boston 1976-tól napjainkig mindösszesen öt lemezt jelentetett meg. Nevükre nem épül komplett iparág, nem jelentetnek meg tőlük válogatáslemezeket, sem elfeledett koncertfilmeket. Sok minden hiányzik belőlük, ami megvan egy hagyományos értelemben vett legendánál, pedig a Boston is egy legenda. A bennük rejlő potenciális sikerekből csak néhány apró morzsa merült a felszí­nre, a többi beváltatlan í­géret maradt csak. Tessék meghallgatni a Walk On és a Boston lemezeket, az Amandat, a We're Ready-t, vagy a Don't Lock Back-et, és mindenki meg fogja érteni, mire gondolok pontosan.