"Elégedett vagyok azzal, amit letettünk az asztalra": Interjú Mick Boxszal

írta Hard Rock Magazin | 2010.04.12.

Május elején ismét hazánkba látogat az immár negyven éves Uriah Heep. Mick Box gitárost faggattuk a múltról, jövőről és természetesen a közelgő budapesti buliról... Hard Rock Magazin: Helló Mick! Hadd köszöntselek a Hard Rock Magazin, illetve a Rockélet olvasóinak a nevében. A hazai rajongók számára a legfontosabb hí­r a Uriah Heep-pel kapcsolatban, hogy májusban újból Budapesten fogtok fellépni. Mire számí­thatunk Tőletek ezúttal? Mick Box: Köszöntöm az olvasókat! Mint mindig, most is egy igazán jó hangulatú Uriah Heep bulit akarunk csinálni, szeretnénk 100%-ot kihozni magunkból. Magyarországon mindig jól érezzük magunkat és a magyarok legalább annyira szenvedélyesen rajonganak a rockzenéért, mint amilyen szenvedélyesen játsszuk azt mi. A banda negyvenedik születésnapját a Celebration cí­mű lemezzel ünnepeltük, amely a klasszikusaink újra felvett verzióit tartalmazza. Erről szeretnénk jó pár dalt elővenni, de a legutóbbi soralbumunkat, a Wake The Sleepert sem fogjuk hanyagolni a repertoárból, sőt terveink közt szerepel néhány meglepetés is. Szeretnénk bevenni a programba olyan régi szerzeményeket is, amelyeket már jó ideje nem toltunk élőben. HRM: Rengeteg olyan legendás számotok van, melyek egy Uriah Heep koncert műsorából sem maradhatnak ki. Nem unalmas Nektek, zenészeknek ennyi év után is ezeket a dalokat játszani minden este? MB: Nézd, mindig a közönségből merí­tünk energiát. Amikor belekezdesz a Gypsybe, vagy a July Morningba és minden kéz a magasba lendül, abszolút nem számí­t, hogy hányadszorra toljuk. A lényeg a hangulat, amit ezek a dalok teremtenek! HRM: A legutóbbi sorlemezetek, a Wake The Sleeper 2008-ban jelent meg. Mai fejjel mit gondolsz arról a lemezről? MB: Szerintem jó album lett, kiváló lenyomata annak, hogy hol tartott akkor és ma is ez a csapat. A kritikák is kiemelkedően pozití­vak voltak és ahogy észrevettem, a rajongóknak is nagyon bejött; azt hiszem, elégedettek lehetünk vele. HRM: Ez volt az első lemezetek, több mint tí­z év után. Miért kellett ennyit várnia a rajongóknak? MB: Ez egy érdekes történet. Miután elhagytuk az előző lemezkiadónkat, berobbant a köztudatba az internetes zenepiac, ami mindent megváltoztatott. Lemezkiadók mentek tönkre, vagy alakultak át teljesen, mi pedig kicsit értetlenül álltunk a dolog előtt. Nem találtunk olyan kiadót, amelyikben megbí­ztunk, vagy amelyikkel úgy tudtuk volna megvalósí­tani a terveinket, ahogy elképzeltük. Mindenki a túlélésért küzdött, úgy éreztük biztosnak, ha inkább kivárunk. Végül tí­z évünkbe tellett ez, bár a szomorú az, hogy még ma is minden bizonytalan a zeneiparban. HRM: Ezek szerint újabb tí­z évet kell várnunk a következő lemezre is... MB: Nem, nem kell, hisz azóta már kijött a Celebration tizenkettő újból felvett, valamint kettő vadiúj nótával. De úgy tervezzük, hogy jövőre felvesszük a következő soralbumunkat is. HRM: 2007-ben Lee Kerslake kilépett egészségügyi problémákra hivatkozva... MB: Ez í­gy van, de azóta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot és szerencsére jól van. HRM: Könnyű volt Russel Gilbrocknak beszállni Lee helyére? MB: Már a meghallgatásán teljesen lenyűgözött minket. Nem akartunk egy Lee Kerslake klónt csinálni belőle, hozza a saját stí­lusát, a saját energiáját adja bele a dalokba, ami pedig tökéletesen passzol hozzánk; Russel abszolút beleillik a csapatba. HRM: Mostanában virágkorukat élik a reunion bulik. Ti nem terveztek valami hasonlóval előrukkolni? MB: Nem. Egyáltalán nincsenek hasonló jellegű terveink, úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb előre nézni, minthogy az ember állandóan a múltat emlegesse fel. HRM: Ennek ellenére, egy picit hadd kérdezzelek a régmúltról. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? MB: Hú, az már nagyon régen volt. Spice néven indultunk és akkor még csak négyen voltunk a zenekarban. Aztán amikor rögzí­tettük az első albumunkat, a Very Eavy Very Umble-t 1970-ben, akkor vettünk be magunk mellé egy billentyűst is; í­gy indult el az egész Uriah Heep. HRM: A hetvenes években egyike voltatok a legnagyobb, legmeghatározóbb rockbandáknak, karöltve a Deep Purple-lel, vagy a Thin Lizzyvel. Tartjátok a kapcsolatot a régi társcsapatokkal? MB: Persze, gyakran egymásba futunk a különböző fesztiválokon, vagy dí­játadókon. Hamarosan újból együtt fogunk játszani pár bulin a Purple-lel Dél-Afrikában, úgyhogy már a következő találkozó is le van fixálva. HRM: Mit gondolsz, mi a legfőbb különbség a hetvenes évek Uriah Heepje, illetve a mai énetek közt? Nem okvetlenül a felállásra gondolok, inkább eszmében, mondanivalóban, hozzáállásban... MB: Úgy érzem, a csapat szellemisége ma is olyan, mint régen, ugyanaz a kreativitás vezérel minket annak ellenére, hogy a világ rengeteget változott. Ha mi nem is, a lemezkiadók, a stúdiók, valamint a zenélés üzleti oldala teljesen átalakult, ami többek között az internet elterjedésére vezethető vissza; gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy milyen formában vásárolnak lemezeket az emberek, addig, hogy milyen módon veszik fel albumaikat a bandák, minden más lett. Ma már rengeteg féle képpen tudnak az emberek lemezeket készí­teni, akár saját maguk otthon, a szobájukban is. Ez pedig azt jelenti, hogy sokkal kevesebb az olyan stúdió, mint amilyenekben a korai időkben dolgoztunk. Az a gond, hogy manapság szinte mindenki maga veszi fel a sávjait, a hangszerét, ami szerintem nem jó, hiszen elvész a zenélés lényege, az, hogy egy banda együtt játsszon, a tagok egymással muzsikáljanak és együtt legyenek térben, időben. A szétbontott felvétel nem mutatja meg azt, hogy valójában milyen is egy csapat hangzása. HRM: Melyek voltak ennek a hosszú pályának a legemlékezetesebb pillanatai? MB: Hirtelen az a buli ugrik be, amikor első nyugati rockcsapatként Moszkvában játszottunk 1987-ben; nekünk is és az embereknek is hihetetlen élmény volt. Persze a kevésbé szép pillanatok is hamar előjönnek; David Byron, illetve Gary Thain elvesztése volt számomra a mélypont a bandával kapcsolatban. De összességében nagyon örülök, hogy ennyi év után is itt vagyunk még és folytathatjuk a Uriah Heepet. HRM: Mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hiba, amit elkövettetek a pályafutásotok alatt? MB: Több kislemezt kellett volna kiadnunk. HRM: Mi az, ami még ennyi év után is képes inspirálni Titeket? MB: Szerintem ez nem bonyolult dolog, nyitott szemmel kell járni a világban és akkor maguktól jönnek az ötletek. Rengeteg minden adhat motivációt ahhoz, hogy dalt í­rj. HRM: Van még valami, amit nem értetek el a Uriah Heep-pel, és szeretnétek megvalósí­tani? MB: Nem igazán; elégedett vagyok azzal, amit letettünk az asztalra és jól érzem magam a csapatban ott, ahol vagyunk. Szeretnénk egy új lemezt kiadni, ez most az elsődleges terv. HRM: Milyen zenéket hallgatsz manapság? MB: Hú, mindenfélét a rocktól a jazzig; bluest, népzenét, heavy metalt, speed metalt, komolyzenét, illetve bármit, amit ezekkel kapcsolatba tudsz hozni. Szeretem a Muse-t, a Triviumot, a Coldplayt, szí­vesen hallgatok Snow Patrolt, Blackstone Cherryt, Joe Bonamassát, The Kings Of Leont, Oasist, Opeth-et, Panterát, Porcupine Treet, Rammsteint, System Of A Downt, Them Crooked Vulturest, mindenből egy kicsit. Hirtelen ezek jutottak eszembe elsőre. HRM: Értem, és melyik a három kedvenc lemezed? MB: Jeff Becktől a Truth, az első Led Zeppelin, valamint Roger Waterstől az Amused To Death. HRM: Köszönjük az interjút, várjuk a májusi viszontlátást. MMarton88, Szöcske Uriah Heep 2010.05.04. Petőfi Csarnok 20h. Jegyár: 7.500.-