Kedvenc lemezeim - Cinderella: Long Cold Winter

írta Redneck IMI | 2010.04.03.

A Kiss zenekar után nagyon sokáig a philadelphiai illetőségű Cinderella volt a kedvenc bandám, akikkel igen érdekes, egyben felejthetetlen volt az első találkozásom. Annak ellenére, hogy az általuk játszott zenét kifejezetten nekem találták ki, az első lemezük úgy ment el mellettem, hogy azt sem tudtam, létezik ilyen együttes. A nyolcvanas évek végére azonban a sors a kanadai Calgary városába sodort, ahol is drága jó barátom elvitt egy sztriptí­z bárba. Mivel ez egy zenei magazin, a bár profilját nem részletezném, mindenkinek a képzeletére bí­zom, hogy a hair metal kellős közepén milyen lehetett egy ilyen hely. Az est kellemesen telt, élveztem az addig csak filmeken látott dolgokat, mire egyszer csak a szí­npadon termett az est csillaga, egy vörös bögyös és rövid enyelgős bevezetés után megszólalt a Shake Me a Cinderella bemutatkozó lemezéről, amire vöröske előadta a produkcióját. Ott, abban a pillanatban szerelembe estem, no nem a vörösbe, hanem a zenekarba, ami azóta is tart, a vörösre meg már ki emlékszik. Mivel abban az időben nem úgy volt, hogy leülök a számí­tógép elé és csak úgy lerántom az éppen esedékes újdonságokat az internetről, buszra szálltam és bementem a belvárosba, hátha ott tudnak mondani valamit erről a bandáról. Bizony tudtak! A boltos játszi könnyedséggel tolta elém a Cinderella bemutatkozó lemezét és a frissen megjelent Long Cold Winter cí­mű albumukat. Amúgy azóta mind a két lemez háromszoros platina lemez lett hazájában; na ezt nevezem én sikeres debütálásnak. A történet szerint egyébként egy Bon Józsi nevű megasztár fedezte fel a bandát és indí­totta el Őket - helyes döntéssel - a világhí­r felé. A zenekar mára már több évtizedesre nyúlt karrierjében számomra a Long Cold Winter az az album, ami a legtöbbet jelenti és amiről némileg elfogultan leí­rnám a véleményem. A lemezborí­tó kellőképpen visszafogott, ami nem igazán volt jellemző abban az időben, a képek és szövegek megjelentetése a kis CD-füzetben, viszont bőven rajongóbarát. Na de nézzük, mit tartalmaz a hanghordozó, mert ez itt a lényeg! A nyitány igencsak érdekes, hiszen nem egy rock zenekarra jellemző húzás, hogy amikor az ember lüktető rockzenét várna, helyette egy - számomra kellemes - country-s bevezetést kap. Mielőtt azonban fognánk magunkat és valahova a sutba kivágnánk a CD-t, adjunk a lemeznek egy kis időt arra, hogy kiderüljön, mi alakul ki végül a slide gitáros-pofagyalus felvezetőből. Nem más, mint egy iszonyú "feelinges", bődületes "rákkenroll". A mai napig emlékszem rá, hogy amikor anno először csekkoltam le a nótát, úgy leizzadtam ültő helyemben, mintha egy vietnami monszuneső vert volna végig rajtam. Kérem szépen, akinek erre a kezdésre nem indul be a virgácsa, az adja vissza a rocker igazolványát, ugyanis olyan erőteljes húzása van a nótának - amit egyébként a pofon egyszerű riffek és a még annál is egyszerűbb dobtéma vált ki a hallgatóból, azaz több mint húsz éve belőlem -, hogy nincs olyan lábam, ami ne tekerné fel magát a maximum sebességre. Az egyszerű trapper farmeros rocker ivadék régen csak csettintett egyet erre, hogy nincs is jobb ennél a világon, pedig van, mégpedig a lemez második nótája, a Gypsy Road. Na, ez az a nóta nálam, ami állandóan visszahozza a hair metalos korszakomat. Most is nyúlnék a feszes spandex gatyámhoz, ami a golyóimat a manduláim mellé tolta fel és csórnám el anyámtól a hajlakkot, hogy Eiffel-torony nagyságú rőzsedombot csináljak a nem létező hajamból. Egy iszonyúan eltalált, fülbemászóan rafinált riff adja meg az alaphangot ehhez a kiváló nótához, ami nagyon helyesen végig uralja is a dallamvilágot. Az egész számot áthatja valami egetverően eufórikus, vidám hangulat és az az érzés, hogy csak egy nagy buli az Élet. Igazi party rock 'n' roll, ami nélkül régen nem is volt Tüzesvizes hétvége. A jól bevált tematika szerint ezen az albumon is egy ballada a harmadik szerzemény. Na de hogy milyen csúcs szuper kis andalgás is ez, mi sem bizonyí­tja jobban, mint hogy annak idején hónapokig nem lehetett "lerugdosni" a rockzenét amúgy kevésbé kultiváló Billboard listájáról. Az énekes, Tom Keifer később el is mondta egy riportban, hogy mí­g a lemezt két hónap alatt összedobták, addig ezzel a számmal majd negyed évig ciciztek. A végeredmény fenomenálisra sikeredett, a korszak egyik feledhetetlen balladája született meg ekkor; szimfonikus és zongora betétek, valamint egy hihetetlenül eltalált gityószóló, no és Tom Keifer különleges hangja teszi bravúrossá a nótát, ami szinte sí­r a hangszerek ölelésében. Itt jegyezném meg, hogy Tom barátunknak olyan a hangja, hogy azt vagy csak imádni, vagy csak gyűlölni lehet, egyszerűen nincs középút. Az albumot három ilyen gyilkos számmal kezdeni pedig nem kis bátorságra vall, hiszen az ember rögtön arra gondol, hogy ezután biztosan kifullad a lemez szí­nvonala és lendülete. Itt azonban ez nem í­gy van, mert a Second Winddel olyan lendülettel nyomják a sodrást a búránkba, hogy utána az album cí­madó dala, a Long Cold Winter már meg se álljon, úgy szakí­tsa le a rőzsénket fantasztikus blues előadásával. Tom megint fergetegeset alakí­t ebben a nótában, de Jeff barátunkra sem lehet panasz, mert a Gibsonja éppen úgy sí­r a dal sorai közt, ahogyan az a Blues Nagykönyvében meg van í­rva. Annak ellenére élvezet hallgatni ezt a kiváló szerzeményt, hogy a lemez hangulatát és szerkezetét talán egy kicsit megtörni látszik, egy kis hibát azonban, még í­gy bő húsz év után is minden egyes alkalommal képes vagyok felfedezni a dalban. Véleményem szerint a Long Cold Winter kurtán-furcsán van befejezve, többet ki lehetett volna hozni ebből a dalból. Mielőtt tovább elmélkednénk e gondolat mezsgyéjén, gyorsan a régi vágásra terel vissza a Last Mile, ami nem más, mint egy igazi Happy Metal. Egyszerűen minden percét imádom ennek a nótának, anno a "szkodavanhándridomban" is állandóan jó kedvre derí­tett és ma sem fakadok sí­rva, ha ezt kell hallgatnom. Itt nem kell kérem agyalni és figyelni a fikcsiket és orgazmust szí­nlelve üvölteni, hogy milyen témákat hoznak a zenészek. Nem! Itt csak élvezni kell a kisujjból kirázott halál egyszerű rock 'n' rollt! A folytatásban a Coming Home következik, ami a tipikus "jóból sosem elég" kategóriát képviseli. Érdekes, hogy Tom a nóta elejét normál hangon énekli, de az igazi "feelinget" itt is az a váltás hozza meg, amikor egy-két oktávval feljebb tolja a hangját és igazából ez az, ami a dal sava-borsát megadja. A fanyalgók és a kritikához nálam jobban értők biztosan bele tudnának kötni a lemez két záró számába, a rajongásom félre téve pedig talán igazat is adnék nekik, hiszen valóban némi önismétlés történik, no de mit csináljak, ha nekem még ez is bejön? Kétségtelenül igaz, hogy nem túl változatos nóták kerültek a korong végére, de nálam még ez sem veri le a lécet, ugyanis mindent összevetve egy szí­nvonalas produkcióval találjuk magunkat szemben, ha betesszük a lejátszóba az albumot. Igen jól megszólaló, a korszakot maximálisan visszaidéző, ragyogóan szórakoztató munkát tett le az asztalra ezzel a lemezzel a Cinderella. Még csak annyit mondanék a zenészek és Tom barátunk érdekében, hogy eddig négy alkalommal volt szerencsém látni Őket és egy kivétellel élőben is képesek voltak maradandót alkotni. Ha új lemezt nem is kapunk Tőlük idén, nyáron nagyszabású turnéba kezd a zenekar, amit remélem bí­rni fog Tom, hiszen a hatodik torokműtétje után immár igen sarkalatos pontja a zenekarnak (ezen egyébként nem is lehet csodálkozni, hiszen öli is rendesen ezzel a stí­lussal a hangszálait). Talán most minden rendben lesz Vele, én pedig türelmetlenül várom azokat a bizonyos dátumokat!!! A lemez 1988. május 21-én jelent meg a Mercury gondozásában. A tagok Tom Keifer - ének, elektromos gitárok, akusztikus és steel gitár, harmonika Eric Brittingham - basszusgitár, háttérvokál Jeff LaBar - gitár Fred Coury - dob A szám cí­mek Bad Seamstress Blues/Fallin' Apart at the Seams" - 5:19 "Gypsy Road" - 3:55 "Don't Know What You Got (Till It's Gone)" - 5:54 "The Last Mile" - 3:51 "Second Wind" - 3:59 "Long Cold Winter" - 5:24 "If You Don't Like It" - 4:10 "Coming Home" - 4:56 "Fire and Ice" - 3:22 "Take Me Back" - 3:17 Redneck Imi, Szöcske A kedvenc lemezeim sorozat további részei