Mindenki más! Mégis, ki a legjobb?: Elemző interjú Chiovini Márta énektanárnővel, a rock és metal énekesekről

írta Hard Rock Magazin | 2010.03.24.

Magazinunk megalakulása óta – illetve mióta fémvilág a fémvilág , a rajongók és a szakma központi kérdése az énekesi kvalitás. Nem véletlenül: a heavy metal/hard rock kezdeti „társadalmon kívüli” szerepében, a konformizáció speciális jellegében mindig ott volt a vokalitás elitizmusának kérdése, az a tényező, mely megerősíthette a rajongói bázist a „mi jobbat szeretünk, jobbat kapunk” összetartó erejében.

(Itt most persze nem az extrémitásban megnyilvánuló tendenciákról beszélek, bár a rockzene valamilyen szinten mindig is a szabályok megszegéséről, a formabontás és kísérletezés zenei formába öntéséről szólt – még akkor is, ha ez bizony néha „akadémista” berögződésekké fajult.)

Lapunk hasábjain is gyakori téma az énekesi produktum, az egyéni kedvencek égbe röpítése, a vokális teljesítmény túldimenzionálása (négy oktávos hang), az opera és a heavy metal ilyen irányú párhuzamba állítása. Mivel társadalmi szinten – és ez alól általában a rockerek sem húzzák ki magukat – a klasszikus éneklés, illetve az operai színtér sztenderdjei jelentik a minőségi etalont, megkérdeztünk egy igazán releváns szakembert arról, mi is a véleménye az általában a legjobbaknak tartott metal/hard rock énekesekről, elbizonytalanítva, vagy éppen megerősítve a rajongói tábort „szakértelmének” és emocionális vonzódásának intézményi helyességéről, illetve helytelenségéről.

Chiovini Márta operaénekesek nemzedékeinek kísérte figyelemmel sorsát, miközben élete szervesen összefonódott a zenével, mind családi, mind szakmai síkon. Talán sokak számára cseng ismerősen neve, hisz hosszú éveken át volt koncertmester az operában. Nem csak a klasszikus, de a könnyűzene olyan kiváló képviselői is sokat köszönhetnek tanácsainak, mint Scholtz Attila, Vincze Lilla, Arnóczky Noémi, de még a szigorúbb metal stílusokból érkezett Persoczki Gábor (Cadaveres De Tortugas) és Fekete Károly "Hair" (Strong Deformity) is. (No tessék, egy sztereotípia megdőlni látszik – még hogy csak a klasszikus heavy metal és hard rock képviselői szorulnak segítségre…) Kérésünkre szívesen vállalkozott a zenei szakértő a feladatra, mely a következő szempontok alapján épült fel.

Előadók

Az előadók kiválasztása szubjektív alapokon történt, de azért megpróbáltuk az általánosan, a legtöbb stílus által preferált zenészek közül kijelölni azokat, kiknek tehetségével kapcsolatban a nem metal szféra is csak pozitívan nyilatkozhat: a jó fogalmát tehát a klasszikus sztenderdekhez mérten definiáltuk, két, az ezen szempontoknak – és magazinunk profiljának  leginkább megfelelő (heavy metal és hard rock) stílusban. Mivel a két stílus éneklési technikája, az elvárások jellege különbözik egymástól, az előadókat ennek megfelelően kettéválasztottuk, bár voltak olyan énekesek, akiknél a releváns stílus megjelölése erősen vitatható: ezeknél kénytelenek voltunk az általunk helyesnek tartott stílus behatárolást alkalmazni. A leírtaknak megfelelően az előadók listája a következőképpen alakult.

a.) Heavy metal

Rob Halford
Bruce Dickinson
Rob Rock
Michael Kiske
Eric Adams
Greoff Tate
Olaf Hayer

b.) Hard rock/AOR

Ronnie James Dio
Jorn Lande
Glenn Hughes
Jeff Scott Soto
Steve Perry

Előadott szerzemények

Minden előadótól két számot hallgattunk meg közösen, egy gyorsabb, dinamikusabb és egy líraibb, kifejtősebb szerzeményt. A számok az énekes karrierjének bármely időszakából származhattak, lehetőleg a legjobb, legteljesebb formát prezentáló produktumot tolmácsolva.

A bemutatott szerzemények az alábbiak voltak:

Rob Halford: Alone ('Nostradamus'), Painkiller ('Painkiller')
Bruce Dickinson: Man of Sorrows ('Accident of Birth'), 2 Minutes to Midnight ('Powerslave')
Rob Rock: The Endless Beginning ('Code of Life'), Beware of the Devil ('Crunch')
Michael Kiske: Key to the Universe ('Hymn to Life'), Eagle Fly Free ('Keeper II.')
Eric Adams: Father ('Thunder in the Sky'), Blood of the Kings ('Kings of Metal') + Nessun Dorma ('Warriors Of The World')
Geoff Tate: Almost Cut My Hair ('Take Cover'), Revolution Calling ('Operation Mindcrime')
Olaf Hayer: Forever More ('Anima Mundi'), Time Will Tell ('Sign of Truth')

Ronnie James Dio: The Last in Line ('The Last In Line'), Neon Knights ('Heaven and Hell')
Jorn Lande: Into the Light ('Masterplan'), Sunset Station ('Worldchanger')
Glenn Hughes: The Last Dance ('Blood on the Highway'), Soul Mover ('Soul Mover')
Jeff Scott Soto: One Love ('W.E.T.'), Holding On ('Prism')
Steve Perry: Faithfully ('Frontiers'), Message of Love ('Trial by Fire')

Értékelési mutatók:

A meghallgatás során megpróbáltunk pár, általunk fontosnak tartott szegmens mentén értékeltetni az előadókat, végül természetesen olyan elemek is kerültek ezek közé, melyekre mi nem is gondoltunk, ám a végeredmény szempontjából fontosak lettek. Az általunk felvetett szempontok az alábbiak voltak:

  • A klasszikus iskolázottság mennyire érezhető az éneklésben
  • Érzelmi kifejezésmód
  • Éneklés tisztasága, hamis hangok jelenléte
  • Hangterjedelem – mely általánosságban talán a leginkább fontosnak mutatkozik a rajongók körében, nem véletlen, hogy erről a szempontról külön megkérdeztük a szakembert. Nagy meglepetésre magunk sem gondoltunk volna a zene és a szociológia ilyen aspektusú összekapcsolódásáról.

Chiovini Márta: A heavy metal rajongók leginkább kedvencük hangterjedelmét párosítják az éneklési színvonallal, a hány oktáv kiéneklésének kérdése központi szerepet játszik a megítélésben. Nem véletlen ez a megközelítés: olyan életérzés leképeződése a „végtelenség”, mely a rock sajátja – a hatvanas évekbeli nemzedékek teljesítményorientált, határt nem szabó, illetve határokon átlépő attitűdjének megjelenítődése. Nincsenek elérhetetlen erővonalak, az extremitás olyan értékké merevedik, ahol – főleg a magasság – egy egész stílus kifejeződésévé válik. Ez az attitűd azonban félrevezethető is lehet: a magasság, a hangterjedelem nem tanulható dolog, biológiai determináció függvénye, vagyis születni kell rá – ami önmagában nem érdem, ettől nem lesz valaki kvalifikáltabb énekes. Persze aki képzi a hangját, az a saját, született szintjének megfelelő magas hangokat könnyebben fogja kiénekelni, de hangszálainak minőségén, az azok által behatárolt hangterjedelmen nem tud változtatni.

A zene megítélése persze szubjektív, abban a csoportban, ahol a hangmagasság értékteremtő tényező, nehéz megfelelni egy baritonnak, még akkor is, ha hangja igazán iskolázott, és a klasszikus értékek szerint a legjobbak közt a helye. Az új nemzedék azonban nem törődik a klasszikus értékekkel – talán ezért is sikerült ennyi, a szabályokat megszegő, formabontó, de tulajdonképpen magával ragadó énekest kitermelnie a rocknak.

Az értékmeghatározó bevezető után pedig következzék a lényeg, lássuk hát az értékeléseket, ténylegesen akrobaták, vagy csupán ügyes simlisek hangkedvenceink?

Bruce Dickinson

CM: Tipikus, bariton alapú hang, énektechnikája hasonló az operaénekesekéhez: a mély alapra ülteti fel azt a magasságot, mely a klasszikus éneklésben már nem megszokott. Nagyon érdekes stílus, azt is mondhatom, technikai igényénél fogva nehezebb is, mint az operaéneklés. Maga a zene hihetetlen szélsőségeket igényel. Ha valaki például az operában eljut a magas „C” kiénekléséig tenor létére, óriási elismerésben részesülhet. Az operairodalomban nem is nagyon van ilyen darab, ami ennél magasabb hangokat kívánna meg. A nehézséget említve azonban egyszersmind könnyebb is az énekes dolga, mivel itt tulajdonképpen effektusokból áll az éneklési technika nagy része. Az effektusok alatt az érzelmi kifejezés felfokozását értem, azt a szabályoktól mentességet, amit a metal megenged az előadónak. Ezzel szemben az opera nem tűr semmiféle eltérést, szabálytalanságot, a darabokat pontosan úgy kell előadni, ahogy azt megírták. A metalban hihetetlenül szélsőséges dolgok vannak, viszont ebbe belefér bizony egy-két mellécsúszás is.

HRM: Itt is lehetett ilyet hallani?

CM: Igen, voltak dolgok, ahol csak megközelítette az énekes a kívánt magasságot. Az effektus, a kifejezés sokkal fontosabb neki, mint hogy a pontos hangközt énekelje. Ez a különbség az operaéneklés és a rockéneklés között. Sokkal nehezebb, mert ilyen magasságokat soha senki nem énekel operában. Dickinson mindent megenged magának a kifejezés kedvéért, nagyon imponáló, kirobbanó, natúr tehetség.

HRM: Mennyire lehet megmondani, hogy Bruce-nak képzett-e a hangja?

CM: Ez egy nagyon érdekes dolog. Bruce hangja nem az a vékonyodó fiúhang, amellyel nagyon gyakran találkozunk a rock műfajában. Dickinson nem lírai, inkább hősi tenor, bár nyilván a metalzenében ez a fajta kategorizálás értelmetlen, hisz nincs lírai vagy hősi szerep a dalokban: vagy énekli, vagy nem énekli az adott énekes azt, amit kell. Bruce hangja rendelkezik egy bizonyos sötét alappal, ez adja azt a súlyt, ami megkülönbözteti őt a rockénekesek nagy részétől. Dickinsonnak hatalmas adag levegőre van szüksége, hogy ilyen magasságokra felvigye a hangját, melyhez hihetetlenül nagy energia, és hihetetlen fizikai állóképesség kell.

HRM: Mennyire nagy a hangterjedelme?

CM: Nem énekel olyan magasságokat, mint sokkal karcsúbb hangú kollégái, a fiús hangzású, lírai tenorok. Ennek ellenére nagyon figyelemre méltó a teljesítménye. Fütyül a technikára, inkább átéli s átérzi, mintsem mérnöki pontossággal adagolja a dalokat. Erre ösztönösen jöhetett rá, nem érzem rajta, hogy sokat járt volna tanárhoz, bár a magasságokat neki is meg kellett teremtenie valahogy, ráadásul az esetleges eltévelyedések után mindig pontos helyre teszi vissza a hangját, ezáltal vigyázni is tud rá. Mindezek mellett a technikára nem figyel túlságosan, elragadja az előadás heve, dinamikája, az érzelmek, melynek érdekében sok mindent felad, többek között a precizitást is. Ezzel együtt is tökéletesen átérzett, átélt, előadott produkció.

Eric Adams

CM: Az első hangokból nyilvánvaló: ez a tanult éneklés. Az, ahogy Adams felsuttogja a dalt, ha kell, jó helyre fókuszálja a hangját, tökéletesen adagolván a levegőt, mind-mind a tanult éneklésre utal. Tökéletesen cseng a hangja, tökéletesen szólal meg a fókuszban. Ha nem tanult volna, akkor a második számot biztosan nem tudta volna így elénekelni, a kemény részek tökéletes időzítésével. Ha „lent” énekelt volna keményen, a torokból, recsegve, akkor vége van, az nem megy. Nagyon ravaszul, érintőlegesen rekeszt, pusztán az effektus kedvéért. Kacérkodik a komolyzenével, mivel tanult énekes, tudja a hangját használni. Ellentétben Dickinsonnal, kevésbé ösztönösen, sokkal inkább tanultan, precízen szól a hangja. Erre kifejezést is nehéz találni, a két számból nem derül ki egyértelműen, hogy milyen hangfekvése van. Számára nem probléma a hangterjedelem. Mivel jó helyen, fókuszban énekel, így szinte mindent meg tud oldani. Nagyon tehetséges, roppant sokoldalú énekes.

HRM: Dickinsonnál szóba került, hogy ő egy hős tenor. Eric-kel mi a helyzet?

CM: Nem, ő egy tanult énekes, aki azzal gazdálkodik, amit nagyon jól tud s ez nem kevés, hiszen bármit meg tud csinálni. Nem jellemzőek rá a félrecsúszott hangok, nem az indulatai szerint énekel, mindig pontos technikával dolgozik. A technika azért jó, mert kiküszöböli a hamis hangokat. Bruce indulati töltéssel a pontatlanságokat is el tudja rejteni, mivel hihetetlenül sodró temperamentummal csinálja azt, amit csinál. Inkább ösztönösen dolgozik. Eric viszont a tanult hang prototípusa, amely szinte bármire képes.

HRM: Mennyire képes Eric az érzelmeket tolmácsolni?

CM: Számára nem probléma játszani a hangjával. Mindig a leginkább megfelelő tónussal tud énekelni, ráadásul úgy, hogy saját adottságait maximálisan kihasználhassa. Nem véletlen, hogy együtt énekelt Sarah Brightmannel, mert Sarah nem dolgozik akárkivel együtt.

HRM: Mit gondol a Nessun Dorma feldolgozásról?

CM: Amikor elkezdte énekelni a dalt, már tudtam, hogy ez nem a klasszikus Nessun Dorma lesz, ami az operai éneklés egyik mintapéldája. Eric megoldja, amit meg kell, de a hangja elárulja, hogy nem operaénekes énekel. Érdekes kettőség nyilvánul meg, a tanult technikáé és a heavy metal szabadosságáé. Eric össze tudja illeszteni a kettőt, s jóllehet ez így nem egy Pavarotti vagy egy Boccielli előadás, de mégis képes magas szinten közvetíteni ezt a nehéz darabot. Minden elismerésem.

Geoff Tate

CM: Levegősebb a hangja, mint Dickinsonnak vagy Adamsnek. Kevésbé magvas, túl sokat énekel torokból, ennél fogva nem tökéletes a csengése. A rezonancián múlik a hang minősége, Tate túlságosan a torkát használja, melynek a következménye, hogy fátyolos a hangja. A tehetsége vitathatatlan, nagyon szépen énekel, de a technikai hibák súlyait kénytelen magával vinni. Kevéssé pozícionált a hangja. A pozícionált hang az arc, a fej rezonanciáját kapja meg, amit kemény rezonanciának nevezünk. Geoffnál azonban olyan, mintha valami kis súrlódó levegőhangzás is lenne, mintha hallatszódna a torok nyálkahártyáinak a fedettsége. Nincsenek hamis hangjai, nagyon tisztán, jól énekel, de lehet, hogy kicsit már „leénekelt” a hangja, több az árulkodó technikai hiba, kicsit fáradt is a hangszíne. Nem a csengés a fontos számára, inkább a nagy, bő torok. Míg Eric Adams tanultsága révén roppant virtuóz, és azt csinál, amit akar, Dickinson hangja pedig hangszálai révén is nagyon imponálóan cseng, Tate-nél nem olyan „gyors” a levegő, az utánpótlás lassabban történik. Hiába énekel szépen, kevésbé kvalitásos, mint társai, kevésbé szólal meg a hangja.

HRM: Mennyi érzelmi pluszt tud belecsempészni a dalokba?

CM: Tekintve, hogy nincsenek meg az eszközei, a lehetőségei is korlátozottabbak. A virtuozitás azt jelenti, hogy valakinek sok eszköze van a megvalósításhoz. Ennek pedig a technika az alapja. Minden énekes célja, hogy minél csengőbb legyen a hangja. Geoff nem képes teljes mértékben megfelelni ennek, hallatszik a hangszínén a küzdelem, az erőlködés.

Glenn Hughes

CM: Ellentétben az előző hárommal, Glenn egy igazi lírai hang. Énektechnikai szempontból ez azt jelenti, hogy az egész rezonancia a koponya fölső részét tölti ki, a torokból, és az alsó régiókból szinte semmi nem keveredik ebbe bele. Technikailag nagyszerű, nagyon jó, amit csinál, tömören, szól a hangja. Az igazi, jó tenor hangja nem vékonyodik el a magasságoknál. Hughesnak könnyű, neki ez a hangfekvése, ami olyan adottság, mint az, hogy valakinek kék vagy barna szeme van.

HRM: Mennyire helytálló az a vélekedés, hogy az ő hangszíne sötétebb, mint a heavy metal énekeseké? Mi ennek az oka?

CM: Nem érzek rekedtséget Hughes hangjában, a sötét tónus attól van, hogy míg valaki mélyről viszi fel a hangját, az elvékonyodik, és karcsú a magassága, Hughes viszont „borít”, ezáltal sötétebb tónust kapunk. Az adottságon felül persze Glenn tökéletesen képzett hanggal rendelkezik, de neki ezen kívül is van egy plusz adottsága a magasságok eléréséhez. Számára a magasság nem azt jelenti, mint Eric Adamsnek, vagy Bruce Dickinsonnak, akik megpróbálják elérni a kitűzött magasságot. Glenn ezzel szemben a fókuszba helyezi a hangját, ahonnan – szakkifejezéssel szólva- „beborítja” a hangokat, ha úgy tetszik, megfogja a levegő útját. E nélkül a fölfelé nyitott hangok éneklése veszélyes lenne, így azonban a hangképzés kevésbé veszi igénybe a hangszálakat. Az, hogy milyen magasságokban énekel, hangsúlyozom, nem erény, egész egyszerűen adottság. Így született, ilyen a hangszíne. A hangja is variábilisabb, a saját, az ő hangjára írt dalokban, azt csinál, amit csak akar, ezáltal kifejezőbb is tud lenni. Glenn más világot jelenít meg, mint Dickinsonék, akik a magasságokért sikerrel bár, de megküzdenek, Hughes azonban uralkodik rajtuk. Azért, mert egyszerűen ilyen a hangja. Mázlija volt, így született, de nyilván tudja is, hogy mikor, hogyan kell énekelni. Itt kezdődik az a bizonyos fajta éneklés, ami egy valódi lírai csengésű tenor hangra jellemző.

Jorn Lande

CM: A Hang. Így, nagy A-val, nagy H-val. De mitől Hang? Attól, ahogy a rezonanciát fújja. Ez az ember egy technikai csoda, egy technikai bravúrpélda. Talán ő a társaságból a legképzettebb, még Eric Adamset is beleértve. Tiszta rezonanciával énekel, ami annyiból segíti az énekest, hogy nagyon messzire szól és nagyon tisztán. Itt nincs lent vagy fent, van egy hely, ahová odavarázsolja a hangot, az pedig úgy szólal meg, ahogyan meg kell szólalnia. Ez magának a klasszikus éneklésnek az alapja. Minden, ami igazán jó, az a rezonanciától jó. E nélkül nem lenne „élő operaénekes” a földön.

HRM: A tökéletes technikai megoldások hallatán jogos a feltételezés, hogy az ő hangja 20 év múlva is ilyen lesz?

CM: Biztosan. Nem a hangszálaival dolgozik, jóllehet a hangszálai segítik föl őt egy olyan pontra, ami már a magasságánál fogva sem lehet hangszálreleváns. Ebben a magasságban a hangszálnak ugyanis már nincs akkora szerepe. Az orr, a fej, és az arcrezonanciájánál fogva azonban Jorn képes ebben a magasságban is „lubickolni”, erővel, tisztán szólni.

HRM: Az ő hangjának is van egyfajta sötét tónusa...

CM: Amiatt, amiért Hughesnak is. Borítás, illetve jó hely. A sötétséget nem is a sötétség adja, hanem a tömörség. Az, hogy ott van a fókuszba tömörített rezonancia. Ebből lesz a terjedelem. Nem vész el útközben az energia. Véleményem szerint Tate hangja rengeteg energiát veszít útközben, ezért fedett a hangszíne. Jorn hangzása tökéletes, tudja világosan, hogy mit csinál és miért.

HRM: Tud bele annyi változatosságot, érzelmi töltést az előadásába belevinni, mint Bruce vagy Eric?

CM: Úgy gondolom, hogy ez inkább egy személytelenebb hangzás.

HRM: Ez mit jelent?

CM: Azt jelenti, hogy ez inkább egy leszűrt, nem annyira érzelmeken, mint inkább technikán alapuló éneklés. Ő a hang maga. Hogy ez mennyire fejez ki valamit? Kevésbé, mint néhány társa, ugyanis ez leginkább rezonancia. Tate vagy Dickinson esetében a gégefőrezonancia az, ami az érzelmek kifejezését segíti. Jorn azonban nem lehet annyira személyes. Hangterjedelem tekintetében feltétlenül felveszi a versenyt a többiekkel. Akárcsak Hughes, ő is remek hangú tenornak született, de technikailag még nála is képzettebb.

Michael Kiske

CM: Első hallásra kicsit veszélyesen énekel. Változtatja a hangszíneit, méghozzá olyan módon, hogy hol beengedi kicsit a hangját a torokba, hol felkiabálja azt a zseniális magas fekvésekbe. Leginkább itt énekel jól, a magas fekvésekben pozícionálja remekül a hangját. A felső hangjai technikailag sokkal jobbak, mint a mélyek, melyeket mint mondtam, kissé lenyom a torkába. Helyet változtatni ilyen terjedelemben viszont veszélyes.

HRM: Mi számít itt mélységnek?

CM: Akármi, ami lemegy a hangszálra, amit rányom a hangszálra. Nagyon jól szól a hangja, de túlságosan kihasználja a hangszálait annak érdekében, hogy a mély hang zengőn szólaljon meg. Kiske ezzel visszaél, ezért is óriási a különbség a magas, illetve a mély hangzása között. Fönt gyönyörűen szól a hangja, viszont mégis karcsúbb, nem olyan, mint mondjuk Jornnál vagy Hughesnál. Őrájuk azt mondják, hogy sötétebb a hangjuk, pedig ugyanolyan magasan énekelnek, mint Kiske. Kiske fölfelé énekel, nála a fönt és a lent énektechnikailag nincs igazán összehozva.

HRM: Mondhatjuk, hogy ő kevésbé képzett?

CM: Nem valószínű, e nélkül nem tudna ilyen gyönyörűen énekelni „fent” pozícióban. Egyszerűen csak nem tud ellenállni annak a késztetésnek, hogy odalent is sokat adjon. Ki akarja használni hangszíne összes regiszterét, ami viszont csapdahelyzet. Arról beszéltünk az előbb, hogy vajon eléggé kifejező lehet-e Jorn hangja, és abban maradtunk, hogy nem. Legalábbis kevésbé az, mint Michaelé. Viszont Jorn még sokáig képes lesz hozni a csúcs színvonalat technikai bravúrjának köszönhetően. Kiskét az érzelmek arra késztetik, hogy minden regisztert kihasználjon a kifejezés érdekében, ez viszont sajnos esetleg hátrányosan befolyásolhatja énekesi karrierét, egy idő után leénekelheti a hangját. Veszélyes játékot űz. Ennek ellenére tökéletesen tiszták a hangjai, remek füle van, ám a kifejező erőnek nem tud ellenállni, ami arra készteti őt, hogy nagy mélységet, valamint nagy magasságot énekeljen. Szélsőségek között mozog.

HRM: Érdekes, hogy a rockzenében Kiske egy rendkívül vitatott személyiség. A hangszínétől, a tehetségétől egy emberként ájult el a szakma. Mennyire különleges, szép az ő hangszíne?

CM: Annyira, hogy nem is tud ellenállni annak: az extrém kifejezésre törekszik. Pedig választani kellene sajnos, mert túlságosan nagy szélsőségekben gondolkozik. Hihetetlen magassága van, és annyira lenyomja az alját, hogy ezt sokáig nem lehet csinálni. Gyönyörű szép a hangja, de nagyon hallatszik a szélsőségekre való törekvés. Ennek nem lenne szabad ennyire kitűnnie, mint ahogy nem tűnik ki mondjuk Jorn Lande esetében. Félreértés ne essék, semmi falsett, fejhang nincs egyikük hangjában sem, a vibrato is ezt bizonyítja. Tökéletesen ura a hangjának, csak ő egy ilyen személyiség, aki szereti a hangját minden fekvésben a saját ízlése szerint formálni. Kifejezően akar énekelni, ezért sutba dobja a technika alapvető szabályait is.

HRM: Érdemes megemlíteni, hogy ő már hosszú évek óta nem hajlandó élőben fellépni, valamint heavy metalt sem akar énekelni, azt állítja, hogy ez a zene nem szimpatikus számára.

CM: Előfordulhat, hogy ez csak egy kifogás. Mivel veszélyes játékot űz, lehet, hogy történt valami a hangjával, amiért inkább e mögé a kifogás mögé bújik, és nem meri a régi bravúrokat, magasságokat erőltetni, főleg nem élőben, hisz tudjuk, hogy lemezen mindent meg lehet csinálni.

Olaf Hayer

CM: Annyit mondok csak, hogy technikailag feddhetetlen. Ez egy különleges hang. Egyszerűbb megoldásokat keres, mint Jorn, testesebb a hangja, mint a norvégé. Hamis hangokról értelemszerűen szó sincs, a hangfekvése körülbelül olyan, mint Landeé. Technikailag is hasonló a színvonal, ő talán egy kissé kifejezőbb, mint Jorn.

HRM: Hangszín szempontjából mégis eléggé eltér Jorntól...

CM: Más a hangszín, persze. Jorn maga a rezonancia, Olafnak testesebb, nagyon szép, abszolút, iskolázott tenor hangja van. Hihetetlenül könnyedén énekel magasságokat, bár annyira nem énekel magasan, mint némelyik kollégája, viszont nem is vékonyodik el a hangja annyira, mint mondjuk Kiskének. A mélységeket is felülről közelíti, így kell jó technikával énekelni. Érdekes, hogy két csoportra bomlanak ezek az énekesek. Az egyikbe tartoznak az ösztönösebb zenészek, a másikba talán inkább a képzettebb, a mélységeket kevésbé kihasználó, magas hangú, tanult énekesek, akárcsak Olaf Hayer.

Rob Halford

CM: Véleményem szerint ő kontratenor. Nagyívben kerüli a középső regisztereket, egyaránt elénekli a mélyeket, elénekli a magasakat, melyek kontratenori dimenziókban mozognak. Létezik egy bariton tónusa is a hangjának, ám van egy gyengébb pontja is az ilyen hangtípusoknak, méghozzá az áthidaló, középső regiszter. Ezzel együtt egyébként ő is nagyon jól ismeri a saját adottságait, és remekül ki is használja ezeket.

HRM: Kicsit a kontratenor hangról. Mennyire fejhang, vagy falzett az, amit Rob mondjuk a Painkillerben produkál?

CM: Semennyire. A kontratenor képes arra, hogy magasan, de megtámasztva énekeljen. Vannak magasságai, meg mélységei, a kettő közt zseniálisan kerüli ki a kritikus pontokat. Ez a kemény rock lehetősége: élni azzal, amink van. Tudja is pontosan, hogy mit használjon és mikor.

HRM: Technikailag mennyire helyes, amit művel?

CM: Mindent megold, amit a saját hangfajának megfelelően meg kell oldani. Szépen, bársonyosan énekel a bariton fekvésben is, de azért tipikus kontratenor. A maga módján képzett a hangja, viszont ez egy nagyon szélsőséges hangfajta. Tanárhoz ennek ellenére járhatott, szépen énekel, mint mondtam, nagyon szépen szól a bariton rész. Nem jellemző rá a technikai tökély, de tisztában van azzal, hogy mit kell tennie. Nincsenek hamis hangjai. Effektusokra megy, zseniálisan sáfárkodik azzal, amije van, ezzel pedig imponálni tud a hallgatóságnak, ráadásul érzelmi töltést is képes vinni a szélsőséges előadásba.

HRM: Arról beszélünk, hogy kontratenor, mégis nagyjából azokban a magasságokban énekel, mint mondjuk Kiske (ezt zongorán leellenőriztük).

CM: Igen, de azért, mert Kiske teljesen más. Halford stílust alkotott, azt vállalja, amit tud. Viszont feltétlenül szélesebb a hangterjedelme, mint társaié. Az érdekesség a piciny torzítás a magas hangoknál, ettől lesz ő ennyire speciális és egyéni.

Rob Rock

CM: Rob Rocknak megvan az az óriási adottsága, hogy különösen jó helyen, jó pozícióban van a hangja. Magasan kiválóan tud énekelni, ez nem jelent számára problémát. Ezenkívül, nagyon jól használja a levegőjét: rendkívül jó technikával ülteti rá a levegőre a hangot. A hangzása erőteljes marad! Magasságai ellenére sem feminin hangú énekes. Tudjuk jól, hogy vannak különböző hosszúságú, vastagságú hangszálak. Van, aki olyan hangszáladottságokkal születik, amelyekkel kiválóan tud dolgozni, nem kell erőlködni ahhoz, hogy kijöjjenek a megfelelő magasságok. Rob ilyen, alapvetően remek adottságokkal született énekes. Kicsit hasonlít a stílusa Dickinsonéra, egyfajta bravúrral levegőre ülteti azokat a hangokat, melyekkel képes elérni az adott minőséget, ezen kívül remek a stílusérzéke is.

HRM: Mennyire színesen adja elő Rob a produkcióját?

CM: Amit hallottam, az már színes volt. Meggyőző, nagyon meggyőző, szuggesztív énekes. Átfogja, érzi a stílust: ebben a közegben mindent meg tud oldani. Alapvetően magas fekvésű hangjával mindig eléri azt, amit akar. Reméljük, hogy ez nem csak a felvételen sikerül neki. Hagyja, hogy a hangszálak érvényesüljenek, mely által nem kifejezetten technikai produktumot csinál, mint amit nagyon sok énekes itt a listáról. Őt inkább az ösztönösség jellemzi, viszont nagyon jó hozzá az apparátusa. Fantasztikus magasságokra képes, átütő adottságai vannak.

HRM: Ha valakinek ennyire az adottságaira épül az éneklése, akkor a rutin azt mennyire tökéletesítheti, javíthatja?

CM: Abszolút rutinos énekes, hallatszik, hogy nem most kezdte. Ennél a fajta éneklésnél a rutin azt jelenti, hogy tudja, mire képes, és azt csinálja. Feltehetőleg a zenésztársai is mindent az ő hangjára írnak, ami nagyon sokat segíthet. Hatalmas előny egy énekesnek, ha a zenészek a saját hangjára, hangmagasságára írják a dalokat.

Ronnie James Dio

CM: Nagyon-nagyon ravasz. Szinte mentálisan használja a hangját a Last In Line-ban. A hangot többféleképpen lehet „elővezetni”, eladni, Dio ezek között úgy képes a legjobbat kihozni, hogy azt nem is sejtenénk. Az első pár hangnál még keresgéli a hang pozícióját, hallani lehet, hogy megvárja, míg helyére kerül az a bizonyos hang, amit aztán fönt is tart, rezonanciában. Dio nem eléri a magasságot, ő abban is gondolkodik. Megkeresi a hang pozícióját, majd amikor megvan a rezonancia, akkor löki ki elemi erővel azt. Ez az éneklés nehezebbik része. Amit az ember kiabálással képes elérni, azt nem tudja hosszasan megtartani. Az ilyen énekesek valószínű úgy fogják megválasztani a darabjaikat, hogy van egy csúcs, amit maguk elé helyeznek, aztán azt előbb-utóbb elérik. Dio már az első pillanattól kezdve felhelyezi a hangját oda, ahová mások csak egy bizonyos idő után érnek, és már ott is énekel. Ronnie egy igazi profi, nem véletlenül énekel még ennyire idősen is remekül. Megkeresi a pozíciót, és azt meg is tartja. Nagyon jó a technikája. Nagyon jó effektusokat használ, ezt pedig csak nagyon jó technikával lehet előidézni. Valószínű, hogy képzett énekes. Ha véletlenül nem, akkor pedig az ösztönösség legmagasabb fokán áll, tudja, hogy mit csinál. Már az első pár hangnál kiderült ez. A Last In Line elején látszik, hogy a kevésből énekel a sok felé. Először pozícionálja magának a szükséges hangot, megkeresi, berezonáltatja és amikor jó helyen van, akkor kezd csak el igazán énekelni. Mindig csak annyit ad erőből, amennyit meg is tud tartani. Ellenkező esetben szétmegy a hang, nincs meg a csodálatos rezonancia.

HRM: Használja annyira jól a rezonanciák adta lehetőségeket, mint mondjuk Jorn?

CM: Ez megint olyan, mint az alma meg a körte esete: nem nagyon lehet összehasonlítani a kettőt, de érzésem szerint ez férfiasabb éneklés, mint a norvég fiúé. Jorn „csak” nagyon tud énekelni, ő vagy egy speciális karakterű énekes, vagy nagyon professzionistán képzett. Dio viszont valami férfias, érces dolgot képes vinni a hangjába, ami azért valamivel talán több, mint amit Jorn csinál. Valószínű, hogy Dio is tanult éneklést, ha esetleg nem, akkor meg zseniális, hogy micsoda módon jött rá a saját megoldásaira, a helyes módszerekre.

HRM: Dioról akkor mondhatjuk, hogy a hangszálait kíméli, nem igazán viszi bele hangba?

CM: Nem abban az értelemben viszi bele, ahogy a laikus gondolná. Megkeresi a rezonanciát, ami azért összefügg a hangszálakkal, a hangszál tulajdonképpen egy bizonyos magasságon túl átmegy rezonanciába. Torokhangra alapozott énekléssel nem lehet akármeddig elmenni, van egy bizonyos magasság, egy határ, azon felül lehet még kiordítani pár hangot, de az már veszélyes. Mélységnél sem szabad a hangszálakra ráerőltetni. De Dionál nincs torokhang, nem a torkából énekel, nem veszi annyira igénybe a hangszálait, hogy tönkretegye őket.

HRM: Lehet sejteni, hogy a hangjának az érdessége, férfiassága honnan ered?

CM: Ez egy adottság. Különböző hosszúságú, vastagságú hangszálak vannak, mint már mondtam. Mindenkinek más az arcberendezése. Van, akinek kivételesen rezonáns arcüregei vannak. Tudjuk, hogy az üregekben képződik a rezonancia. Akinek olyan adottsága van, hogy a sok üreg miatt könnyen énekel jó helyen, az könnyen boldogul. De ez csak a kemény közegek rezonanciájával érhető el. Akinek széles, négyszögletes arca van, annak sokkal könnyebb a dolga. Sokkal könnyebb a rezonáns helyeket megtalálnia. Praktikusabb elől énekelni, ott visszaverődés van. Hátul a nyálkahártyaréteg miatt nem igazán célszerű. Kevésbé szabad a hang, érződik, hogy valami gátolja az útját. Ennél fogva Dio vagy ösztönösen jó technikával énekel, vagy tudja, hogy miként hárítsa el az akadályt. Egyébként a jó éneklés az akadályok elhárításáról szól, az énekléshez térre van szükség. Dionak szabad az útja, nem is fárad el. Érezni lehet, hogy az ő rezonanciája nem csak a torkában, a fejében van, a testét is beleviszi a dologba. Erről eddig nem beszéltünk, pedig ez is igen fontos.

HRM: Lehet ennek köze ahhoz, hogy Dio nagyon alacsony?

CM: Hogyne! Sőt! Igazi tenorista. Az igazi tenoristák pedig alacsonyak. Aki bariton, az inkább hosszú nyakú, és hosszú ember. Ez a bariton „ismertető jele”. Majdnem minden igazi tenorista alacsony volt és vastagnyakú, aki a test rezonanciáját is ki tudta használni. Vannak olyan szakszavak, mint „közép-mell fekvés” például a mellkasi rezonancia kapcsán, amit ezeknél az előadóknál is használhatunk. Ha rövid a nyaka, és alacsony, akkor nyilvánvaló, hogy ez közrejátszik a hangjában. De ez egy érdekes felvetés volt az Ön részéről. Ennek az embernek minden meg van adva, hogy énekeljen. Énekes ikon!

Jeff Scott Soto

CM: Na, ez a tanult énekes! Aki tökéletesen odafigyel a technikára! Szaknyelven szólva a „maszkban” énekel. A norvég fiú nem volt ennyire férfias. Ez a férfi ugyanott énekel igazán jól, tökéletesen tanultan, mint Jorn, de benne mégis van valami plusz, amitől még kifejezőbbé válik. Több érzelmet is tud belevinni az éneklésbe, a hangszíne is egy picit sötétebb. Ennél fogva jobban is tud vele bánni. Abszolút tökéletesen énekel. Érdekesek ezek a fiatal előadók, mintha többet tudnának a technikáról, mint az idősebb korosztály. Tanultabbak. A régi generáció sokkal ösztönösebben énekelt. Ott vannak, akik nagyon ösztönösek, vannak, akiknek egyszerűen az adottságaik nagyon jók, illetve az alkatuk, vagy esetleg egy olyan stílust képviselnek, akiknél akár a hang torokba csúszása is belefér a zenébe. Az új generációnál más a helyzet, ők nem a kifejezés brutális megoldásait keresik. De Sotónál a sötétség is egy adottságból fakad. Ezek az énekesek közelebb állnak ahhoz, hogy a stílus kedvéért se torzítsák a hangjukat, tökéletes technikára, tökéletes tisztaságra törekedjenek. Akik ordítottak, vagy technikai hiányosságok miatt használtak durva effektusokat, az előadásmód során jobban keresték a szélsőségeket. Sotónál kizárt a hamis hang, és semmi kockázata nincs annak, hogy idősebb korában kevésbé jó legyen a hangja. Nem erőltet. Tökéletes technikával, tökéletes megoldásokkal dolgozik, egyszerűen tökéletes, tökéletesen precíz, amit csinál. Nem úgy megy a bravúr felé, hogy az egeket támadja, mármint magassági szempontból. Érdekes, hogy ez amúgy elég gyakori. A fiatalságnak, mint mondtam, van egy határtalansági vágya: azt hiszik, hogy minél magasabban énekel valaki, annál jobb énekes, ami ugye nem igaz. Van, aki tudja, hogy milyen képességei vannak, és azzal jól el is van. Nem lesz bravúros, viszont gyönyörű szép, amit csinál. Érzésem szerint Jeff is ilyen. Nem kockáztat magasságokat azért, hogy valami extrát teljesítsen, lehet, hogy nem is lenne rá képes. Viszont minden tökéletesen szólal meg. Majdnem azt mondom, hogy operai magasságig énekel, olyan, mint egy jó operaénekes. Körülbelül a technika is megegyezik.

Steve Perry

CM: Hát ez aztán nagyon meglepett! Ilyet még nem hozott, mármint ilyen hangot.

HRM: Lehet, hogy ilyen nincs is még egy a földön...

CM: Perry egy hangunikum. Ő a hang! Ő az érdekes hang. Úgy érzem, hogy van valami „feeling” a hangjában, ami az eddigiekében nem volt. Volt, aki erőből énekelt, volt, aki rezonanciából, ő viszont speciálisan a szájüregének a rezonanciáját használja ki teljes egészében. Ilyen az arcberendezése. A többiekkel ellentétben az ő rezonanciájának a nagy része nem a tanult éneklés helyén van. Vagyis egy más helyén a tanult éneklésnek. Perry leengedi a hangját, beengedi alul a szájüregbe. Ettől van egy ilyen impozáns hangzása. Feltehetőleg sokkal magasabbra nem is tud menni, mint amilyen hangmagasságokat ebben a két dalban produkált, ami nem baj, hiszen ez egy csodálatos hang. Egész szélességében a szájüregét használja. Csúcsban énekel, csak leengedi a keletkezett rezonanciát. Egészen érdekes fajtája a rockénekeseknek, nagyon különleges, amiért nagyon lehet szeretni. Az éneklési módja, a hangszíne kiemeli a többiek közül.

HRM: Mennyire hallható, hogy ez egy képzett hang? Az egyáltalán?

CM: Ennél a hangnál ezt meg sem lehet mondani. Annyira speciálisan más, mint a többi, ehhez hasonló nem volt a társaságban.

HRM: Mennyire lehet helytálló a feltételezés, hogy Steve azért nem ad magáról már hosszú évek óta életjelet, mert elfogyott a hangja?

CM: Előfordulhat. Merész vállalkozás, amit csinál, merész dolog leengedni a hangot, és ezzel a rezonanciával próbálkozni. Nehéz megmondani, hogy a hangszálak miként fognak rá reagálni. De ez például egészen operaias éneklés. Nem stílusban, technikában.

HRM: Ő is és Soto is megfordult a Journey-ben. Mennyire lehet kettőjük közt párhuzamot vonni? Ha a tanárnő lenne a banda vezetője, kit venne be közülük énekesnek a Journey-be?

CM: Perryt! Ő jobban felhívja a figyelmet magára. A másik tökéletesen énekel, de ez egy nagyon szeretnivaló hang, akkor is, ha kevésbé szabályos. Perry egy specialista, aki nem ott énekel, ahol mondjuk Soto. Soto úgy énekel, hogy bármit elénekelhetne ezzel a hanggal. Steve viszont egy stílust talált magának, azt énekli, és úgy, ami ebbe az éneklési stílusba belefér. Leengedi a teret. Ösztönös az előadókészsége, de mindig önmagát adja, mindig ugyanúgy énekel. Ez ő, így kell elfogadni, ebbe a stílusba jóval kevesebb változtathatóság, variálhatóság fér bele. Mégis rendkívül különleges és figyelemfelkeltő, érdekes a hangja, kockáztat, és végül is bejön neki.

HRM: Mivel a Journey nem csak a rockerek körében ismert, szokták Perry-t Freddy Mercury-hoz is hasonlítani. Van akkora tehetség?

CM: Könnyen meglehet, bár Freddy azért érzésem szerint jobb. Nem csak saját maga miatt, a Queen zenéje is hozzájárul ehhez. A zenei stílus. Hihetetlenül érdekes, izgalmas zenét játszott a Queen, melyben könnyebb volt eggyé válni a hangjegyekkel az énekesnek. Több variálási lehetősége volt, izgalmasabban, színesebben tudott előadni. Visszatérve Sotóra és Perryre, nehéz őket összehasonlítani. De ilyen szinten már nehéz a véleménymondás, hisz mindenki a csúcsát képviseli ennek a stílusnak. Soto a tökéletes éneklésre törekszik. Steve egy kis effektust, kis szabálytalanságot is belevisz a dologba, ettől olyan különleges, olyan szeretni való a hangja, ettől is lett annyira népszerű.

Összegzés:

Azok közül, akiket mutatott, sokan arra törekszenek, hogy minél érdekesebb, egyedibb legyen, amit csinálnak, a másik felük a tökéletességet igyekszik elérni. Ami praktikus, hisz a hangjuk tovább fogja bírni. Náluk viszont hiányzik az az apró különlegesség, az a plusz, amivel ezt a stílust és saját magukat igazán népszerűvé tudnák tenni. A szabadság! Hisz ennek a műfajnak a szabadságérzet az alapja. Ezért érzem úgy, hogy a technikai tökéletesség megszállottjai egy bizonyos visszalépést is jelentenek a 70-es, 80-as években divatos, akkoriban képviselt lázadó szellemiséghez képest. Akkor minden belefért az éneklésbe, a korlátokat folyamatosan próbálták rombolni. Aki a korlátokat át akarja törni, menjen rockernek, heavy metalosnak! A rock a falak ledöntéséről szól. Dickinson vagy Rob Rock tökéletesen csinálja ezt. Az ő hangjuk az igazi lázadó hang. Nem nagyon törődnek az apróságokkal, az előadás kedvéért, ha akarják, áthágják a szabályokat. Ezt leszámítva minden énekesben közös a tehetség, mindegyikük alapvető sajátja. Közös bennük a műfaj szeretete is, és igazából mindegyikük csúcsénekes.

HRM: Vannak olyan jók, mint Freddy Mercury, Pavarotti, vagy más híres énekesek?

CM: Igen, vannak akkora tehetségek. Csak azzal a különbséggel, hogy az opera – és ez egy érdekes gondolat  soha nem kíván annyit egy énekestől, mint a rock. Az operaénekes, ha tökéletesen teljesíti, amit előírtak, sőt még hozzá is ad, nagyon könnyen a csúcsra kerülhet. A rock viszont állandóan a határokat döngeti. Vagy túlozza a kifejezést, vagy túlozza a hangmagasságot, de mindenképpen a szabályok rombolását tűzi ki célként. Nincsenek olyan megkötöttségek, mint más műfajoknál.

HRM: Ha kellene mondani a 12 énekes közül egyvalakit, ki lenne a legszimpatikusabb?

CM: Erre nem tudok válaszolni, talán nem is lehet. Nem nagyon válogatnék, nagyon tetszett mindenki. Nagyon jó volt a tizenkét énekes kiválasztása is! Ezen énekesek mindegyike lekötött valamivel. Vagy azzal, hogy szabálytalan volt, vagy azzal, hogy szabályos. Vagy azzal, hogy túlságosan is kifejező volt, vagy azzal, hogy tökéletes technikával, hihetetlen készséggel oldott meg mindent. Szakértőként számomra ez a legimponálóbb. Ám „egyszerű hallgatóként” az tetszik, ha valaki a heavy metalba valami olyant visz bele, amivel áthágja a szabályokat. Attól az még lehet izgalmas, remekül előadható. Az effektus kedvéért alkalmanként el lehet felejteni a technikát, ami nem baj, de tudni kell mindig, hogy az ember hova térjen vissza. A meghallgatott énekesek pedig nagyon sokat kibírnak, talán ettől is olyan változatos és kifejező ez a stílus.

Végszó

HRM: Meghallgatva a szakértői véleményt, a rengeteg szakmai ismereten kívül két dolog, ami igazán figyelemre méltó a mindenki által személyre szabott esetleges konklúzióban:

1. A szabálytalanság néha több mint a szabályosság, ha a regula eredője egy alapvetően szabad műfaj.

2. Úgy gondolom, hogy a tisztelt tanárnő véleményének tükrében büszkén vallhatjuk mi, rockerek: igen, ebben a közegben nincs miért szégyenkeznünk, a „rocker fül” akár klasszikus értékekre is lelhet.

Ezzel együtt szeretnénk megköszönni Chiovini Márta tanárnőnek az érdekes, a zenetudományon is gyakran átnyúló szakvéleményt, kívánunk sok örömet és boldogságot, további szakmai sikereket – és persze néha egy kis heavy metalt!

Tisztelettel:
A HRM stábja és az olvasók

Készítette: Garael, MMarton88