A szegény ember AC/DC-je: Airbourne, Taking Dawn, 2010.03.06., Dürer Kert

írta Hard Rock Magazin | 2010.03.14.

Szereted az AC/DC-t? Persze, ki nem? Akkor biztosan voltál a koncerten is... ja, hogy 20 ropi neked sok? Megnézheted őket négyezer-ötért is, nem tudtad? Ráadásul a legjobb, 30 évvel ezelőtti formájukban... Ha valaki azt kérdi tőlem pár éve, hány havi fizetésemet teszem fel arra, hogy egy fiatal, ausztrál banda - akik hangról hangra leveszik honfitársuk riffjeit és dallamait - háromszor turnézza körbe a világot egyetlen, önálló egyéniség jeleit legkevésbé sem mutató albummal a háta mögött, biztosan elhajtom melegebb éghajlatra. Vajon mond az nekünk valamit a korszellemről és a közí­zlésről, hogy ezen a szombaton háromszor annyian jöttek el bulizni, mint például két nappal előtte a húsz lemezes (amiből minimum tí­z mestermű) Rage-re? Utólag visszagondolva persze logikus: ha valaki feltalálná az időgépet, és mindössze tizenöt eurót kérne azért, hogy visszarepí­tsen egy '78-as, Bon Scott-os klub-bulira... a hülyének is megéri! Merthogy élőben olyan dinamikusak, mint akit a váltóáram rázott meg, az biztos! Na de hagyjuk ezt most, végül is nem az AC/DC klónról kellene most értekeznem, hanem a Skid Row... pardon, az előzenekar Taking Dawn produkciójának kivesézése lett kiróva rám. Vajon kinek jutott eszébe az Airbourne elé - akik legfőbb erénye a koncertteljesí­tményük - berakni ezen ifjú titánokat, akik talán még nagyobb party-állatok, mint az ausztrálok. Ha Joel O'Keeffe ötször veti be magát a fotósárokba 80 perc alatt, akkor Chris Babbitt fél óra alatt teszi meg ugyanezt, a szólógitáros pedig még néhányszor. Sőt, Chris az árok kerí­tését megkerülve a felhevült tömegbe is kimasí­rozott bratyizni, nem törődve azzal, hogy kb. 30 rajongó lógott a nyakán őrjöngve - bizony a képen ott van valahol ő is! (Ezen akciói alatt a basszeros vette át az énektémákat.) Ez ám a Rock 'n' Roll, a '80-as évek Skid Row, Twisted Sister bulijain lehetett ilyen hangulat, végre mi is kaptunk ebből egy kis í­zelí­tőt! Szóval bármelyik menedzser ötlete volt is ez, mi csak jól jártunk. Azt mondjuk kétlem, hogy az auszik marhára örülnek egy ilyen erős konkurenciának - nekem nem úgy tűnt, hogy felhőtlen nagy a barátság a két zenekar között. Először is egy jó gyatra hangzással "büntették" az amerikaiakat, lehetetlenné téve a debüt (kritika itt) nagyszerű kórusainak, dallamainak és dinamikájának visszaadását. Az is elég beszédes, hogy Babbit gitárproblémáinál egyetlen technikus sem volt hajlandó segí­teni - végül az énekes maga ballagott le a szí­npadról egy új hangszerért amit még be is kellett hangolnia.... hmm, brothers of metal unite? (A botrányosan rövid játékidőről, amit kaptak, nem is beszélve.) Egy szó mint száz, szerintem a Taking Dawn saját fegyvernemében szorí­totta meg a főbandát (és most igen finoman fejeztem ki magam), ráadásul - bár az ő zenéjük is megidézi a '80-as évek fentebb emlí­tett zenekarainak stí­lusát és egyáltalán, azt a korszakot - esetükben direkt nyúlásokról nem beszélhetünk. Nem mellesleg pedig jobb zenészek, úgyhogy nem csodálkoznék, ha néhány éven belül fordulna a kocka... Az amcsik amúgy nem csak zeneileg (a Time To Burn mostanában szinte minden nap lepörög nálam egyszer) és élőben (Halle-Fuckin-lujah!) nyűgöztek le, de emberileg is nagyon szimpatikusak: az Airbourne fellépése alatt dedikáltak, fotózkodtak a póló-standnál, amikor pedig, a vége felé eltűntek onnan (gondoltam, csak megunták és elhúztak a backstage-be sörözni), kiderült, hogy a kijáratnál próbálnak meg minden egyes távozóra még gyorsan egy CD-t személyesen rátukmálni... Respekt! Kotta Mivel a Taking Down engem jóval kevésbé nyűgözött le, mint Kottát, ráadásul az énekes számomra egy borzalmasan irritáló szí­npadi jelenség volt, rettenetesen vártam már, hogy elkezdődjön az Airbourne buli. Noha hazánkban még nem jártak korábban, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ez már a harmadik Airbourne show-mnak í­gérkezett, ám 2008-ban, illetve 2009-ben fesztiválon, egy monumentális szí­npadon, sok tí­zezer ember előtt volt lehetőségem őket elcsí­pni. Számomra a nagy kérdés az volt az ausztrálok pódiumon termése előtt, hogy a jóval szerény fénytechnikával és mozgástérrel rendelkező tömött klubban is sikerül-e olyan meggyőzően teljesí­teniük, mint a gigakoncerteken. A hosszas átszerelés végére már borzasztóan megtelt a Dürer kert, az elől állok pedig konstatálhatták, hogy nem létezik egy négyzetméterre eső minimális embersűrűség rockkoncerteken. Óriási tömeg, óriási meleg, és fokozott izgalom várta a legényeket, akik felvonultak a szí­npadra, majd a rövid bevezetőből indulva nekikezdtek a Stand Up For Rock'N Roll-nak. Ez volt az a pillanatok, amikor valami bődületes energiaáramlás indult meg a helyiségben, kérem tisztelettel, a hangulat az egekbe szökött, s nem is mozdult el onnan a műsor végéig. A tömeg már az első hangoknál megőrült, az Airbourne pedig megmutatta, hogy mi is az a rock'n roll. Játszi könnyedséggel, lazasággal, mégis valami brutális intenzitással, energiával dolgoznak ezek a srácok, a vérükben van a stí­lus. Azt szoktam mondani, hogy lemezen a power metalt, koncerten a hard rockot bí­rom inkább. Nem véletlenül. A laza rock'n roll hallatán kizárt, hogy ne induljon be az ember lábában a boogie. Ami az AC/DC-nél már bevált, úgy érzem, az Airbourne sikerének is kulcsát képezi. Nyers, fogós, nem túl komplikált zene, egyszerű szövegekkel - itt minden a bulizásról szól. Az ember egy kemény nap után, ha fáradtan hazaér, felüdülve hallgatja a riffjeiket, a küzdőtéren, pedig rendesen be lehet ezekre indulni. Bontasz egy bort vagy egy sört, és jól érzed magad. Ez áll a Stand Up for Rock'n Roll szövegében, s ez a szombat este sem szólt többről. Nincsenek virtuóz zenei megoldások, túlon túli progresszivitás, ez kérem, nyers, zsigeri rockzene. A brigád frontembere, Joel O'Keeffe jó úton halad, hogy idővel rock ikonná válhasson, félelmetesen intenzí­v jelenség a deszkákon. Már az első szám alatt többször lejött a közönséghez pacsizni, de mozgása, ösztönössége folyamatosan vonzotta a tekinteteket, hihetetlen a figura. Mégsem érzem úgy, hogy egyedül ő vinné a hátán a showt, az egymással tökéletesen összeöltözött David Roads, illetve Justin Street a mozgásukat is szinkronizálták, noha kevésbé jöttek előre, mint Joel. Simán kiveszik a részüket a munkából, sőt Ryan O'Keeffe dobost sem érhette panasz ilyen szempontból. Mivel az új lemez, a No Guts, No Glory kiadása csúszik, a setlist a Running Wildra épült, ám a teljes album eljátszásán túl négy új felvétel is bekerült a programba. Hozzáteszem, tökéletesen illeszkedtek a műsorba, hiába, a srácok az új albumon sem fordultak ki magukból. 🙂 A Stand Up, Hellfire, Fat City indí­tás tökéletesen legyalulta a teltház közeli termet, de borzasztóan nagyot ütött a Cheap Wine, vagy a Girls in Black is. A legfrissebb klipes No Way, But The Hard Wayt meglepően jól fogadta a közönség, de a totális extázist, a záró Heartbreaker, Too Much duó nyújtotta, a ráadásban érkező Running Wild, Blackjack párossal megfejelve. Noha a wackeni szí­npadmászást Joel a pici teremben nem tudta megismételni, de most is megragadta az alkalmat, hogy felkapaszkodjon a hangfalakra, s onnan bohóckodjon picit a rajongóknak. Továbbá a fejen történő "sörösdobozszétverés", sörosztás is csak emelte a produkció ní­vóját. Egy picit elgondolkodtatott ez a buli. A koncert előtt beszélgettem a többi rajongóval, sokan mondták, hogy mennyire csí­pik a bandát, panaszkodtak, hogy nem tudtak elmenni az AC/DC-re, drága is volt, a jegyeket is elkapkodták... akkor jutott eszembe a gondolat, hogy az Airbourne a szegény ember AC/DC-je. Semmi újat nem csinálnák, már a pofátlanság határán állnak azzal, hogy mennyire leveszik a másik ausztrál csapat stí­lusát. Noha kicsit kevesebb a cicoma, olcsóbb a belépő, ráadásul nem fogy el két perc alatt. Még. Tény, hogy váltóáramék már kiöregedtek, hamarosan visszavonulnak, pár éven belül végleg leteszik a lantot. Az embereknek mégis úgy érzem, szükségük van AC/DC-re, szükségük van erre a laza rock'n rollra, erre a markáns zenei világra. Azok a hétköznapi nehézségek, gondok, amelyekre a legendás csapat dalai gyógyí­rt kí­nálnak, még jó ideig megmaradnak a társadalomban. Az Airbourne fog majd a nagyok helyére lépni, ők viszik majd tovább az örökséget? Ha jól sáfárkodnak tehetségükkel Joelék, ez könnyen megeshet. Amekkora hangulatot tudnak teremteni, akár még komoly pályafutás is állhat előttük. Mindenesetre nem lepődnék meg, ha legközelebb már a PeCsát zúznák szét. Egy fantasztikus atmoszférájú, tökéletesen profi produkciót láthattunk, valahogy í­gy kellene játszani mindenkinek a rock'n rollt. Jóval rutinosabb, és sikeresebb csapatokat megszégyení­tő profizmussal és energikusabb, élőbb előadással tették igazán forróvá a hangulatot az ausztrálok, egy hihetetlen élménnyel gazdagodhatott mindenki, aki kilátogatott a Dürer Kertbe. Buli a köbön, ez aztán egy remek este volt! Setlist: Stand Up For Rock'n Roll Hellfire Fat City Get Busy Livin' Diamond In The Rough What's Eating You Born To Kill Cheap Wine Chewin' The Fat Girls In Black No Way, But The Hard Way Heartbreaker Too Much, Too Young, Too Fast Blackjack MMarton88 Képek: Kotta Köszönet a lehetőségért a Skalar Musicnak!