Magyar kópiák: Tribute to the Masters of Rock, 2010.02.26., Diesel

írta Adamwarlock | 2010.03.08.

Négy darab zenekar megtekintésére készültem ennek a lassan hagyományteremtő fesztiválnak a keretében. Az este rendkí­vül jó hangulatban telt, mindegyik együttesről elmondható, hogy kiválóan interpretálták az általuk megszemélyesí­tett külföldi együttes zenéjét. A közönség nagyon élvezte az előadásokat, ovációik tényleg a példakép-bandáknak is kijárhattak volna. Hiába, ez a négy együttes csupa profiból áll... Cultus A nyitó együttes a The Cult-ot alapul vevő Cultus volt. Ha azt vesszük, hogy melyik együttesnek sikerült tökéletesen lemásolnia a példakép bandák hangzását, akkor ezt a versenyt jelentős fölénnyel megnyerték. Énekesük, Tóth Tibor egy az egyben hozta Ian Astbury hangját, de olyan szinten, hogyha behunytuk a szemünket, akkor semmi különbséget nem érzékelhettünk az eredeti és a kópia-banda között. Sőt, azt is kijelenthetem, hogy Tibor olyan dallamokat is kiénekelt, amire Astbury csak fénykorában volt képes. A zenekar többi tagja pedig tökéletesen hozta az elvártakat, hibátlan produkcióval örvendeztetve meg a nagyérdeműt. Balszerencséjükre a kezdéskor még éppen hogy csak lézengtek az emberek a küzdőtéren, í­gy nagy ovációra nem számí­thattak, ám a kicsi, de lelkes tömeg(ecskécske) megtett mindent, í­gy a koncert jó hangulatban telt. Cry Free Következett az este számomra legjobban várt bandája. Már jócskán megtelt a szí­npad előtti tér, mire felhangzottak az ismert Deep Purple nóták. A Jon Lorddal turnézó csapat az este legélvezetesebb koncertjét adta, főleg azért, mert nem csak szolgai módon másolták a példaképeiket, hanem egy csipetnyi sajátos í­zt is vittek a dologba. Egyértelműen látszódott, hogy kisujjból rázzák ki az angol együttes legnagyobb slágereit. Lee Olivér volt az este sztárja, ez nem is vitás. Fiatal kora ellenére már az ország legjobb gitárosai között van a helye. A kegyetlenebb szólóknál teljes átéléssel játszott, arcára kiült az extázis, sokszor nem is láttuk, mit fog a gitárnyakon, olyan gyorsan cikázott a keze fel s alá. Scholtz Attila pedig kitűnő frontemberi és énekesi teljesí­tményt nyújtott. Hangja igazából egyik Purple énekesére sem hasonlí­t, de nagyjából bármelyik számot képes teljesen tisztán, a megadott hangfekvésben kiénekelni. Ezen a koncerten annyira nem szárnyalt a magasban, mert betegen állt szí­npadra, amiből én csak a záró Burnnél vettem észre valamicskét. A dalok a főleg a hetvenes évekbeli Gillan-korszak slágereiből kerültek ki, de az imént emlí­tett Coverdale számon kí­vül játszották még a Perfect Strangerst is. Sajnáltam, hogy ennyire rövid idő állt rendelkezésükre, ugyanis csak egy szűk órát játszhattak, mí­g az utánuk következő két együttes jócskán meghaladta a másfél órát. Én még elhallgattam volna pár Deep Purple klasszikust. AB/CD Monstre show-val lépett szí­npadra az AC/DC tribute banda. Ha lehet, ők aztán az eredeti együttes összes külsőségét lemásolták. Volt ágyú, diákruha, farmermellény, füstgép, stb. Hátul egy kivetí­tőn az éppen aktuális dal cí­mét láthattuk fel-fel villanni. Körbejárták a másfél óra játékidő alatt az AC/DC teljes életművét a Bon Scott érától egészen a legnagyobb slágerekké vált Brian Johnson számokig. Fángli Erik gitáros gyakorló őrült módjára szántotta fel a szí­npadot, teljesen a saját maga oldalára állí­tva a közönséget, nem mellesleg zseniálisan utánozva Angus Young mozdulatait. Náluk már volt vendég is, Magasvári Viktor (Beatrice) személyében. A közönség végigtombolta a számokat és remek hangulat kerekedett már a koncert elejétől kezdve. Több dicsérő szó nem jut róluk eszembe, tényleg egyszerűen AC/DC feeling volt a szí­npadon, és mi más lehet egy tribute banda álma, mint tökéletesen megidézni az eredetit. Az AB/CD-nek ez sikerült. Hollywood Rose Ezután következett számomra az este legnagyobb csalódása. Többször láttam már a Hollywood Roset élőben, de valahogy nem tűntek föl ezen alkalmakkor a negatí­vumok. Lehet, hogy most kevesebb volt az elfogyasztott alkoholmennyiség, és ezért volt nyitott a szemem a hibákra. Félreértés ne essék, a zenével nekem az ég egy adta világon semmi bajom nem volt, ugyanannyira profi előadásban volt részem, mint az előző három bandánál, de a Guns 'n Rosest megszemélyesí­tő együttes előadásmódja több volt, mint gusztustalan. Szerintem van helye a szí­npadon az izomfeszí­téseknek, a látványos pózoknak, a közönség bevonásának, de nem úgy (főleg nem egy nagyobb, külföldi együttest utánzó bandától), hogy minden szólónál magamra mutogatok, hogy ,,Nézzétek, mekkora császár vagyok!". Jesse James énekes minden egyes szám után bemondta, hogy ,,Mi vagyunk a Hollywood Rose!", lemászott a közönségbe, valami tagot bevonni a buliba, minden szóló közben a fülére mutogatott, hogy nem hallja az ovációt vagy éppen magasba tartott kézzel várta az őrjöngést. Amellett, hogy nagyszerű zenészeknek tartom őket egytől-egyig, kicsit vissza lehetett volna venni az arcukból, mert í­gy nagyon hiteltelenek voltak. Persze, Axl és Slash sem éppen a visszahúzódásukról voltak hí­resek, de ez több volt, mint utánzás. Számomra az ekkora egoizmus nem elfogadható egy olyan együttestől, amelyik mások számaiból él, ettől függetlenül a közönség (ami jelentősen megfogyatkozott az előzőekhez képest) kajálta rendesen, és a küzdőtér ugrálás és pogó szí­nterévé vált. Számomra a bulit még a vendégzenészek (Big Daddy Laca, Vörös Gábor) sem tudták megmenteni. Akármennyire is profi előadás volt, én rossz szájí­zzel távoztam. Szöveg és képek: Adamwarlock