Tavaszváró örömzene: Dalriada, Tűzmadár, Ideas, Nightquest, 2010.02.13., Diesel Club

A Dalriada tavaly régi nagy hí­réhez méltó albummal rukkolt elő: a nagy költő rí­meit zenei ritmusba szedő Arany-albummal, feltéve a koszorút népi (fém)dalcsokrára. Ennek örömére rendezték meg az Őszi-Téli Ví­gasság elnevezésű országos turnét, amelyből a fővárosiaknak az "utóbbi" rész jutott. Ám a soproni zenekar í­gy is meleg (vendég)szeretettel varázsolt olyan zenei terülj-terülj asztalkámat, amelyen mindenki megtalálhatta a neki tetsző fogást. Főleg azok, akik a gyengébbik nemet preferálják - mármint a mikrofonállvány előtt. Nem is maradt hálátlan az egyre gyarapodó számú rajongótábor, akik voltak kedvesek csurig tölteni a Diesel szűkös falait. Már a bemelegí­tés gyakran izzasztó szerepkörét betöltő Nightquest koncertje alatt is. Bár meg kell valljuk, amilyen nehéz megugrani egy Nightwish tribute bandának a követelményi részt, olyan hálás feladat élőben előadni a "Tarja-slágereket". Hálás, mert minden második ember ráharap. Hiába "kommersz", de ha nem járt körbe mindenkinél egy kis szí­vmelengető kannásfröccs, akkor egyben elég nehéz is megugrani az elvárás lécet. Mármint azoknál a szőrösszí­vű rajongóknál, akiket nem kennek rögtön kenyérre az Elvenpath vagy a Nemo mézédes dallamai. Mert természetesen, az ilyen közkinccsé nemesült slágereket részesí­tette előnyben a Nightquest zenekar. Az elsődleges cél a Nightwish munkásságának bulizenévé konvertálása volt, ami teljes mértékben sikerült is. Ví­gadott is mindenki, eltelve az operaház fantomjának szomorúságával, vagy az Over The Hills And Far Away elvágyódásával. Még ha néhol kissé "darabosnak" is tűnt a szemtelenül fiatal zenekar produkciója, a mindössze 20 éves Poór Anna és a 21 éves Gőcze "Cinege" Máté gitáros vezényletével profi módon adták elő "best of Nightwish slágerek" showjukat. Főként Annára tapadt minden szem, nem csak azért, mert - ahogy ez az ilyen zenekaroknál általában lenni szokott - kötelező érvénnyel a szemeket is vonzotta, hanem mert Tarját "interpretálni" minimum mázsás súlyú feladat. Anna könnyedén és ügyesen vette a buktatókat, néhol saját orgánumához igazí­tva a dallamokat, de sosem bántóan. Nyilván nem várhatunk el tőle (még Anettetől sem) egy-az-egybeni reprodukciót, de megvolt í­gy is a maga bája a dolognak. Cinege, akinek a neve inkább testalkatára vonatkozik, mint hangjára, szintén remekül "pótolta" Marcot, már amikor kellett. Plusz pont volt, hogy egyből látszódott, vagyis pillanatok alatt "átjött", hogy baromira élvezik a srácok (és lányok), amit csinálnak, ezt a "feldolgozásosdit" máshogy nem is lehet, csak még plusz két adag lelkesedéssel, mint egyébként. Cinege végig énekelgette a számokat, bele az első két sor arcába, főleg személyes kedvence, az Ever Dream alatt, amin még a szikár gitárhangzás dobott is egy leheletnyit. Bemelegí­tésnek tökéletesek voltak, rendesen felrázták az ekkor még békésen mulatozó publikumot, hogy aztán ugyanilyen elánnal folytathassa a sort... ...az Ideas zenekar, aki a turné állandó vendégeként kí­sérte el körútjára a Dalriadat. Ezért mintegy "köszönetképpen" - ne aggódjatok, nem lövök le poént, mivel ezzel hirdették a koncertet - Ficzek András is tiszteletét tette náluk a szí­npadon. Nem meglepő módon, a Főnix album zárlataként szereplő Hazám, hazám c. "nemzeti slágert" énekelték el a Bánk bánból. Ami a gimnáziumban sok gyereknek csak tanulási kényszer, abból az Ideas egy remek kis rock himnuszt varázsolt. Főleg a Ficzek-Kun duónak köszönhetően. Mí­g utóbbi az angyali tisztaságot adta hozzá a zenéhez, addig Ficzek nem éppen kristálytiszta, ám karcos, nyers orgánuma az őserőt. Hiába, ha elérzékenyülünk, a közhelyek vállán vigasztalódunk... De tényleg. Ficzeknél más énekes jobban nem is illene ide. Ahogy a Dalriadába se. De arról majd később. Egyelőre a szintiszőnyeggel megtámogatott power metalt női énekbe "pácoló" Ideas lakta be a deszkákat, sajnos már kevesebbek örömére. Ők még nem olyan közkedveltek, mint a Nightwish. És nem is lesznek azok. Az "underground" bája azonban még inkább fokozta zenéjük minőségét, annyiban mindenképp, hogy az a "feltörekvő" tűz még mindig ott ég a sorok és húrok között. Túl sok minden nem változott azóta, hogy a Beauty & The Beast Fesztiválon ők nyitották az estét. Talán csak a szí­npadkép: Gallay "őrült tudós" Lajos háttérbeszorult, í­gy vizuálisan nem igazán élvezhettük ki a torzonborz arcáról sütő lelkesedést, csupán hol vágtázó, hol atmoszférikus billentyűfutamait. Szerencsére a hangzás - náluk - rendben volt, a Dieselnél tapasztaltakkal ellentétben - csak jó magyar szokásként, helyezkedni kellett tudni. De a keverőpult ilyenkor, legalábbis a legtöbb esetben, megbí­zható pont. Csakúgy, mint az együttesben az ex-Agregatoros Preil Tibor, aki a termetéhez igazí­tott tonnás riffek porondmesterének szerepét ezúttal is maximális profizmussal töltötte be. Repkedtek is a hajkoronák, vagyis az ő esetében csak repkedtek volna, nem úgy, mint Schlick "Csiki" Attila basszusgitárosnál, aki hozta a kötelező "rocker vagyok" imázst a csapaton belül, hogy azért kiállásban se kelljen szégyenkeznie a tatabányai gárdának. Bár a kiállás az, amin még továbbra is javí­tani lehetne. Főleg Kun Anita énekesasszony konferálásai terén, ami gyakran csapott át nem jó értelemben vett közhelyességbe, már ha éppen a dalok mondanivalóját elemezte. Ám ez legyen a legnagyobb baj, a számnak nem a szünetekben kell meggyőzőnek lennie, egy himnikus refrénnel pedig bármit le lehet nyomni az egyszeri rocker torkán. És ez í­gy is van jól. A zenére pedig senkinek sem lehetett panasza, már akik vették a fáradtságot, hogy meghallgassák az olyan slágereket, mint a Kardok királya vagy a Csak emlékezz rá. Annak ellenére, hogy a közönség nagyobb része, számomra érthetetlen módon inkább a sörpultot támasztotta, az Ideas azért kellő lelkesedéssel vetette bele magát a szinte kizárólag a Főnix c. legutóbbi, és talán legjobb albumukra épülő setlist prezentálásába. Csak a nyitó Angyal c. dal "származott" a 2006-os Ébredésről, utána a 2008-as lemez gerince került terí­tékre: kezdve pl. a beszédes cí­műnek tűnő Szerelemmel. Ám a konferálás után jött az igazi fricska, már azoknak, akik nem ismerték lemezről a dalt, az együttes egyik leghúzósabb zúzdájával kezdődik ugyanis a szám, és később is maximum a gitárszóló érzelmessége emlékeztethet arra a bizonyos "érzésre". Ehelyett a lassúszám a Csendes eső volt, ami talán kihagyható lett volna egy ilyen rövid szett esetén, ám bizonyára a békí­tő-pacifista-hazaszerető szövegek miatt illesztették be a programba. Az utána következő megasláger aztán mindenkit felrázott az andalgásból, az Égjen még feltette az Ideas produkciójára a pontot, jó magasra. Zárásképp, csak zárójelben jegyezném meg, hogy most már jöhetne az új lemez is! Setlist: Angyal / Főnix / Kardok királya / Szerelem / Csak emlékezz rá / Bánk Bán / Soha ne hidd el / Csendes eső / Égjen még Az est emelkedő szí­nvonalának következő állomása az új nagylemezére készülő, és ezért mostanság élőben ritká(bba)n látható Tűzmadár zenekar volt. Ők voltak a szabályt erősí­tő kivétel, egy férfi énekessel, aki azonban simán fel tudja tornászni hangját olyan magas tartományokba, mint "felmenői". Nemcsak ezért képeztek kivételt ezen az estén. Szegények, hiába tököltek vagy 20 percig a beállással, valahogy sehogy sem sikerült megfelelő hangzást kihozniuk annál tökösebb power metaljukból. Legalábbis az első két-három sorban nem: a gitárok elnyomtak mindent, és Schrott Péter énekdallamai sem hallatszottak. Szinte egyáltalán... Sebaj, itthon mindig ilyen a heavy metal - csak az ének hiányzik a tetejéről... Meg aztán a Deák Bill Blues Bandben az improvizatí­v zsenialitását rendre megcsillogtató Horváth Zsolt í­zes billentyűjátékából sem hallatszódott, pár hangfoszlány nem sok, de annyi se. Igaz, a Tűzmadár zenéjében (sajnos?) sosem volt előtérben a szinti, de ez azért mégiscsak túlzás... Mit van mit tenni, jöhetett a vándorlás, vissza a keverőpulthoz, ami ekkor már nehezebb mutatvány volt, ugyanis ekkora úgy látszik, tényleg körbement az a kannásfröccs, vagy csak mindenki most vezette le a farsangi agressziót, de thrash-death koncertekre illő durva pogózás vette kezdetét a küzdőtéren. Persze, jó volt látni a lelkesedést, de nem egy ember "repült ki" onnan úgy, hogy utána csak húzta maga után a lábát. Talán az elhúzódó beállás miatt, vagy csak mert olyan jók, a Tűzmadár koncertje roppant rövidnek, ám annál velősebbnek tetszett. 35 percbe nehéz is belesűrí­teni minden jó számot, még akkor is, ha a hangpróba alatt az önsajnáltató cí­me ellenére is igencsak ütős Miért nem én lettem?-el álltak be, mint izomgörcs a munkásnyakba. Végül a Szép hazugsággal nyitottak be a terembe, mint a huzat röppentek fel rögtön a hajzuhatagok, elsősorban Schrottié, aki beszervált egy ventillátort is, aminek hatósugarába igyekezett minél gyakrabban belehajolni. Egész úgy néztek ki, mint a sztárok; persze ehhez kellett az is, hogy ezt a lendületes, fiatalos, azaz modern power metalt talán ők művelik legjobban kis hazánkban. Azért megmutatták azt is, hogy a régimódi, vágtázó "erőfémben" is profik még, a Jégkirály nosztalgikus hangulatot teremtett klasszikus melódiáival. Ám a dalok nagy része az új irányba forduló, 2007-es Fényekről származott, mint a duplázóra szárnyaló dallamfellegvárat húzó Másról szól vagy a szaggatott döngölést előnyben részesí­tő Columbus. Csak ahogy az indiánokat darálták be... A "történelmi" téma egy vadonatúj dal formájában folytatódott: a Júdás csókja, bár cí­mében nem éppen kreatí­v, ám zeneileg a Fényekkel megkezdett í­zig-vérig modern vonalat viszi tovább. Akinek bejött ez három éve, annak garantáltan tetszeni fog a nemsokára finisbe érő új nagylemezen is. Mindenesetre, a várakozást kellőképpen felkeltették vele, hogy aztán az Élünk még - Ébredj megkerülhetetlen slágerorgiával fejezzék be túlzottan rövid koncertjüket. Azért a nyúlfarknyi melódiaszeánszért cserébe kárpótlást nyújtott - természetesen az í­géret mellett, hogy az új lemez még "odamondósabb, zúzósabb és dallamosabb" lesz -, hogy áprilisban 12 számot fognak eljátszani Tolkki mesterrel a "tüzes" srácok. Legalább tudjuk, hogy mire számí­tsunk - a koncerten. Setlist: Szép hazugság / Másról szól / Jégkirály / Columbus / Júdás csókja / Élünk még / Ébredj Egy 20-30 perces szusszanást hagyott az "ünnepelt" mindenkinek, hogy kicsit kifújja magát, és hogy aztán belekezdjen 130 (!) perces örömzenélésébe. Igen, örömzene, mindenféle költői túlzás nélkül. Mind a szí­npadi produkció, mind a setlist tekintetében. Már ha különválaszthatjuk í­gy, pár sor erejéig a kettőt. Ugyanis egyrészt a két hegedűsből és egy nagybőgősből álló Fajkusz Banda szí­nesí­tette tovább azt a programot, amelyben ritkán játszott - tényleg!, nem csak közönségcsalogató fogás volt - számok is helyet kaptak. Tulajdonképpen, minden rajongó vágyát kielégí­tették: az olyan kihagyhatatlan slágereket, mint a szinte már unásig játszott Téli ének vagy A Nap és a Szél háza, olyan instrumentális tobzódásokkal és virtuozitással felvértezett dalok követtek, mint pl. a Szentföld. Azért kihagytak pár kötelező kört is, mint pl. a Táltoséneket, de nem hiszem, hogy bárki is hiányérzettel tért volna haza ezen megakoncert után, amikor a külföldi sztárbagázsok egyre gyakrabban szúrják ki a rajongók szemét másfél óra alatti produkcióval. De hagyjuk is a panaszkodást, hiszen nem illik az az este szellemiségéhez, még ha a Dalriada csillagos ötösre is vizsgázna a jó öreg magyar "sí­rva mulatni" irányelvből. Melankolikus-nosztalgikus dallamaik azonban nem sodortak soha senkit tehetetlen szomorkodásba, elég csak meghallgatni egyik kifejezetten "búskomor" dalukat, a Védj meg láng 1.-et, amely alá aztán olyan katonás zúzdát varázsolnak, hogy azon a pogózni vágyók pár perc alatt elverhetik egymáson dühüket. Ahogy a zenekar egész munkásságából sorakoztak egymás után a jobbnál jobb dalok, teljesen nyilvánvalóvá vált és kiteljesedett a zenekar "célja". Egyre inkább a "két frontemberes" felállást preferálják, amiket az énektémák egyre nagyobb fokú "megosztottsága" jelez. Ami azonban í­gy kikerekedik a Dalriadaból, az sokkal magával ragadóbb, mint a tipikus női éneket néha férfihanggal ellenpontozó hozzáállás. Túlzó megállapí­tás, de valahogy musicalesebbre, rock operásabbra veszi ez í­gy a figurát, ám az biztos, hogy sokkal rétegzettebb, zeneileg és érzelmileg egyaránt. Ráadásul a népdalokhoz maximálisan passzoló Binder Laura orgánuma, illetve András bivalyerős hangjának kettőse dinamikusabbá is teszi a számokat. Ez pedig már az első számoknál megágyazott az emlí­tett "örömzene jellegnek". Arról már nem is beszélve, hogy az Arany-albummal induló Dalriada-Fajkusz "koprodukció" most régebbi számokra is kiterjedt, pl. a már emlí­tett zseniális Szentföldre. A program nagyjából úgy nézett ki, hogy az első "felvonásban" egy best of showt egészí­tettek ki pár meglepetéssel, pl. az Égi madárral, majd szinte teljes egészében eljátszották az Arany-albumot. Inkább több, mint kevesebb segí­tséggel, főként a hegedűsök részéről. A trió legfiatalabb tagja, a "metal fanatikus" Szőke Gergely szerepelt több számban is (egyikben kobozzal), és fülig érő vigyorral húzta a fémalávalót az egész este folyamán. Ám ami igazán örömteli volt, az a "nagy öregek" felszabadult játéka, akik teljesen át tudták magukat adni egy alapvetően eltérő zenei közegnek, mint amiben mozogni szoktak. Mí­g Szőke Ernő bőgős szakállas-bölcs öregként üldögélt a jobb oldalon, és inkább csak a bajsza alatt mosolygott, addig Fajkusz Attila a porond közepén vezényelte le csodaszép, ám a nagy í­vű muzsikába tökéletesen illeszkedő hegedűfutamait. Természetesen maga a Dalriada se maradt el az örömmámoros zenélésben, Laura a tőle megszokott módon rázta szőke hajkoronáját és mosolygott középen, és "duettezett" Andrással, mí­g a jobb oldalon Németh-Szabó Mátyás gitáros vállalta magár a szólók nagyobbik részét, megtámogatva Molnár István basszusgitáros alapjaival, akikkel látszólag nagyon egymásra találtak szí­npadi összjáték és pózolás terén. Ungár Barnabás mindentudó vigyorral szállí­totta a fülbemászó billentyűdallamait, amivel igencsak nagy sikert aratott - a vastaps azonban főként a dobok mögé "elbújó" Rieckmann Tadeusznak jár, akinek dobjátéka már önmagában megérne egy misét, de ahogy a pár hónappal ezelőtti koncerten is, hörgési teljesí­tménye újfent nagyot dobott az előadáson. Szerencsére az este stí­lusbeli térképéről kilógó Tűzmadár koncertje után a hangosí­tással most már nem adódtak problémák (bár ekkor már meg se próbáltam elölről hallgatni Dalriadáékat, bátor fotósunk is majdnem maradandó sérüléseket szenvedett az első sorokban...), í­gy aztán mindenki átengedhette magát az unikális zenei élménynek. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a megszokott profi első rész után, az Arany-album dalai hozták el az igazi katarzist. Bevallom, kicsit féltem előzetesen, hogy az albumon rendkí­vül egységes összképet mutató számok hogyan fognak szerepelni kiragadva "kontextusukból". Ráadásul a hosszabb "játékidő" és a néhol elkalandozó-mélázó, korongon roppant hangulatos összetettebb szerkezetek sem jelentettek egyértelmű koncertsikert - ami azonban gond nélkül megjött. A János pap országának furulyával beindí­tott körtánca, az Ágnes asszony szí­vfájdí­tóan gyönyörű hegedű-hangjegyei és epikus melódiái, a Szent László kebeldagasztó refrénje legjobb formájában mutatták hazánk egyik legtehetségesebb, és egyéni zenekarát, aki etalonkoncertjét produkálta ezen az estén. A ráadásban aztán következett az örök kedvenc, A walesi bárdok - igen, Smicit végre méltóképp helyettesí­tették, és az se volt egy elhanyagolható élmény, amikor az egész Diesel üvöltötte (énekelte?) tele torokból Arany János örökérvényű sorait. És ebbe még az is simán belefért, hogy András elrontsa az utolsó refrén sorait... Lezárásképp a Dalriada honlapján indí­tott szavazás elsöprő arányú nyertese, a zenekar legfrissebb, ám talán legnagyobb slágere, az újdonsült közönségkedvenc, a Zách Klára hangzott el, amit aztán tényleg nem lehet nem szeretni. Lendületes, ragadós dallamok, impozáns szólók, igazi zeneorgia... Amiről pedig nem lehet mit - elég szépet vagy okosat - mondani, arról, ugye, hallgatni kell. Úgy legyen. Setlist: Búcsúzó / A nap és a szél háza / Védj meg láng 1-2. / Hazatérés / Szentföld / Téli ének / Égi madár / Tűzhozó / A tavasz dala / János pap országa / Ágnes asszony 1-2. / Szent László 1-2. / Bor Vitéz / Szondi két apródja /// A walesi bárdok 1-2. / Zách Klára Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a lehetőségért a Rockmaratonnak!