A válságon innen és túl: Stratovarius, Tracedawn, Winter's Verge, 2010.01.26., PeCsa

írta Hard Rock Magazin | 2010.02.01.

A média által dokumentált szappanopera - ideiglenes? - vége után 2010-ben eljött az ideje, hogy mind Timo Tolkki, mind a Stratovarius élőben is bizonyí­tson rajongótáborának, hogy nemcsak verbálisan, hanem muzikálisan is képesek még mindenféle szem-száj ingert kielégí­teni. Ám mielőtt Kotipeltoék az új felállásban megmutatták, hogyan érintette őket a válság, még a ciprusi Winter's Verge bizonyí­totta, hogy a Strato stí­lusalapí­tása máig érvényes, és a 20 éves fiatalokból álló Tracedawn is megmutatta, hogy nemcsak múltja, de jövője is van a "finn metalnak"... Szerintetek mi a jobb: ha a főbanda stí­lusában hozzá hasonló bandát visz el a turnéra előzenekarnak, vagy ha többé-kevésbé egy más stí­lusban mozgót? Ezen az estén mindkettőből kijutott nekünk, és gyaní­tom ilyen és olyan véleménnyel is találkozunk majd. Én speciel mindkettőt élveztem, de a Winter's Verge heroikus-melodikus dallamai aznap jobban estek (piszkosul fájt a fejem, amikor érkeztem, ezen a Tracedawn aprí­tása nem igazán segí­tett) - még akkor is, ha dinamikában, hangszerkezelésben a finn csikócsapat leckét adott (jegyzem meg, nem csak a ciprusiaknak...). Visszatérve a nyitó kérdésre: a stí­lus-azonos bemelegí­tést talán picit jobban élvezi a közönség, hiszen ezért a muzsikáért van itt, de jól kell belőni a kiválasztott brigád kvalitásait: túl gyenge se legyen, mert az gáz, túl jó sem lehet, mert akkor nem üt igazán a főbanda. Kifejezetten jogos ez a felvetés, amikor a patinásabb zenekar némileg elfordulva korai, adott esetben stí­lusteremtő zenei világától - az ihlet megfogyatkozását gyakran művészi fejlődés és érés, valamint önkifejezés lózungja mögé bújtatva -, belefuthat egy fiatal tehetségbe, amely jól teljesí­t a rajongói által megkedvelt és visszakövetelt stí­lusban; a saját korábbi stí­lusukban. Nem mintha aznap a vikingeket holmi mediterrán buzukis nemzet letaszí­thatta volna európai képzeletbeli trónjáról, már ami a nyers erőt (power) illeti (hozzáteszem, az öregek bevetették az összes titkos fegyverüket). Mindazonáltal legalább megpróbálták, és hát az idő nekik dolgozik :D. Tisztességgel helyt álltak a mai értelemben vett europower egyik alapí­tójával szemben, ráadásul saját fegyvernemében szorí­tva meg azt. Tempós vágta, fémes csörgés és heroikus csatadal fűszerezte az összecsapást, melynek végén győztesen ugyan nem, de büszkén vonulhattak le a szí­npadról. Kiemelném a dobost (Chris Ioannides), aki a háttérből is mindent elkövetett a látvány fokozására (grimasz, dobverő pörgetése, feldobása, elkapása, el nem kapása, stb.). A kellemesen mackós külsejű George Charalambous énekes, bár a Manowarba nem vennék be (ehhez nem tudna eleget gyúrni, és hát a magasai sem olyanok mint Adamsé), jól teljesí­tett, ahogy a többi zenész is (bár azt a hathúros basszusgitárt némi túlzásnak í­télem ehhez a muzsikához). A napokban jelenik meg a WV új lemeze (amelyről játszottak is számokat), talán érdemes lesz belehallgatni! Kotta A Tracedawn volt az est fekete báránya. Stí­lusatyák előtt, és annak klónozással született gyermekének bemelegí­tése után, az adoptált fiú szórakoztatta a nagyérdeműt. Vagyis, szórakoztatta volna, ha azok vevők lettek volna némi Bodom parti mulatságra. Merthogy 18-22 éves ifjú titánjaink ott születtek. Lángokban, piszkos munkával. Nem tékozoltak, csak másnak születtek; nem csillagokat leéneklő ária-dalnokoknak, hanem különböző stí­lusok keresztútján tengődő "fattyaknak". Hiába markolnak sokat, "az ő farkuk még bí­rja": a power metalt, a melodikus deatht, a black metalt és a neo-thrasht (már ha van olyan) összegyúró csodacsapat mind hangszeres tudásból, mind lelkesedésből, de legfőképp profizmusból jelesre vizsgázott ezen az estén. Ahogy berobbantak a szí­npadra az In Your Name modern aprí­tásával, úgy látszott, hogy azzal a lendülettel rögtön fel is falják a közönséget; mintha alájuk pörköltek volna, úgy rohangáltak fel-alá a magyar hí­rnevet jelentő deszkákon. Főleg a lenyűgöző szí­npadi jelenléttel bí­ró Pekko Heikkilä basszusgitáros, aki percenként minimum kétszer szántotta fel a pódiumot, majd le is aratta az impozáns fizikai teljesí­tményért járó elismerést - a fotósárokban, belegitározva a közönség arcába. Nem úgy Antti Lappalainen, aki inkább imádkozó pózba vágta magát, persze csak ha amolyan slágerdallamokat csalt ki a torkából - hörgéshez ugyanis hullámzó hajzuhatag dukál, meg persze kaotikus "test-tánc". A kezdéskor hangján mintha kis megilletődöttség vett volna erőt - aztán kiderült, hogy csak én voltam naiv, amikor lemezminőséget vártam évfolyamtársamtól. Nem volt se hamis, se gyenge, csak éppen az a bizonyos mindent elsöprő kraft hiányzott, amit aztán a föléje növő virtuóz hangszeresek még jobban hang-súlyoztak. Az idén szerződtetett Roni Seppänen a bal oldalon szólózta le a klasszikus gitárhősöket, felváltva Tuomas "Tumppi" Yli-Jaskari zenekarvezetővel, aki Vili Itäpelto billentyűssel alakí­tott headbang-diví­ziót. Perttu Kurttila dobosnak sem kellett szégyenkeznie, nem véletlenül érdekelt olyan sok együttesben: ő nemcsak a füleket, hanem a szemeket is ostromolta játékával, ugyanis rendesen próbára tette a sötétben az egyszeri koncertlátogatót, aki követni próbálta - egy minimális képzavarral élve - blackes speedeléseit. A szemtelenül fiatal Tracedawn egyik legnagyobb erőssége példás értékű összeszokottságuk volt, mintha csak megkoreografálták volna őrült szí­npadi mozgásukat - de a számok is teljesen olajozottan sorakoztak egymás után. Kissé paradox módon, egy-két legnagyobb slágerüknek pont a tiszta ének kölcsönöz markáns profilt, amely í­gy koncerten kevésbé ült, mint a lemezen. A saját dicshimnuszukat is digitális korongba véső finnek azonban taroltak az olyan energiabombákkal, mint a basszusgitár-szólóval felvezetett Brain Attack, az extrém zene ellenére is közérthető Make Amends, vagy a talán kissé túlzottan modern hangvételű Scum. Szerencsére nem nyilvání­tották útkeresésnek első lemezüket, és kivételes módon, ők is az In Love With Insanityt, de legfőképp a nyitó Without Wallst tartják a legnagyobb slágerüknek a 2008-as korongjukról, amit ezúttal záró számnak hagytak. Hagyhatták is, mert a maga 6 percével az egyik legkreatí­vabb stádiumában, már-már esszenciális formában mutatja a zenekart: Bodom-mintázatú szintiszőnyeg, thrash-riffek, göteborgi tempójú és stí­lusú verze gitárdara, és kebeldagasztó refrén, amelyet Antti a fináléban már teljes tüdővel, igen meggyőzően prezentált. Legnagyobb hibájuk az, hogy a dalaik túlságosan hasonlí­tanak egymásra. Ez a - kb. 35 perces - koncerten jött ki igazán, kissé egybefolytak pörgős számaik. Más hibája nem is lehetett vérprofi előadásuknak, amelyet az az elemi erő és intenzitás (és amit a Winter's Vergenél kissé hiányoltam), ami áradt belőlük, már önmagában elvitt volna a hátán. Csakúgy, mint a 3 Inches of Blood pár nappal korábban, ők is sokkal nagyobb sikert arattak volna, ha nem a Stratovarius, hanem valamelyik modern melodikus death metal üdvöske előtt mutatkoznak be Európa-szerte. Saját stí­lus felé mutató egyedibb dalok a következő nagylemezre, és akkor jócskán meglesz az esélye, hogy új kedvencet avassunk. Persze, attól az elismerés maximálisan kijár nekik. Mert megérdemlik. Tomka Setlist: In Your Name / Justice For None / Make Amends / Dirt Track Speedball / The Forsaken / Brain Attack / In Love With Insanity / Scum / Without Walls A Stratovarius nálam nagy kedvenc. Utoljára 2005 decemberében jártak nálunk, még a Hammerfall társaságában, elárulom, akkor láttam őket először. Most pedig már negyedjére. Azt talán nyugodt szí­vvel kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtized, kiváltképp annak második fele, nem volt egy dicsőséges periódus a csapat életében. Voltaképp az is csoda, hogy még mindig együtt vannak, egy úgy-ahogy, a klasszikus felállást idéző összetételben. A buli után Kotta azt mondta nekem, hogy ők "az európai metal Real Madrid-ja, csupa sztárzenésszel - szupergroup. Amit azért időnként akarattal, összetartással és szervezett játékkal egy-két másodligás csapat is le tud nyomni... mégis ők azok, akiknek az edzésére is kijárnak az emberek, hogy lássák Zidane-t, meg Beckham-et, még ha a sztárok együtt nem is a legütősebb csapat néha...". Ezzel a véleménnyel pedig egyet kell értenem. Nyilvánvaló, hogy Timo Tolkki nélkül ez a Stratovarius már igencsak más Stratovarius. Az az ember, aki az egésznek az atyja, a szellemisége, a hangulati/tematikai kulcsfigurája volt, már nem tag. S talán pont emiatt esett úgy, hogy mí­g legutóbb egy igen egységes arculattal, érzelemvilággal rendelkező brigád muzsikált nálunk, most ezt egy kissé nélkülöző "szupergrupp" állt szí­npadra. Számomra négy évvel ezelőtt a finnek produkciója abszolút katartikus élményt nyújtott. A vetí­tések, a látványvilág; egészen megbabonázva léptem ki a csarnokból. Sajnos most a katarzis elmaradt. Amikor 18 hónapja úgy tűnt, hogy végleg abbahagyja a csapat a muzsikálást, rettenetesen szurkoltam Jenséknek, hogy tovább tudják vinni a Stratovarius nevet. Az világos volt, hogy Tolkki nélkül olyan lemezeket kapunk majd, amilyeneket, de szerettem volna még újra meg újra látni a brigádot élőben, hogy ifjonti rajongói szí­vem megdobbanhasson az örök kedvencek viszonthallása közben. Ezt kaptuk ezen az estén, se többet, se kevesebbet. Egy kockázatmentes, korrekt best of műsort, amelyen már a Destiny, Hunting, Speed of Light, Kiss of Judas nyitástól becsokiztam. Remek formában volt a csapat, arról nem is beszélve, hogy nekik aztán tényleg annyi szuper dal van a tarsolyukban, hogy igazán nem esik nehezükre jó setlistet összerakni. A tagok közül az este negatí­vumát Timo Kotipelto jelentette. Ő hallhatóan problémákkal küzdött a hangját illetően... többen mondták, hogy már "nem a régi", ami szerintem butaság, hisz nem is olyan rég, még teljesen korrektül hozta a klasszikus témákat. Valamiért, most gondjai voltak, kiváltképp a műsor első felében. Ám remek frontemberi teljesí­tménye, úgy érzem, hogy elvitte a hátán a bulit. Arról nem is beszélve, hogy néhány magyar nyelven elhangzó szó is segí­tett, hogy a hallgatóság a szőke dalnok tenyeréből egyen. Lauri négy évvel ezelőtt igen emlékezetesen mutatkozott be a magyar rajongóknak, az akkor félmeztelen, a fogával is szólózó basszusgitáros jelentősen elegánsabb arcát mutatta ezalkalommal, ám az, amit a hangszerén művel, még mindig lélegzetelállí­tó, s a szí­npadi jelenlétét, munkáját sem érhette panasz. Az este két pozití­v meglepetését Jörg, illetve az új gitáros, Matias nyújtotta. Előbbi évek óta a kedvenc dobosom, ám most láttam a legenergikusabbnak, illetve a legjókedvűbbnek "munka" közben. A Holy Moses pólóban, napszemüvegben, fejkendőben ("úgy nézett ki, mint egy szabadságon lévő takarí­tónő") kedvenc focicsapatának zászlaja mellett püfölő germán, a témák korrekt prezentálásán túl rengeteget bohóckodott dobverőjével, látványosan, jól játszott, öröm volt nézni. Még mindig ő Európa egyik legjobb ütőse, Laurival pedig borzasztóan erős ritmusszekciót alkotnak. Matias sokat fejlődött a Masters Of Rockos teljesí­tményéhez képest. Az akkori "új fiú" a nyáron gyakorlatilag meg sem mozdult a szí­npadon, rendkí­vül sutának tűnt. Most már bátrabb, s a briliáns gitártémák szenzációs előadásán túl a vizuális oldalra is odafigyel. Jó volt őt is élni látni a deszkákon, Tolkki pótlását pedig remekül látja el, már ami a régi dalok prezentálását illeti. A srác roppant tehetséges, a szintén nem éppen fakezű Timonak méltó utódja, sőt, testi adottságait tekintve is egyre jobban hasonlí­t a régi bárdistára... szélesedik, haha. Jens Johanssonról sok újat nem lehet elmondani, lenyűgöző, amit művel hangszerén, a mai metal szí­ntér egyik legzseniálisabb billentyűse, teljesí­tménye ezúttal sem okozott csalódást. A setlistet tekintve a Polarist szerencsére nem erőltették különösen, mindössze három szerzeményt játszottak róla. A Deep Unknown koncerten nem rossz, ám szerencsésebb lett volna talán a Higher We Go helyette. A Winter Skiest sokan várták, remek ballada, ám az apró gondolat, hogy "mennyivel jobban örültem volna a Coming Homenak helyette" úgy sem hagyott nyugodni, hogy abszolút korrekt módon került előadásra, s a közönség is élvezte. A Forever Is Today viszont igazi meglepetésként hatott, tökéletesen beleillett a koncertprogram száguldó klasszikusai közé, remek választásnak bizonyult. Két szólóblokkot is meghallgathattunk, melyek azért a kivételes muzsikusok ellenére is bőven a fölösleges kategóriába tartoztak. Szerencsére nem voltak hosszúak, í­gy a hangulatot nem nagyon törték meg. A legnagyobb őrjöngést természetesen a Hunting High and Low, a Paradise, illetve az Eagleheart váltották ki, de a Phoenix "együttkiabáltatása" is az este emlékezetesebb momentumai közé tartozott, akárcsak a ráadásban előkapott, lí­raian megkapó Forever, melyet aztán tényleg egy emberként énekelt a publikum. Apropó a közönség... Az este legnagyobb negatí­vumát ők jelentették. Négy évvel ezelőtt brutálisan tele volt a PeCsa, amiben nyilván a Hammerfall is közrejátszott. A köztudatban a Stratovarius mégis úgy élt eddig, mint egy itthon népszerű csapat, akikre azért a Petőfi Csarnokban mindig sokan kí­váncsiak. Szörnyen kevesen voltunk! Még úgy is csak nagyjából félig telt meg a PeCsa, hogy a létesí­tmény hátsó része el volt függönyözve, ami számomra roppant szomorú. Az utóbbi években, ahogy már emlí­tettem, eléggé válságos időszakon ment át a csapat, értelemszerűen emiatt sokan elfordultak tőlük, ráadásul a 13-18 éves "utánpótlás korosztályt" is gyönyörűen elszippantotta előlük a Sonata Arctica. Persze lehet magyarázatokat keresni, hogy drágák a belépők, sok a jó buli, hétköznap volt, vizsgaidőszak, stb., de ez a létszám akkor is elkeserí­tő. Kotipelto meg is köszönte, hogy legalább ennyien kí­váncsiak voltunk rájuk a botrányok után. Félő, hogy ha nagyon gyorsan nem tudnak valami remekkel jelentkezni a finnek (mondjuk egy erős új lemezzel), legközelebb már a Dieselben fogjuk őket viszontlátni. Sajnálatos, hogy a csapat túljutott azon a ponton, hogy gyűjti a rajongókat, s most már a megtartásukért kell küzdeniük. A ráadásban egy igazi különlegességgel kedveskedtek a finnek, ez a felállás nálunk játszotta el először a S.O.St, mely a Black Diamonddal együtt méltóképp zárta az estét, s újfent fergeteges ovációt eredményezett a küzdőtéren. Jó volt látni, hogy a szí­npadon is remek hangulat uralkodott, sokat mosolyogtak a zenészek, kiváltképp, mikor a program végszavaként megtaní­tották finnül számolni a hallgatóságot. Szép esténk volt, remek koncertet láttunk, jól éreztem magam, vélhetőleg minden Stratovarius rajongó elégedetten távozott. A bandán semmi sem múlt. Ám ahogy már utaltam rá az í­rás elején, miként hiányzott az emblematikus liliom a háttérvászonról, úgy hiányzott egy icipicit valami az én lelkemből is, miközben kiléptem a januári hidegbe. Félreértés ne essék, nagyon nagyon prí­mán szórakoztam, s fülig ért a szám végig, ám az a pici plusz, ami a csodáshoz kell, s amit 2005-ben megkaptunk, most valahogy elmaradt. Talán majd legközelebb, mindenesetre én tuti ott leszek! Setlist: 1. Destiny 2. Hunting High And Low 3. Speed of Light 4. Kiss of Judas 5. Deep Unknown 6. Million Light Years Away 7. Winter Sikes 8. Phoenix Guitar/Bass Solo 9. Forever Is Today 10. Paradise 11. Eagleheart ---- 12. Forever 13. SOS 14. Black Diamond MMarton88 Képek: CSLP Köszönet a Concertonak!