Maradványérték - 2010. január

Az év elején még jórészt a tavalyi szórásból - méltatlanul - kimaradt lemezekről lesz szó, valamint két tehetséges magyar bandát is bemutatunk nektek: Bonfire: You Make Me Feel (The Ballads) David T. Chastain: Heavy Excursions Deadwing: Leave No Trace Freak Kitchen: Land Of The Freaks Kings Of Modesty: Hell Or Highwater Pagan's Mind: Live Equation Primal Fear: Metal Is Forever Room Of The Mad Robots: Mechanical Sound Empire Bonfire: You Make Me Feel (The Ballads) Bocsi, de ezen azért picit felhúztam a szemöldökömet. Egy újabb best of lemez a Bonfiretől? Ráadásul balladás? Volt már ilyen anyaguk, a Hot&Slow 1997-ből, bár tény, hogy az a csapat első 10 évéből szemezgetett csak. Aztán itt volt a One Acoustic Night, ami azért a dalok jellegéből, illetve hangszereléséből adódóan szintén a témába vág, erre 2009 végén megjelent a You Make Me Feel balladás dupla best-of. Pénzszagot hoz a szél... ám a végeredmény ismeretében azért mégsem kell szomorkodni. Igen alapos válogatáslemez a You Make Me Feel, 32 dallal, s ellentétben a Hot anyaggal (melyen azért keményebb tételek is szerepeltek jócskán), itt tényleg a balladákon van a hangsúly. Minden fontosabb nóta felkerült, ráadásul vannak dalok, amelyek akár több verzióban is szerepelnek, nyelvi, vagy hangszerelésbéli sajátosságaik miatt. Noha rendkí­vül kedvelem a rock-balladákat, érzésem szerint a Bonfire azért nem a legerősebb csapat ezen a téren, számomra egyben hallgatva azért picit sok ez a mennyiségű "lágyság". Ha megvan a fent emlí­tett két korábbi, hasonló tematikájú anyag, akkor a You Make Me Feel nem kötelező, ellenkező esetben, és ha kedved a Bonfire lágy oldalát, érdemes lehet ebbe az alapos cuccba befektetned. (MMarton88) David T. Chastain: Heavy Excursions Hoppá, ez az ember még él? Kí­váncsi lennék, honnan került elő 2009-ben. Még a '80-as években nyomult, mint a neoklasszikus gitárhősök egyike. Ráadásul Malmsteennel, Satrianival vagy Vai-jel összehasonlí­tva még csak különösebben technikásnak, egyéninek sem mondanám a játékát. Kérdezhetitek, akkor miért hallgattam mégis a lemezeit? Megmondom. Egyrészt, mert akkoriban minden ilyent beszereztem, másrészt, mert szimpatikus volt a hozzáállása.... Ő volt ugyanis a legmetálosabb az összes gitárhős közül. Nála nem volt semmi cicó, semmi jazz-rockos vagy experimentális kikacsintás, túlzásba vitt klasszicizmus vagy éppen blues-rock szerelem. Szóval nála volt a slukker. Másik, szintén saját nevét viselő (Chastain) bandájával is jófajta, szikár power metalt nyomott, amit még a női énekesnő kiléte sem tudott megakadályozni abban, hogy relatí­v sikertelenségben maradjon, éppenséggel szokatlan keménysége miatt, szerintem. Szóval, ez itt most az instrumentális lemezeinek a kivonata, best of, újrakeverve, -masterizálva. Nem is sejtettem, hogy ilyen szí­vesen hallgatom majd újra ezeket a szerzeményeket, mert közben kisebbfajta csömöröm lett ettől a muzsikától, í­gy mostanában kerülöm az ilyen albumokat, ha lehet. De ez itt most kellemes emlékeket ébresztett bennem. Továbbá: Chastain (Satrianival ellentétben, például) mindig is nagyon jól válogatta meg a ritmusszekciót (David Harbour, Steven Taylor, Mike Skimmerhorn - bassz, Ken Mary, Mike Haid, Les Sharp és Rick Porter - dob). A lemez legjobb pillanatai azok, amikor hagyja őket egy-egy kiállás erejéig megvillanni. Szerencsére ez elég gyakran bekövetkezik, már csak e miatt is kellemes hallgatnivaló. Leginkább talán Friedman korai munkásságához tudnám hasonlí­tani a stí­lusát, amúgy is a Cacophony szikársága juthat leginkább az eszünkbe őt hallgatva. (Kotta) Deadwing: Leave No Trace Három számos demót juttatott el hozzánk a budapesti Deadwing. A srácok progresszí­v metálban nyomulnak, méghozzá nem is rosszul. Egyetlen bandát nemigen tudnék megnevezni, mint fő hatást, ami persze jó is, meg nem is. Pozití­v, hiszen nem másolnak direktben senkit, de hátrány is lehet akár, mert nehéz őket a közönség agyában egy már meglévő kategóriába könnyen beilleszteni. Valahogy eszembe juttatják az általam kedvelt zenekarok mindegyikét ebben a stí­lusban (leginkább Psychotic Waltz, Sieges Even, Riverside, de gyaní­tom, a Porcupine Tree lemezek sem ismeretlenek előttük, sőt, talán az Anathema, Gathering vonal felé is kikacsingatnak), ugyanakkor egyiket sem igazán. Magyar vonatkozása okán talán a Stonehenge juthat még eszünkbe, a Wendigo elvérzésével akár lehetnek ők a magyar prog. metal egyik zászlóscsapata, majd meglátjuk. Nem lépik túl a stí­lus alapvető kereteit, de azokon belül nagyon szí­nvonalas, érett produkcióval leptek meg minket. Szép, érzelmes dallamok és kidolgozott instrumentális részek váltogatják egymást, magas szí­nvonalon. Kis odafigyelés után könnyen el lehet merülni a banda merengős, kicsit rideg világában. Ahogy a legtöbb hazai zenekarnál, itt is egyedül az ének terén érzek fejlődési lehetőséget. Görög Patrik hangja, előadásmódja a lí­raibb részek prezentálására tökéletesen megfelel ugyan, de a szikárabb témák alá én el tudnék képzelni egy karcosabb torkot. Alapvetően nem vagyok nagy hí­ve a váltott éneknek, de valamiért úgy érzem, itt dobna az összképen egy kis durvulás emitt-amott. Nem tud valamelyik zenész a csapatban hörögni véletlenül? (Kotta) Freak Kitchen: Land Of The Freaks Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan gitárzseni, aki remek zenét gyárt már több mint tí­z éve, és mégis sikerül úgy elbújnia, hogy életemben nem hallottam róla. Ráadásul nem albán, vagy indonéz, hanem svéd! Persze lehet, hogy az én hibám, de Mattias Eklundh neve nem rögzült az agyamban (mint utóbb kiderült, a Star Alliance albumán hallottam már a játékát, de vendégként feltűnt többek között az Evergrey és a Soilwork albumain is), pedig amikor azt mondtam gitárzseni, az nem csak költői túlzás volt. Itt ráadásul énekel is, és természetesen ő a fő dalszerző. A zene laza, funky-s, jazzes heavy rock, sok egyéb hatással (pl. a Goran Bregovic szerű trombita-futamok éppúgy beleférnek, mint mondjuk egy csipetnyi Police), a srác (srác!, velem egy idős) pedig úgy nyomja a Vai-es gitárfutamokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Amúgy leginkább egy csúcsformában lévő Living Colourra emlékeztetnek, nem kevés Extreme-mel párosí­tva, de talán egy kis RHCP is szorult beléjük. Meg ilyenek. Vai experimentális-fúziós szemlélete a zenében is helyet kap tehát, nem csak a gitárszólókban. Ráadásul még a szövegek is aranyosak, viccesek. Olyan pöpec a zene, hogy eredetileg “rendes" kritikát terveztem í­rni róla, de ez valahogy mindig elmaradt, egyéb kötelezettségek miatt. Most viszony hatványozottan hí­vom fel rájuk a figyelmet: vigyázat, nagyon ragadós! Ha egyszer elkap, nehéz lesz levakarnod magadról a zenéjüket! (Kotta) Kings Of Modesty: Hell Or Highwater Kí­sérletezni márpedig kell! Főleg, ha megadatik az a luxus, hogy gyakorlatilag ingyen belehallgathatsz bármibe. Még ha becsületes akarsz is maradni, és kizárólag a legális letöltések mellett teszed le a voksod, akkor is találni ma már olyan fix dí­jas szolgáltatásokat, ahol a havi dí­jért gyakorlatilag bármennyi zenét lehúzhatsz. Én 30 éve próbálkozom új, ismeretlen bandákkal, amit kezdetben az információhiány is indokolt - megfelelő rock-sajtó hiányában maradt a próba-szerencse, borí­tó alapján hozott ad-hoc í­téletekre alapozva, amikor a külföldi utazásaim során sikerült beszabadulnom egy-egy lemezboltba - amely program természetesen jelentős részét tette ki ezen kirándulásoknak (amí­g a többiek a múzeumokat járták, ugye....). Ma már sem az információ, sem az anyagiak nem állhatnak útjába tehát a felfedezőkedvnek és az abból fakadó jó érzésnek, ha sikerül rálelni valami értékesre/érdekesre. Még kevésbé értem tehát azt a mentalitást, mint korábban, amikor valaki leragad egy-két kedvencénél, és láthatólag semmiféle okot nem lát a történések nyomon követésére, újabb zenék, impulzusok befogadására. A Deep Purple és a Zeppelin már eljátszotta az összes riffet és dallamot - ugye ismerős érv? (Természetesen behelyettesí­thető egyéb zenekarokkal.) Én ezzel persze nem értek egyet. Sok nagyon jó bandára találtam már rá “véletlenül", akik igenis tudtak hozzátenni az elődök munkásságához. A fejlődés sosem áll meg. A Kings Of Modesty éppenséggel nem az újí­tók közül való (hogy egy meglepő csavarral szolgáljak itt :D), de roppant kellemesen játsszák azt a fajta skandináv europowert, amely Malmsteen és a Rainbow emlőin nevelkedett, majd kapott egy kis gellert némi ifjúkori inspiráció képében a szikárabb amerikai nagybácsitól, nem is beszélve a nagybácsi unokáiról, akik bevonszolták szegény tinédzserkorban lévő stí­lusunkat a prog. és fúziós rock kuplerájába (amit egymást közt titokzatosan csak “álomszí­nházként" emlegettek). Nos, utóbbi élményt szegény kontinentális barátunk a mai napig nem heverte ki.... Viszont a leckéket megtanulta szépen, és a tapasztalatokat hasznosí­tva, összegyúrva, szórakoztatja a hozzám hasonló í­zlésű rajongókat már egy jó ideje. Tulajdonképpen ez az együttes semmi különlegeset nem tesz, csak í­zlésesen játssza ezt a fajta muzsikát. Hogy ilyenből marha sok szaladgál manapság? Hát igen...., na és? Itt jön ugye a felfedezés öröme - őket én találtam meg, ezért nekem kicsit kedvesebbek, mint a többi! (Kotta) Pagan's Mind: Live Equation Európa egyik vezető progpower csapatának legújabb kiadványa egy DVD, melyhez viszont jár egy audio CD is, erről lesz most szó. 2008. november 1-én vette fel a kiadványt Oslóban a zenekar, mely minőségét tekintve etalon, mennyiségét tekintve picit kevés. 66 perces buliról van szó, ahol 11 dalt játszottak a legények, javarészt a friss albumra (God's Eguation) koncentrálva. Nagyon örültem, hogy a személyes kedvenc Hallo Spaceboy is felkerült a felvételre. Mivel hazai pályáról van szó, nem szabad meglepődnünk a norvég nyelvű átkötő szövegeken. Az anyag, érzésem szerint jól szól, nyilván nem pont úgy, ahogy a lemezen, viszont megvan az élő hangulata az egésznek, a közönség sincs vészesen halkra véve. Tetszetős kiadvány, mely gyaní­tom, hogy lelkes fogadtatásra talál majd a banda rajongóinak körében, amikor épp nem a DVD-t nézik. Érdekesség, hogy a kiadvány kapható dupla DVD-s formátumban is, ahol innen-onnan (javarészt a ProgPower fesztiválról) összeszedett felvételek vannak, a szemfülesek ennek az audio anyagával is találkozhatnak a neten, ám az itt található felvételek minősége már sajnos némiképp gyengébb. (MMarton88) Jelentem, nekem a két DVD-s változat van meg (CD nélkül, amúgy van egy deluxe verzió is, amiben aztán minden benne van, még pengető és dedikált fotó is), í­gy a képi megjelení­tésről is ejtenék néhány szót. Például azt, hogy impozáns. Hangulatilag nagyon illik a szí­npadkép, a kékes fények és a háttérvászon (természeten az utolsó album grafikájával) ehhez a zenéhez. Szépen fényképezett, profi kamerakezelés, nagyon jó hangzás. A második lemezen valóban gyengébb minőségű felvételek vannak, de a 2 DVD együtt korrekt, átfogó képet ad erről a remek zenekarról. (Kotta) Primal Fear: Metal Is Forever Mikoron is a Primal Fear elszerződött a Nuclear Blasttól, akkor adta ki a kiadó ezt a duplalemezes válogatást, melyről még nem esett szó oldalunkon, valamint érzésem szerint általánosságban sem kapott nagy hí­rverést, pedig kiváló anyag. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Metal Is Forever a zenekar pályafutásának első szakaszát foglalja egybe. A Blast égisze alatt megjelent hat sorlemez számomra nagy kedvenc, a brigád azóta is tartó kálváriájának, zenei útkeresésének még nem sok nyoma volt, ennek fényében pedig nem nagy meglepetés, hogy a válogatás első lemezére kerülő 16 szám egytől egyig Primal Fear klasszikus. Tanulságos észrevétel, hogy alapvetően a gyors dalok dominálnak, hiába, noha ezt az utóbbi időben hajlamosak elfeledni Sinnerék, ezek a tí­pusú nóták állnak nekik a legjobban. A legepikusabb, gyakran szintivel kí­sért balladák is felkerültek, akárcsak néhány Acceptet idéző középtempós klasszikus. Ha megvan mind a hat Blastos album, akkor is rejthet csemegét a kiadvány, ugyanis a második lemezre a banda feldolgozásokat pakolt. Ezek közül számomra a Die Young, illetve az Out In The Fields a legkedvesebb, de a fearesí­tett Kill The Kinget, vagy Speed Kinget is érdemes meghallgatni, arról már nem is beszélve, hogy a majdnem Priestben kikötő Scheepers hangjával, a Metal Gods egy kis í­zelí­tőt ad abból, hogy "mi lett volna ha...". Ha nem szeretnéd venni a fáradtságot, hogy a germán metal kommandó munkásságában nagyon elmélyedj, ismerkedés gyanánt ez egy tökéletes album, a fanok pedig bőven találnak érdekességet a feldolgozások közt. (MMarton88) Room Of The Mad Robots: Mechanical Sound Empire Nagyon-nagyon szimpatikus volt a promólevél, amelyben ez az elsőlemezes zenekar megkereste szerkesztőségünket. Ráadásul, azt kell mondjam, van vér a pucájukban, ha egy alapvetően hard rock beállí­tottságú zenei szaklap nyilvánosságát be merik vállalni a - saját bevallásuk szerint - Tool/Pantera vonalon mozgó zenéjükkel! Bármilyen visszajelzést szí­vesen veszünk - í­rták. Ha nektek tényleg ez kell, akkor hát legyen.... dörzsölheti a kezét a gonosz, természetesen botfülű kritikus, aki jelen esetben én lennék. Ne tessék azért nagyon felkészülni az alázásra, ugyanis nem találtam semmit, amibe beleköthetnék. Először is bevéstem egy jelest a bandának önismeretből: én sem tudnám frappánsabban jellemezni a zenéjüket, mint a fent emlí­tett 2 együttessel, azzal az apró kiegészí­téssel, hogy picit talán Toolsúlyosabbak, és hogy a Kyuss-t is nyugodtan bevéshetik a listára. A második piros pont a bika hangzásé - ez a fajta muzsika megfelelő megszólalás nélkül könnyen elvérzik. A kí­sérőlevél emlí­ti, hogy több helyen vették fel az anyagot, Szabó Viktor hangmérnök segí­tségével. Ezúton is csókoltatom az anyukájának a kezét, a kisfia ugyanis igen jó munkát végzett! Harmadszor: nyilvánvalóan nem fogja senki sem megkövezni Robotékat újí­tó/felforgató szándékaik miatt, de az általuk választott zenei világ sablonjait remekül elsajátí­tották, és nagy biztonsággal vezetik elő azokat. Groove-os ősriffek képezik az alapot a Black Sabbath modernizált hagyatékából, ezt szí­nesí­tik a thrashcore zúzdák és a pszichedelikus elszállások. Jó érzékkel adagolják mindehhez a váltott elszállós/kiabálós éneket, ahogy azt a dinamika megkí­vánja. De ami a legfőbb erényük: a számok tökéletesre vannak csiszolva, hallatszik, hogy sokat bí­belődtek velük. Minden trackbe pakoltak továbbá valami különlegeset (egy kis perka itt, frankó a capella kiállás vagy éppen egy remek gitártéma ott, spanyol nyelvű dal, stb.), ami a gyakran felbukkanó fogós dallamfoszlányokkal együtt nyújt fontos kapaszkodót az eligazodáshoz a témák halmazában már első hallgatásra is. Szóval nagyon tudják, mit akarnak és azt meg is valósí­tották. Ezzel az anyaggal bizony ostromolni kell a külföldi szaksajtót is - nemzetközi szí­nvonal! (Kotta) A Maradványérték korábbi részei