Mindhalálig goth'n'roll: The 69 Eyes & Mandragora Scream & Dharma, 2010.01.22., Wigwam

írta Hard Rock Magazin | 2010.01.29.

Alapvetően nem vagyok nagy gothic rock/metal rajongó, de a The 69 Eyest mégis bí­rom. Lévén, hogy muzsikájuk nem nélkülözi a glam rock elemeket, s bizony zenéjük ezen vonása miatt a csapatot nemcsak, hogy kedvelem, január végi koncertjük is kihagyhatatlannak í­gérkezett számomra... Mikor betoppantam az indiánsátorba az első, ami szembeötlött, az a rock koncerteken igen szokatlan fiú-lány arány volt, mely tény alapvetően üdí­tő benyomást keltett. Az estét a Christian Death visszalépése okán a hazai Dharma nyitotta. Eleddig nem sokat tudtam a formációról, azt leszámí­tva, hogy egészen egyedi módon hastánccal szokták megfűszerezni előadásaikat. A csapat produkciójának eme régi pikantériája már a múlté, a Wigwam deszkáin standard gothic ruhákba burkolózott négyes fogadta a türelmetlen rockereket, egy 7 számos programmal. Noha előzetesen picit féltem a csapattól, ám ehhez képest kellemes meglepetést okoztak. Zeneileg mondjuk nem kell egy nagy valamit várni tőlük, elektrós gothic metal standard, nem rossz, ám nem is kiemelkedően fogós dalokkal. Sajnos, ahol álltam ott a hangzás borzalmas volt, a basszusgitár tökéletesen elnyomott szinte mindent, í­gy a muzsika folyamában történő 100%-os elmélyedésem korlátok közé szorult. Előadást tekintve kissé statikusak voltak a hangszeresek, a minimális mozgásnál többre nem vetemedtek, ennek ellenére azért műsoruk hangulatus volt. Kiváltképp a dekoratí­v, karizmatikus Nicia "frontasszonykodása" révén, aki profin vezényelte le a műsort. Sajnálatos módon a hölgy orgánumával viszont nemigen szimpatizáltam. Az rendben van, hogy ő nem az angyalhangú szopránok népes táborát erősí­ti, ez még pozití­vum is lehetne. Ám éneklése számomra túl sokszor tűnt kiabálásnak. Értem én, hogy erős, érces a hangja, de véleményem szerint ezen finomí­tani kellene. Kiváltképp a Dead Or Alive feldolgozás állt rosszul a csapatnak, ezt hanyagolhatták volna. Nagyon aranyosan egy kis meglepetéssel is kedveskedett a banda, az utolsó dal alatt néhány dekoratí­v pom-pom táncos fokozta a látványt. Nem hinném, hogy szégyenkeznie kellene a Dharmának, előzenekari műsornak teljesen rendben volt, amit kaptunk tőlük, reméljük í­géretes pályafutás áll még előttük. Setlist: Glamour and Smack / The Last Temptation / You Spin Me Round / Energy Vampire / Snow White / A Little Lust / Dragula A Mandragora Screamről még 2003-ban hallottam először, mikoron is a Nuclear Blast megjelentette Whisper Of A Dew cí­mű lemezüket. Azóta eléggé elkerülték figyelmemet a talján vámpí­rok, sajnos legutóbbi, Volturna lemezükkel kapcsolatban is inkább csak negatí­vumokat olvastam, mint dicséretek hadát. Eléggé megdöbbentem, amikor a szí­npadon termett a 4 fős legénység, ugyanis nem túl régen még 5-en voltak, az utóbbi időkben eléggé erős személybeli változásokon mentek át mandragoráék. Ennek ellenére nem volt ez egy szétesett produktum. Vállalható műsor, úgy is, hogy nem dobtam azért hátast tőlük. Külön öröm volt a dobost figyelemmel kí­sérni, aki a nem túl virtuóz témák közben szeretett bohóckodni az ütőjével. A kivételesen szemrevaló basszusgitároslány Lena helyére érkezett Max Rivers mondjuk kicsit idétlenül mutatott a deszkákon, lévén, hogy szinte végig behúzta a nyakát. A csapat energikusan, érzéssel uralta a deszkákat, ugyanakkor itt is a frontasszony vitte a prí­met. A gothic barbienak öltözött Morgan igyekezett karizmatikus szí­npadi teljesí­tményével palástolni, kolléganőinél szerényebb hangi adottságait, s akadtak is erre vevők a közönségben. Homlokára erősí­tett szemüvegét leszámí­tva rendben is volt előadása, illett az este hangulatába. Zeneileg nem tudok túl sok mindent elmondani róluk, még a Dharmát is sikerült hangzás tekintetében alulmúlni, úgy hiányzott a vastag gitársound, mint egy falat kenyér. A terem hátuljában sem volt sokkal jobb a helyzet, mint az első sorokban, ott ugyanis fülsüketí­tő hangerővel dörrent meg a zene. Muzsikájuk szórakoztató volt, maradtunk az elektro-goth vonalon, bár a 45 perces műsor végére erősen unni kezdtem a produkciót. Nem állí­tom, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy mihamarabb viszontláthassam mandragóráékat, de nem is volt rossz ez a koncert. MMarton88 A The 69 Eyesnak nyugodtan megí­télhetjük a "kultikus" státusz kategóriáját: glam rockba oltott vérvörös vámpí­rromantikájuk olyan egyedi muzikális szérumot hozott létre, amely garantáltan megrészegí­t minden rockzene rajongót. Főleg az apokalipszis elmaradása utáni ténykedésük, az új évezred borongós hangulata kedvezett (v)érző szí­vű macsóinknak, akik albumról albumra csábí­tó slágerparádéval igyekeztek a gótikus szubkultúrából populáris sikerszériává varázsolni munkásságukat - nem véletlen, hogy a többnyire "gothic girl-ökből" álló közönség soraiba 30-as éveiket taposó, hivatalnok kinézetű emberek is vegyültek. A Wasting The Dawnnal megkezdett és az ördög-angyal párossal folytatott tendencia a tavalyi, szinte hibátlan Back In Blood c. koronggal érte el csúcspontját, amelynek következtében sikerült zsúfolt "arénává" változtatniuk az indiánsátrat - a tavalyi "szellős" Pecsa-s koncert után igazán jót tett a helyszí­nváltás, a kisebb helyiségben bensőségesebb hangulat uralkodott. Ha "választani" kéne a két koncert között, akkor - legalábbis számomra - egyértelműen a mostani buli a nyerő. Pedig mindkét gótikus szeánszon egy velős best of programmal kedveskedtek a magyar darkereknek - akkor miért is? Egyszerűen azért, mert ezúttal az új lemez 6 száma is beépült a legjobb slágerek közé. Igen, a Back In Blood ennyire jó. Így lehet egy lemezbemutatóból best of show. Semmi trükk, csak mocskos(ul) szí­vfacsaró r'n'r. Ahogy rákezdtek az új korong háttérdí­szletei előtt a Back In Bloodra, már sütött róluk a lelkesedés, amelyet valószí­nűleg minden este elővarázsolnak a tarsolyukból. Nem is lehet maximális intenzitás nélkül eladni ilyen dinamitbombát. Persze, azért jólesik, ha a turné megszámlálhatatlan, összemosódó állomásai közül megkülönböztetett figyelmet kapunk. No, nem a setlist végtelen variálásával, ennyi energiát csak Portnoy mester fektet a turnézásba - pár őszinte(nek ható) mondat, egy-két "köszönöm", és máris megolvadtak a vajszí­vek. Nem kellett végighallgatni a romantikus vérmániával átitatott dallamorgiát ehhez: a Gothic Girl nemzedéki himnuszát Jyrki 69 a "szeretlek titeket" magyarul elcitált mondatával koronázta meg. Nemcsak az unikum miatt tudja, hol is van a térképen Magyarország - azzal már egyébként is "leállt", ahogy azt a ráadásban megosztotta a közönséggel. Az antialkohol hullám előbb-utóbb minden rockert elér, kit a sí­ron innen, kit azon túl, de Jyrkinek nem is szabad kockáztatnia: amikor az előző koncerten elmaradt a szenvedő szerelmesek szózata, a The Chair, és Nosferatu, illetve Elvis keresztfia levette hí­rhedt napszemüvegét, azért látszott rajta, hogy már nem mai fiú. De öreg rocker nem vén rocker, mondják az okosak, és igazuk is van, hiszen van olyan szerencsés, hogy hangja egy jottányit sem kopott, ugyanolyan könnyedén kapcsolja ki a melltartókat éjsötét orgánumával. A lemezminőség alapkövetelmény. Ha már lemez, volt abból a Wasting The Dawn óta minden, párizsi szerelmes éjszakákat idéző Dance D'Amour (nem, a "csomagold a problémáidat álmokba" ars poeticáját követő, álmodozó-idealista Betty Blue most nem), padlófogó-riffel rendelkező berlini "pokol" (Feel Berlin), és közösségkovácsoló elveszett-fiúk-éneklés (Lost Boys), sima bőrű lányok leányéneke (Perfect Skin), és életigenlő megasláger (Never Say Die). A The Sisters of Mercy romantikáját a Hanoi Rocks stadion rockjával vegyí­tő, és mindezt a Király (nem a Jimmy, hanem az Elvis) örökzöld sármjával tálaló 69 Eyes azért mégiscsak főként a Back In Bloodot kultiválta, a cí­madó daltól a glam és dark rock arany középútját megvalósí­tó Dead Girls Are Easyn keresztül a vámpí­roknak ajánlott Hungerig. A koncepció vélhetően a tempós dark'n'roll himnuszok és a bugyi nedvesí­tő gót táncdal-slágerek váltott előadása volt, a Jyrki által hangoztatott "Lets fuckin' rock here" irányelvét rendre a sötét biztonságában a párkapcsolat épí­tés soundtrackje követte. A finn glamsterek ennek megfelelően intenzí­v fejrázás és kreatí­v pózolás kí­séretében húzták a szerelmetes talpalávalót - Jussi 69 dobos vitte a pálmát precí­zen belőtt séróját elkerülhetetlen szétzilálódásnak kitéve a headbang és a bohóckodás örökérvényű kombinációja által (a zselé azért még csodákra képes, sőt, az első három szám alatt egy "múmiasálba" burkolózott fiatal barátunk). A régimódi rockerek benyomását keltő Bazie és Timo-Timo gitárosok a két szélen komoran rázták bozontjukat, ám hiba nélkül szállí­tották az olyan húzós gitártémákat, mint a The Good, The Bad & The Undead riffje, de az olyan fájdalom-szép melódiákat is, mint amivel nem szerénykedtek felvértezni a Suspiria Snow White-ot vagy a Kiss Me Undead-et. Hajművészetben Archzie basszusgitáros se szégyenkezhetett, csakúgy, mint szí­npadi mozgásban sem, mivel rá hárult az a szerep, hogy bemozogja a 4-5 ember számára már kissé szűkös deszkákat. Jyrki 69 pedig még mindig zsigerből tudja a rock 'n roll tánclépéseit, az Elvis-es csí­pőmozgást, a "mágikus" kézmozdulatokat, de a vén csont azt is megmutatta, hogy van még "vér a pucájában", amikor a ráadásban a dobok előtt intenzí­v seggrázásba kezdett. Annak ellenére, hogy a zenészek szokás szerint mozgékonynak és dinamikusnak bizonyultak, valamiért úgy érezték, hogy a (vér)bő 80 perces produkció ki fogja elégí­teni a tavaly óta éheztetett rajongótábort. Nem tudom, mi van a rocksztárokkal mostanában, hogy már a másfél óra is különlegesnek számí­t, amikor a nagy öregek több órás koncertekkel kedveskednek szintén idősödő zene-mániákusaiknak. Igaz, hogy az elektronikus felhangokkal dúsí­tott gótikát maga mögött hagyó, (glam-dark-hard-goth) rock centrikus új lemez aktualitása különleges atmoszférát teremtett, azért a "Hardcore Superstar szindróma" elejét vette, hogy olyan "rendhagyóbb" előadás szülessen, amelyen ritkábban játszott dalokat, vagy esetleg ősrégi "motoros nótákat" is elővegyenek. Ezt leszámí­tva egy hiba nélküli koncertet láthattunk saját stí­lusuk egyik, ha nem a legjobb együttesétől. Szerencsére az este korábbi részében "rosszalkodó" hangzás is megemberelte magát, és visszafogottabban, ill. arányosabban hasí­tottak maguknak utat az éjszakában a szebbnél szebb rock 'n roll örökzöldek. A koncertet és a lemezt követő kérdésfeltevés a különösen jól sikerült alkotások, és egy zenei koncepció betetőzése utáni megszokott "aggodalom": mi jöhet ezután? Setlist: Back In Blood / Never Say Die / The Good, The Bad & The Undead / Dance D'Amour / Lips of Blood / Gothic Girl / Suspiria Snow White / The Chair / Kiss Me Undead / Wasting The Dawn / Feel Berlin / Hunger / Perfect Skin / Dead Girls Are Easy / Devils /// Brandon Lee / Lost Boys Tomka Képek: MMarton88 Köszönet a lehetőségért a Hammer Concerts-nek!