"Rövidebb a haj, nagyobb a pocak, de segí­tenek a fiatalok": Nevergreen & Virrasztók, 2010.01.16., Wigwam

írta Tomka | 2010.01.21.

A hazai gótikus-muzikális doom-erotika mestereinek átmeneti önnyugdí­jaztatása a szükséges alkotói szünet ellenére a rajongókat rendesen kiéheztette. A Nevergreen nélküli csendes magányunkat azonban a 2007-es Erős mint a halál, de legfőképpen a decemberben éjvilágot látott Új Birodalom végleg eloszlatta. A beszédes nevű lemez bemutató koncertje már csak azért is különlegesnek í­gérkezett, mert ritkán látni manapság élőben a hazai gótika atyjait, arról nem is beszélve, hogy az új korong az utóbbi idők legerősebb dalcsokrát tartalmazva mázsás izgalmakat í­gért ezen téli estére... Ám mielőtt elmerülhett a melankolikus végzetmetal folyamában, a pécsi Virrasztók atmoszférakeltőnek szánt, ám inkább "érdekes" szeánszának kötelező rituáléit kellett letudnia a sztrájk ellenére is nagyszámban érkező publikumnak. A 8 órai kapunyitás és a 10 órás kezdés között mindenkinek bőven volt ideje enni-inni, és akár az előzenekar koncertjének elmaradására felkészülni, ám a Virrasztók egyszerre tradicionális és "újí­tó" zenészei tántorí­thatatlan lenyomták a nézősereg torkán extrém produkciójukat. Alapötletük igencsak velős és figyelemfelkeltő: archaikus szövegvilág, a magyar népi hagyományok verbális látleleteinek feldolgozása mai modern és hagyományőrző hangszerekkel. Tekerő, hegedű, dob, elektromos gitár, basszusgitár (már amikor) és programozás - ezek az összetevők; a stí­lusok pedig doom metal-féleség, rengeteg elektronikával. A pszichedelikus folk metal cí­mke megtévesztő lehet, hiszen ha valaki a 70-es évek rock zenéjének elszállt-agyament, ám varázslatos dallamvilágára gondol, annak bizony koppanni fog az álla - és nem azért, mert a mindenhol ott járó, még a Wigwamba is ellátogató Halál balegyenese kapta el. Súlyos témákban persze nincs hiány, azonban a hang-súly inkább a népdal és a hegedű melódiáinak (Papp Orsolya - ének), ill. a számomra érthetetlen funkciót ellátó elektronika (Szkrobek, a Frankenstein szörnynek maszkí­rozott informatikus) kontrasztján van. Persze, modern, kortárs - de a metal zene már önmagában az, és a dallamtalan, csontig effektezett hanghatások gyakran még csak az alapritmus adagolásához sem járulnak hozzá. Néha inkább a magyar népi kultúra meggyalázásának tűnt ez a fajta effekthad, ellentétben az eredeti intenciókkal. "Scrofa, a halottidéző" vezette brigád nem véletlenül csalt mosolyt a nézők arcára: végtelen komolyan veszik magukat a szí­npadon a pécsi halál-fetisiszták, ami egyrészt egyfajta teátrális bájjal látja el a produkciójukat, másrészt viszont a témák, az átkötő (és a dal-)szövegek már-már komikus kiszámí­thatósággal sorakoztak egymás után a közel háromnegyed órás koncerten. Miközben a régi-új paradoxonja inkább felemésztette a zenét, mintsem utánozhatatlanná tette, addig az igazi baj egy másik kontrasztban hevert: mí­g Orsolya ügyesen hozta magával a népdal hangulatvilágát, addig Scrofa inkább profetikus vezér szerepkörben vizsgázott jól, mintsem énektudásban (és sajnos tekerőjéből sem hallatszódott szinte semmi). Bogárdi Alí­z hegedűfutamai próbálták ellensúlyozni ezt a rekedtséget, no meg "Tomusin, a halottkí­sérő" néha sabbathos gitártémái. Az összkép í­gy igencsak felemásra sikeredett, miközben a Virrasztók előadásának egyik kulcsmomentuma lett volna, hogy berántsák a nézőket sajátos hangulatvilágukba: és ez nem csak olyan apróságokon bukott meg, hogy a biztonsági őrök tűzveszélyre hivatkozva azt a két szál gyertyát is eloltották, amely a koncert első 5 perce után is égett még a szí­npadon. Hiába őrölt a Bánatmalom, vagy ment a Nem arról hajnallik zúzdája, a modern szaggatások, ha a mai fantáziátlan, teatralitás kinevető új sötét kora nem tűnt el a zene hatására, í­gy a különböző buzdí­tó és figyelmeztető szövegek is inkább viccesre sikeredtek (pl. "Minden nap, amikor közelí­tesz az ágyadhoz, nem tudod, hogy a pokolba lépsz-e be", vagy a Lépj át c. szám tartalma: "2 létforma között csak 1 határon kell átlépnünk"). Az innovatí­v kedv, és a zenei hagyományőrzés mindenképp dicsérendő, de talán változatosabb muzikális témák és pár paradoxon kigyomlálása lehet, hogy sokat dobna a Virrasztók produkcióján. Negyed 12-kor végre-valahára elkezdődött a Nevergreen koncertje - hangszereiket már fél 9-kor precí­zen beállí­tották, í­gy ezen az estén a hangzással sem volt probléma - egy darabig. A háttérben szóló slágerek észrevétlenül egy szimfonikus introba csaptak át, majd szétnyí­lt a függöny, amint a "nagy öregek" belehúztak a Gótikus erotika karcos múltidézésébe. Gyorsan össze is sereglett a szí­npad elé a meglehetősen nagyszámú vendégsereg (a HammerWorld akcióinak köszönhetően tényleg csak az nem jött el a koncertre, aki kirohan a világból a Nevergreen név hallatán), hogy élvezhesse a Black Sabbath súlymániáját a Sisters of Mercy éjsötét romantikájába csomagoló Nevergreen hiánypótló performanszát. Az ősrégi megasláger után rögtön egy 2007-es szám, a kegyetlenül gyilkos riffel megáldott A bosszú hajnalán következett, amit ezúttal már Vejin "Mirche" Miroslav helyett Erős Szabolcs szólógitáros prezentált ügyesen - "Nomen est omen", ahogy nem felejtette el megjegyezni Macura. A mitológiai múlt ködtengerébe vesző, monumentális orgonafátyol és a mindenféle romantikából kiábrándí­tó fémvirágok kontrasztját a Vérből vér mélyí­tette tovább, immár Simon "Cica" Valentina segí­tségével. A lemezbemutató koncert egyik különlegessége az volt, hogy az alapvetően a Macura-Matlári zseniduó projectjének tekinthető Nevergreen ezen az estén 6 tagú formációként húzta a talpalávalót. Körülbelül a 6-7. szám után ugyanis a szí­npadon termett Ispán András, az Amok zenekar basszusgitárosa, í­gy Macura is átnyergelt az elektromos válfajra - ez a váltás pedig iszonyat jót tett az új számoknak, amelyek tempósabb és metalosabb megközelí­tése maradéktalanul érvényesülhetett élőben is. A Most és mindörökké együtténeklésre csábí­tó refrénje, és húzós himnusza is a maga teljes pompájában bontakozott ki - vagyis bontakozhatott volna, ha a hangszerek összjátéka nem nyomta volna el Valentina hangját. Mikrofonja nagyon halk volt, í­gy csak akkor hallatszódott, ha éppen "szólózott", pedig igazán üde szí­nfolt a Nevergreen komor zenei palettáján. A pocakot eresztett Macura is kissé háttérbeszorult a kezdetekben, ám aztán korrigálták ezt is a kis malőrt (nem úgy, mint a Frozen klipjében szí­nészi-táncosi babérokra is törő Valentina esetében). Macura hangja még mindig őrzi sajátos sármját, élőben is, metalosan és érzelgősen egyaránt: a Fehér orosz Ősnemzés-hangulatú, szóvirágokkal, mámoros melankóliával ésErős Szabolcs mérleggyilkos gitártémáival, valamint a klipes Az elveszett világ kietlen kastélyok ormainak magasságában szárnyaló refrénjével vitte a pálmát az új lemez dalai közül. Beszédes, hogy a leginkább "gót" irányba elmozduló Ezer világ őre c. albumról egy dalt sem vettek elő; az Ősnemzésről is a minden hitetlent legyaluló, fájdalmasan szép Sí­r a csend csalt mosolyt - eléggé paradox módon - az arcokra. Az újkori Nevergreen ugyanis szolgál olyan piszkos, brutális dalokkal, mint amik a Game Overt örökbecsűvé tették (mint pl. a Wonderful Life feldolgozás), és elégikus hangvételű litániákkal is (ld. A holtak nemzete). A másik hí­res-neves átirat, a Frozen is terí­tékre került - élőben sokkal jobban átjött a dal kiábrándult-fagyos karaktere, mint a lemezen, ahol elkerülhetetlen a Wendigo verzióval való összehasonlí­tgatás. Talán köszönhető ez annak is, hogy Matlári mindent behálózó billentyű-dallamai jobban előtérbe kerültek, (f)elemelve, lebegőbbé téve a dalt. A hatalmas Korg szintetizátora mögül alig látszódó zeneszerző visszahúzódó természete ellenére is főszerepet kapott, az olyan klasszikusoknak köszönhetően, mint az O Fortuna vagy A harang értünk szól. Macura vidám-vicces formáját hozta, Valentinát puszilgatta és cicázta, "a jó vajdasági fiút", Szabolcsot pátyolgatta és bátorí­totta, de nem hagyta otthon öniróniáját sem: "Rövidebb a haj, nagyobb a pocak, de segí­tenek a fiatalok" - reflektált a megnőtt létszámra, amiről "még nem döntötték el, hogy ez a későbbiekben is í­gy fog-e menni". Pedig meg kell hagyni, az est sikeréhez nagymértékben hozzájárult a dalok természete által megkí­vánt kétgitáros felállás, és a női vokál elengedhetetlen operai szerepköre. A "kisegí­tés" olyannyira jól sikerült, hogy András a tőle megszokott széttorzí­tott basszusgitárján még egy szólót is előadott a ráadásban, se nem hosszút, se nem rövidet, kellemes intermezzót biztosí­tva némi hangszereléshez. A közönség ironikus hergelését sem mulasztották el, a ráadás elején pl. Matlári az Amok c. megaopus szimfonikus introját játszotta, ám ehelyett a csapat ars poeticájának tekinthető Új sötét kor következett, később karöltve a joggal dühös Furor christianival, és az elmaradhatatlan és felülmúlhatatlan Amokkal. Monumentális zenéhez terebélyesebb játékidő is dukálna; az est örömünnepének egyetlen csorba foltja (a kisebb-nagyobb hangosí­tási bakik mellett) a rövid terjedelem volt, amely azt mindössze másfél órára korlátozta. Emiatt volt, hogy hiányolni lehetett pár Game Over korabeli klasszikust, vagy olyan új slágereket, mint a Ködtenger mélyén -nem a koncerten, hanem inkább csak í­gy utólag, az emlékek átbogarászása közben. Ám aggódni nem kell, aki akár a (nem létező) közlekedésnek köszönhetően, akár egyéb elfoglaltságai miatt lemaradt volna kis hazánk egyik legnagyobb, a feloszlás (illetőleg szünetelés) halálánál is erősebb együtteséről, az az ominózus májusi metal fesztiválon pótolhatja hiányosságait, és meggyőződhet róla, hogy a Nevergreen zenéje élőben - megfelelő hangszerelés mellett - még jobban kiteljesedik. Hm, vajon mit szólnának egy Miskolci Operafesztiválhoz? Setlist: Gótikus erotika / A bosszú hajnalán / Vérből vér / Most és mindörökké / Árnyak az éjben / A végtelen folyamon / Idegen vér / A szerelmed vágya vér / Frozen / Kereszt az égen / Fehér orosz / Wonderful Life / Az elveszett világ / O Fortuna / A holtak nemzete / Sí­r a csend / A harang értünk szól /// Új sötét kor / Basszusgitár-szóló / Furor christiani / Amok Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a lehetőségért HammerWorldnek!