Talisman: Seven - TShaw

írta TShaw | 2010.01.18.

Nem éppen egy friss megjelenés a Talisman 2006-os korongja, azonban Marcel Jacob tavaly bekövetkezett tragikus halála miatt mindenképpen aktuális, hiszen ez az utolsó olyan lemez, amin a Soto-Jacob páros még Talisman név alatt, Fredrik Akesson gitárzsenivel karöltve dolgozott együtt. Zenészek: Jeff Scott Soto: ének Marcel Jakob: basszusgitár, ritmusgitár Fredrick Akesson: gitár Jamie Borger: dobok Számlista: 01. Falling 02. Nowhere Run 03. Rhyme and Reason 04. End of the Line 05. The 1 I'm Living 4 06. On My Way 07. Forevermore 08. Succumb 2 My Desire 09. Shed a Tear Goodbye 10. Troubled Water 11. Back to the Feeling Az 1990-ben alakult csapatban tényleg minden megvolt a teljes sikerhez. Nagyszerű énekhang Soto személyében, akinek a tehetségét leginkább figyelemreméltó diszkográfiája mutatja, erős gitáros, a '93-ban csatlakozott Akesson képében, és egy szintén kiváló dalszerző, Jacob, aki még az ős-Europe-ban is jelen volt annakidején. A játszott zene pedig a hard rock és az AOR határán ingadozó, szinte első hallásra megszerethető stí­lus volt, amit mostanság olyan zenekarok képviselnek, mint a Last Autumn's Dream, vagy a WET - és hogy egy kicsit elszakadjak Soto-tól, a Pride of Lions. Lényegében a Seven, vagyis az utolsó valódi Talisman lemez a klasszikus AOR zene egyik iskolapéldája. Fantasztikus, beszélni róla kizárólag pozití­van lehet. Nálam a Pride of Lions-t lökte le arról a bizonyos képzeletbeli dobogóról, pedig az sem akármilyen banda. Korszerű hangzás, hatalmas dallamok és néhol éppen annyi keménykedés, hogy az ember még érezze, azért itt kemény rockról van szó. Túlzásba egyébként nem is lehetne vinni a puhaságot, hiszen Akesson nem csak a Talisman, hanem számos keményebb zenében jártas bandában is képviselteti magát. Az album nyitódala, a Falling rögtön amolyan bevezető a Talisman világába. A hangzás egyszerű, gitár, basszus és dob, na meg persze Soto elsőre felismerhető hangja (felismerhető, és valóban elismerésre méltó, bár szerintem messze nem a legnagyobb az aranytorkúak klubjában). Tökéletes szerzemény, ami után azonban még nagyobbat üt a Nowhere Fast, amit aztán megint felülmúl a Rhyme and Reason. Gyakorlatilag ez a három dal az album kulcsa, és talán még a kicsit később felbukkanó On My Way. Ezekbe kerültek a legfogósabb dallamok, amik első hallás után úgy beivódnak az ember gondolataiba, hogy hamarosan még a metrón zötykölődve is ezeket fogja dúdolni. A többi szerzemény természetesen szintén nagyon magas szí­nvonalú, de ezeket a nótákat nem tudják felülmúlni. Nem mondom, hogy töltelékszámok, mert más bandák összetennék a kezüket, ha ilyesmire lennének képesek, egyszerűen csak kevésbé zseniálisak az előzőeknél. Az albumra felkerült két ballada is, a zongorás Forevermore és a zárótétel, a Back to the Feeling, amik azonban valamiért nem lettek olyan megkapóak, mint az elvárná az ember. Talán ezekbe a dalokba is kellett volna valami kis többlet, ami a fentebb kiemelt szerzeményekben nagyon is jelen volt. A tizenegy dal mellé a lemez japán verzióján bónuszként szerepel a Pontus Norgren vendégszereplésével rögzí­tett Final Curtain, amit azonban nem tudtam megszerezni, pedig igazán kí­váncsi lettem volna rá. A Seven tehát kiváló lemez, azonban Marcel Jacob halála miatt egyúttal a Talisman utolsó, ha úgy tetszik búcsúmegmozdulása is. 2007-ben ugyan a Talisman adott még néhány koncertet, de nem sokkal azután Soto-t meghí­vták a Journey-be. A dicsőséges feladat azonban hamar véget ért, és bár Soto dolgozott még együtt Jacob-bal, Talisman lemez már sosem látott napvilágot... Kiváló zenészek kiváló albuma. Hibája gyakorlatilag nincs, de mit is tudna egy AOR/Hard rock lemezen elhibázni egy ilyen gárda? Aki még nem hallotta, de szereti a stí­lust, az mindenképpen próbálja beszerezni, mert csalódást biztosan nem fog okozni. A kedvenc lemezeim sorozat további részei