Kedvenc Lemezeim - Rage: Nice ‘n' Dirty

Rage-ből volt egypár az elmúlt 30 év alatt, itt most arról az angol zenekarról lesz szó, amely a '80-as évek első felében nyomta a rock ‘n' roll-t, valahol a hard rock és a NWOBHM határmezsgyéjén. Mielőtt belevágnék azonban a lemezismertetőbe, némi történeti áttekintés következik. A '60-as évek végén kialakult kemény fémzene ugyanis kissé eltérő irányt vett a következő évtizedben. A tengerentúlon ekkor a szintetizátorral megszelí­dí­tett, rádióbarát hangzású változata tarolt leginkább (Journey, Foreigner, Boston, stb.), nem megfeledkezve persze arról, hogy ott is voltak olyanok (pl. Lynyrd Skynyrd, Kiss, Aerosmith, vagy éppen Ted Nugent) akik nem ezen az ösvényen baktattak. Európában előbb a Rainbow fejlesztette tovább a Queen, Deep Purple és a Led Zeppelin hagyatékát, letéve a későbbi neoklasszicizmus, áttételesen pedig a mai europower alapjait, de párhuzamosan megjelentek azon úttörő zenekarok is (UFO, Thin Lizzy, Scorpions) akik megtették az első lépést a NWOBHM felé és megalapozták a modern értelemben vett heavy metal eszközkészletét. Hatásukra a vén kontinensen az évtized vége felé, ill. a '80-as évek elején gombamód szaporodtak el azok gitárközpontú, billentyű-mentes, mégis dallamos fémzenét játszó zenekarok, amik valamiféle átmenetként tekinthetők a blues és rock 'n' roll alapú hard rock és a NWOBHM között. Ezek egyike volt a Rage is, de Nagy-Britanniából emlí­thető még mondjuk a Vardis, a More vagy a Mama's Boys, Hollandia bevetette a Bodint, a Vandenberget vagy éppen a Picture-t (nekik 2009-ben amúgy megjelent egy visszatérő lemezük), a svédek már akkor sem tétlenkedtek (E. F. Band, Madison, Trash), de ott volt még a belga és a svájci Killer is (az angol verzióról nem is beszélve, amiből lett később a Tokyo Blade), stb. Legtöbbjüknek kettő-háromnál több lemezre nem futotta, elsöpörte őket a heavy metal új hulláma, az Iron Maiden, Saxon, Judas Priest hármas vezetésével, de lemezeik számomra a mai napig csemegeként funkcionálnak, arról nem is beszélve, hogy sok, később ismertté váló zenész indult ebből az érából (pl. Arjen Lucassen, Göran Edman, Adrian Vandenberg). Lehet, hogy önkényes ez a fajta felosztás, nehéz meghúzni a határvonalat a hard rock és heavy metal között, hiszen a legtöbb kortárs zenekar hatott egymásra és/vagy fokozatosan keményedett be (lásd Judas Priest, Accept, Scorpions, stb.), sőt az ellenkezőjére is van precedens (a Def Leppard például NWOBHM-ből jutott el a “hard" rockig :D), mégis úgy érzem, a fenti zenekarok munkásságának van egy sajátos í­ze, bájos naivitása, ami később kiveszett a - hamarosan szétaprózódó, alstí­lusokra váló - mozgalomból, ezért szeretem igazán ezeket a korai heavy metal albumokat. Tulajdonképpen bármelyikükről í­rhatnék, annak, hogy éppen a Rage-re esett a választásom, meglehetősen prózai oka van: a lemezjátszóm többé kevésbé virág-állványként funkcionál manapság, bakelitet nem is tudom mikor hallgattam utoljára, í­gy amikor egyik haverom néhány újdonsággal együtt ennek a lemeznek a digitalizált változatát is felvette nekem MP3 formátumban, adta magát a dolog. Párszor lepörgött a kocsiban és rögtön rádöbbentem, a Nice ‘n' Dirty-n keresztül igen jó alkalom adódik némi megemlékezésre a teljes korabeli szcénáról - ezért hát a hosszú bevezető. Na és az sem volt utolsó szempont, hogy szemléltessem: nem a Heavenly találta fel a spanyolviaszt, borí­tó-ügyileg (sem). A Rage-nek azért megvolt a saját stí­lusa és a markáns, egyéni ismertetőjegyei, természetesen ez is mellettük szól. Történetesen: talán ez a lemez a legdallamosabb az összes korabeli közül, a legpimaszabban ők tudták ötvözni a már-már szinte “nyálas", amerikás dallamorgiát az európai, harapósabb gitárhangzással. Az énekdallamok itt bizony az AOR nagyjait idézik, akár még a Survior vagy az REO Speedwagon is eszünkbe juthat a korábban már emlí­tettek mellett (az első szám cí­me talán nem véletlenül American Radio Stations). Ha őszinte akarok lenni, nem is hallgattam sokat - bár éreztem a zsenialitását, akkoriban elsősorban a szikárabb tempók felé fordult az érdeklődésem. A “cserealapba" mégsem került bele, ez is jelzi, hogy tudtam én jól: idővel beérik majd szépen, ahogy öregszem. (Akkortájt a kicsit is “gyengébb" lemezeket kazettára vettem és elcseréltem valami másra - nem volt még ilyen habzsi-döbzsi , tejbe-vaj, ez volt az egyetlen módja a zenealap bőví­tésének.) Hovatovább, egy leárazás alkalmával, még a következő (amúgy utolsó), Run For The Night (1983) c. albumukat is beszereztem. (Ez elég harmatos, ha már itt tarunk, lévén előtérbe kerültek rajta a billentyűs hangszerek, ezzel számomra el is vesztették a korábbi szexepiljüket.) Amit róluk tudni lehet: a '70-es évek közepén, Nutz néven alakultak, '81-ben jelent meg az első nagylemezük (Out Of Control) már Rage-ként. Ha hiszitek, ha nem, a Nice ‘n' Dirty-t kvázi bojkottálta az akkori brit zeneipar a borí­tója miatt (ami amúgy a francia Carrere kiadónál jelent meg). Még nevet is változtattak (Spitfire), hátrahagyandó a kompromittáló múltat, de dobosuk 1984-es halála (autóbaleset) után végül feloszlottak. A zenéről mit is lehetne mondani? Jó értelembe vett sláger az összes track. Az a fajta lemez ez, amikor minden számról azt gondolod: most már tényleg ellőtték a puskaporukat, ilyen tökéletes, fülberagadó, mégis fickós nóta már nem lehet több, töltelékszámnak is jönnie kell egyszer. De nem jön. Dave Lloyd hatalmasat énekel, a hathúrosok pedig olyanokat tekernek, ami bizony manapság is megállja a helyét, pedig az elmúlt negyedszázadban elég sokat fejlődött a gitározás. Az egyszerű, fogós riffek helyenként az AC/DC-t is idézik, a szólókban pedig gyakran bevetik a slide technikát, némi southern/sleeze rock fí­linget csempészve a dalokba. Én mondom, ha egyaránt bí­rod a mega-dallamokat és egy kis korai NWOBHM fí­linget, akkor nem csak a korai glam/sleeze bandák környékén keresgélhetsz, a Nice ‘n' Dirty-ben sem fogsz csalódni! A kedvenc lemezeim sorozat további részei