Forralt bor és Metal: Knock Out fesztivál, Karlsruhe - Hammerfall, Edguy, UDO, Rage, Pink Cream 69, Pussy Sisster

"Ki az az öt ember, aki képes télen 1000 km-t kocsikázni Németországba csak azért, hogy olyan bandákat lásson egyszerre, akiket az elmúlt egy-másfél évben külön-külön több mint tí­z alkalommal látott? Hát Mi!" Ez a költői kérdés és válasz Farkas Karcsi barátom száját hagyta el a fesztivált megelőző nap éjszakáján, a karlsruhei Weinachts Marktban. Előtte azért történt még egy, s más... Két "megszokott" cimborámmal útra keltünk hajnalban, hogy megnézzük a Knock Out fesztivált Karlsruhe-ben, ami elég erős felhozatallal rukkolt elő idén, szinte csak olyan bandák képviseltették magukat, akiket külön-külön is megnéznénk, sőt már meg is tettük jó párszor. Ugyan az úton semmi érdemleges nem történt, vagy esett, vagy szakadt az eső, a városba érve azonban GPS-ünk egy olyan kis utcába irányí­tott minket, ami, mint kiderült nemcsak szállásunk szí­nhelyéül szolgált, de a város vele párhuzamosan futó fő sétáló utcájával együtt maga is sétáló utcaként funkcionált. Ilyen feltételek mellett nem is lehetett mást tenni, mint a szállásra való gyors becsekkolást követően még gyorsabban leülni az étteremben jól megérdemelt első sörünkhöz-üdí­tőnkhöz. A sörözés tényleg pihentető volt, csak bámultunk ki az étterem ablakain és lestük az esőben gyalogló, ezernyi szatyorral felpakolt karácsonyi vásárlókat. Mivel alig múlt el dél és a fesztivál is csak másnap kezdődött, a frissí­tő nedűk elfogyasztása után nyakunkba vettük a várost; először a Tőlünk csak egy utcányira lévő belvárost néztük meg alaposabban, majd elsétáltunk a Palota felé, sőt a helyi keménymaggal elballagtunk az esti focimeccs helyszí­nére is. Másodosztályú a helyi focicsapat, de bármelyik magyar csapat megirigyelhetné a stadionját. Teljes sötétségben botorkáltunk vissza a kastély parkján keresztül a főutcára, hogy elmerüljünk a Karácsonyi vásár hihetetlen hangulatú forgatagában. Igaz, hogy annyi ember volt, hogy alig lehetett mozdulni, de ez egyáltalán nem tántorí­tott el minket attól, hogy górcső alá vegyük a teljes vásári készletet, benyomjunk pár kolbászt, négercsókot és megkóstoljuk a forralt bort is. Bár a társaság másik fele későn érkezett meg, velük sem átallottunk legurí­tani egy pár pohár forralt bort. És itt kezdődne a fesztivál beszámolója, ha nem történt volna közben valami. Délelőtt még kinéztünk a vásárba pár Glühwein elfogyasztására és pár apróság megvételére, ha már karácsonyi vásárban vagyunk, ugyebár. A kellő mennyiségű bor elfogyasztása után elindultunk a vásárból a fesztiválra, amikor is Kispé - aki vak, mint a denevér, amúgy - kiszúrta Udo-t, mint hülye gyerek a lufit. A mester Fitty Wienhold basszeros társaságában várta a kajáját és szerintem senki sem ismerte fel, rajtunk kí­vül, persze. Elmondtuk, honnan jöttünk és nagyon örült, hogy ekkora utat megtettünk a fesztivál miatt. Elmondtuk, hogy két társunk Fehérvárról jött, mire beugrott neki az idei Fezen fesztiválos fellépés. A környezetünkben álló emberek csak néztek, hogy ki lehet az, akit ennyire körbeveszünk és fotózkodunk vele azok után, hogy pár perccel azelőtt még számukra totál ismeretlen nyelven beszélgettünk egymással. Gyors fotózkodás után elindultunk a fesztiválnak otthont adó Eurohalle felé, melynek küzdőtere nagyjából a mi Budapest Arénánkkal megegyező méretű, csak magasságra alacsonyabb annál, í­gy az ülő szekció jóval kisebb volt. Olyan 4-5 ezer ember lehetett jelen a fesztiválon. Mivel a beengedés picit nehézkesen ment, a kezdő zenekart sokan nem is látták, mint ahogy majdnem én sem. Történt ugyanis, hogy mí­g az akkreditációm megvolt, fotós passzt már nem sikerült kapnom egy adminisztrációs hiba miatt. A bejutás után előkerí­tettem a kontaktomat, aki készséges volt és szerencsére gyorsan szerzett nekem egy passzt, de sajnos a kezdő, helyi glammerek produkciójának csak az utolsó számára értem be a csarnokba. A társaságunk már bejutott részét kérdezve megtudtam, hogy egy amolyan német Mötley klón volt a zenekar, az összes ezzel a stí­lussal együtt járó klisékkel és külsőségekkel együtt. A csapat állí­tólag igen élvezhető produkciót nyújtott. Rage Rövid átszerelés után jött Európa egyik legjobb metal-triumvirátusa; a Rage zenekarban minden körülmények közt megbí­zhatok! Most is í­gy történt, bár ezúttal a jubileumi turné programjából ismert akusztikus blokk és a nagyzenekarral megtámogatott számok elmaradtak, viszont kaptunk helyettük egy bombaerős, igazi power koncertet, igaz csak negyven percben és a tüneményes Jen Majura nélkül. Igazából csak kliséket tudnék í­rni a zenekar teljesí­tményéről, mert hozták a szokásosan jó és lehengerlő produkciójukat. Pink Crem 69 A Rage után következő helybéli srácokat már nagyon vártam, mivel a Pink Crem 69-et a másfél évvel ezelőtti Masters Of Rockon sikerült utoljára látnom. Az a produkció nagyon tetszett, mint ahogyan a nemrégiben kiadott, Karlsruhe-ben felvett koncert DVD is. A program nagy része meg is egyezett a DVD-n látottakkal, persze rövidí­tett kivitelben. Ami meglepő volt számomra, hogy nagyon sok Deris-es számot nyomtak, amit nem nagyon bántam, mivel anno vele szerettem meg a bandát és azokat a lemezeket bizony a mai napig szí­vesen hallgatom. Mindezzel ellentétben a kezdés egy friss szerzemény volt, a legutóbbi albumuk kezdő tétele, a Children of the dawn. No de nem kellett sokat várnom, mert utána máris az egyik nagy kedvencem, a Do you like it like that következett, ami alatt baromi nehéz volt a fotós árokban a képekre és a gépre koncentrálnom, mivel teljes erőből üvöltöttem a sorokat. Hülyén is mutattam a sok komoly, profi fotós közt...:-) Meglepett, hogy David Readman keverve a két nyelvet - akár egy mondaton belül is - angolul illetve németül konferált és kommunikált a közönséggel. Szerencsére azonban nem csak beszélt, mert ahogy azt kell, a csillagokat is leénekelte az égről. Gyorsan jött egy Lost in Illusions, ami alatt azt vettem észre, hogy a fesztivált szervező cég főnöke és egyben tulaja, mennyire intenzí­ven püföli a látványra is tetszetős dobszerkót. Kosta Zafiriou cége Karlsruhe-ben székel, és ha minden igaz, Ő maga is ott lakik, ami miatt gyakorlatilag olyan volt, mintha emberünk óriási bizonyí­tási vágytól hajtva a saját szomszédainak játszott volna. Uwe Reitenauer és Alfred Koffler gitárosok ugyan nagyon í­zesen hozták a régi dallamokat, és nyilvánvalóan élvezték is a buli minden percét, helyüket azonban nem nagyon hagyták el. Nem hagyhatom ki a sorból Dennis Ward basszerost sem, aki szerintem a mai mezőny egyik legjobbja, amihez nyúl az arannyá változik kezei közt; ezen az estén az alábbi remekeket aranyozta be: No way out, Sea of madness, Welcome the night, Keep your eyes on the twisted és a Shame. Zseniális volt, ámbár nagyon rövid a setlist, egy szerintem túlontúl alulértékelt bandától. Remélem, egyszer megkapják azt a fajta elismerést, ami tudásuk alapján megilletné őket. Várom a mihamarabbi találkozást, addig pedig a friss DVD-t fogom gyakran forgatni a lejátszómban. Tennék egy rövid kitérőt a következő fellépő előtt, ugyanis a fesztiválon, az arra áldozó rajongóknak egy olyan lehetőség tette felejthetetlenné az estét, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. Két fehérvári barátunk egy VIP csomaggal megtámogatott jegyet vásárolt, aminek voltak kényelmi (külön ajtón beengedés a metsző hidegben, mélygarázsban parkolás a csarnok alatt, elkerí­tett nézőtér közvetlenül a szí­npad előtt, ahova a már fellépett és a majdan fellépő zenekarok tagjai is bejártak), anyagi (többfogásos vacsora, ingyen koktélok, ajándék cd-kkel teli szatyor, fesztivál póló és poszter) és élménybeli előnyei is. Ez utóbbi, barátaink elmondása alapján igen kellemes volt. A VIP jeggyel bí­ró rajongókat a következő fellépő előtt bevitték hátra, a szí­nfalak mögé egy sétára, ahol megmutatták nekik az öltözőket, a zenekari backstage-részleget, útközben volt lehetőségük a zenészekkel találkozni, akik készségesen fotózkodtak és dedikáltak nekik, valamint láthatták a szí­npad mögötti őrületes munkát is - gondolok itt a dobszerkók épí­tésére, a szí­npad átépí­tésének kellékeire, illetve arra, hogy barátaink egy rövid pillanatra még a szí­npadra is fellóghattak -. Nem sok rajongónak adatik meg, hogy egy ekkora fesztiválon a világot jelentő deszkákról szembesüljön a több ezres tömeggel. Hihetetlen élmény volt barátainknak mind a séta, mind az a pozití­v bánásmód, ahogy a szervezők a fesztivál egész ideje alatt viseltettek feléjük. U.D.O. No de vissza a zenei programhoz!:-) A délutáni vásárban megejtett ebéd valószí­nűleg jó hatással lehetett U.D.O.-ra, mert programja tőből szakí­totta le fejünket, olyan elementáris lendülettel nyomták számaikat. A nemrég megjelent Dominator albumról is játszottak pár számot, ami a koncert első felét képezte, utána csak klasszikusok voltak, ahogy az kell egy ilyen fesztiválon. U.D.O. alatt voltak a legtöbben a teremben és azt kell mondjam, ez az ember bármit megtehetett a rajongókkal; itták minden szavát és mozdulatát, hiszen mégiscsak az ő emblematikus figurájuk Udo. Mintha az új lemezt adták volna elő, a The Bogeyman és a Dominator volt kezdetnek; mit mondjak, lehengerlő volt. Aztán a harmadik szám előtt egy készülő lemezről szövegelt valamit Udo, "amit egy Accept nevű banda fog kiadni" és már bele is csaptak a Don't wanna be like you cí­mű számba, ami azt hiszem megfelelő fricska volt az anyazenekarnak. Már Fehérváron is feltűnt, hogyha Igor szólóira kerül a sor, akkor a zenekar tagjai hátra vonulnak a dobszerkó elé és hagyják, hogy a figyelem a szólózó zenészre irányuljon, számomra nagyon szimpatikussá téve a produkciót, elvégre mégis csak egy zenekarról van szó. Itt jegyezném meg, hogy az egész este alatt Igor volt az egyetlen zenész a dobszerkók előtt, aki nem vokálozott. Mivel az előző lemez sem maradhatott ki a repertoárból, a cí­madó Mastercutor szerzeményt kaptuk keményen az arcunkba. A közönségénekeltetős Princess of the dawn pedig a klasszikusokkal teli csapot nyitotta meg, hogy az a buli végéig el se álljon. Az egész koncert kiváló minőségben szólalt meg, ami kis kivételtől eltekintve igaz volt egyébként az egész estére. A Man and machine és az Animal house volt a felvezetése a buli záró részének, amikor is kaptunk még egy adag adrenalin fröccsöt a Metal Heartunkba, hogy aztán legyen elég energiánk falhoz vágni azokat a bizonyos golyókat a Balls to the walls riffjeire. Méltó lezárása volt ez a koncertnek! Társaságunk nagy részénél ez a buli vitte el az "Est koncertje" dí­jat. Setlist: The Bogeyman, Dominator, I don't wanna be like you, Mastercutor, Vendetta, Princess of the dawn, Man and machine, Animal house, Metal heart, Balls to the wall Edguy Nagyon kedvelem az Edguyt! Ezt í­gy előljáróban í­rnám le, mert egyébként már általában is és ezzel a koncerttel kapcsolatban is olyan érzésem van velük kapcsolatban, mint amilyen pár évvel ezelőtt volt az utánuk következő főbandánál. Zseniális és lehengerlő, amit produkálnak, DE minden pillanat és mozdulat kiszámí­tható. Szinte tudod, hogy mi lesz a buli minden egyes pillanatában, még akkor is, ha esetleg nem is vagy ott a koncerten, csak láttad Őket egyszer valahol az aktuális turnén. Igaz, most is olyan vehemenciával robbantak szí­npadra a srácok, hogy nem győztem kapkodni a gépem objektí­vjét a fotós árokban, pillanatnyi megállás nélkül szántották fel a deszkákat. Tobi kicsit a Hanoi Rocks-os Michael Monroe-ra emlékeztető szerelésben volt, hatalmas napszemüvegben, piros-fekete motoros bőrkabátban és az elengedhetetlen sállal a gatyájában. Mondjuk olyan elsöprő számokat nem is lehet anyámasszony katonája módra előadni, mint a kezdő triót: Dead or rock, Speedhoven, Fucking with fire. Igen erőteljes volt tehát a kezdés, egy apróság rontotta csak el a kedvemet, a hozzá nem értő biztonságiak. Itt is, mint minden koncerten, vagy fesztiválon, három szám erejéig lehet bent és fotózhat a fotós az árokban, a Speedhoven szám alatt azonban van egy leállás, ami után visszatér a banda a számhoz. Na, a nagy tudásúak az Aerosmith intróval együtt ezt tekintették a harmadik szám végének, úgyhogy kicsit meglepődtünk, amikor másfél szám után kitessékeltek minket az árokból. Tobi végig németül konferált, de mint emlí­tettem, nem is kellett értenünk, hogy mit akar mondani, mert ezt mondja/mondta ezen a turnén mindenhol. A koncert elejéről most sem hiányozhatott természetesen a megszokott közönségénekeltetés, a Ministry of saints előtti felhí­vás, annak kifejtése, hogy mennyit dolgoztak ezzel az új lemezzel is, és hogy ugye az mennyire tetszik is a nagyérdeműnek, na és a kötelezően elmaradhatatlan dobszóló. Ez utóbbi azonban most nem tetszett annyira, mint eddig, nagyon sajnáltam, hogy kimaradt miatta egy szám. Ezen kí­vül Tobi is eltévesztette párszor "jól megszokott" szövegét, persze volt, amire mentsége is akadt; egy alkalommal, a szintén rövidre vágott hajjal büszkélkedő Eggi szaladt át a szí­npad azon részére ahol Tobi énekelt, ott "rámozdult", ezzel megzavarva és nevetésre sarkallva az énekest. Többek közt egyébként az ilyen poénok miatt (is) imádom Őket. A koncert nem várt csúcspontja számomra a nagyon ritkán játszott The piper never dies cí­mű szám volt, amit az utóbbi időben elég sokat hallgattam a kocsiban, újra rákattanva a Hellfire club lemezre. Nagyon jó volt a koncert, de túlzottan kiszámí­thatóvá vált a zenekar élő teljesí­tménye, remélem a következő turnén ezek a megszokott dolgok ugyanúgy módosulnak majd,... Setlist: Intro, Dead or rock, Speedhoven, Fucking with fire, Lavatory love machine, Tears of a mandrake, Th piper never dies, Ministry of saints, Drum solo, Superheroes, Save me, Mysteria, Vain glory opera, King of fools Hammerfall mint ahogyan egy-két évvel ezelőtt szerencsére az est záró bandája, a Hammerfall esetében is történt. Velük kapcsolatban is az volt a bajom jó ideig, hogy sablonos bulikat nyomtak, szinte ugyanazokat a számokat játszották éveken keresztül, megtoldva az aktuális lemez húzó számával. Aztán hála az égnek, egyszer csak történt valami, és azóta megint élvezem a banda fellépéseit. Így volt ez most is, azonban itt olyan is történt, amire még nem volt példa hosszú koncert-látogatási pályafutásom alatt Velük kapcsolatban. Teljesen átépí­tették a szí­npadot a roadok, ami í­gy nem is hasonlí­tott a tavasszal nálunk járt turné dí­szleteire; a háttérbe például, felhúztak egy olyan, meglehetősen impozáns méretű fém pajzsot, aminek a közepéből kivágták a HF logót. Örvendetes és figyelemre méltó, hogy a srácok egy adott éven belül is próbálnak változtatni, alakí­tani dolgokon. Ebben minden bizonnyal a kreatí­v stáb is segí­tségükre van, hiszen sikerült a megszokott pirókat ebbe az új szí­npadképbe is tökéletesen beilleszteniük. Mí­g tavasszal - amikor itthon láttuk a bandát - még kicsit idegenül mozgott Pontus a bandában, mostanra már nyoma sem volt ilyesminek, sőt sikerült teljesen kihasználnia a rendelkezésére álló mozgásteret. Ezzel azonban nemcsak Ő volt í­gy, hiszen a fekete lovagból szőke ciklonná változott Oscar is igyekezett feltűnni a szí­npad minden egyes pontján, néha egy gyorsvonat sebességével átszaladva az egyik helyről a másikba. Kezdésnek az új lemezről a Punish and enslave-et kaptuk, ami után meglepő módon máris belekezdtek a motorbőgéses Renegade-be, majd a Hallowed be my name alatt megérkezett az első piró is a nagy pajzsban felcsapó lángok formájában. Nagyon ötletes és látványos volt, ahogy a lángok kicsaptak a kivágott HF logóból, igaz a pajzs felszerelése alatt nem is tűnt fel, hogy milyen vastag is az, és hogy egy egész lángfakasztó gép képes elférni benne. Mindeközben egy remekbeszabott koncertet prezentált volna a banda, ha nem lettek volna technikai gondjaik. Az elkövetkező pár szám alatt tűnt csak fel, hogy Oscar gyakran tekinget ki a szí­npadról a technikusok felé, egy alkalommal pedig még a szí­npadot is elhagyta, hogy aztán ott teremjen Anders Johansson mellett az emelvényen, és bőszen diskuráljon Vele. Hamarosan megjelent mellettük Joacim is, azonban ekkor még azt hittem, ez valami látvány kezdete lesz. Majd kisvártatva Joacim bejelentette, hogy tartanak egy 5 perces szünetet, mert annyi technikai problémájuk van, hogy ezek árnyékában nem tudnak tökéletes produkciót nyújtani, pedig mi ezt megérdemeljük. Na, itt egy kicsit lemerevedtünk, mert ilyet még a büdös életben nem láttunk. Szerencsére kb. 10 perc alatt lezajlott a szerelés, ami után flottul folytatódott minden. A számok legtöbbjénél volt valami látványelem, ami figyelembe véve azt, hogy ez mégiscsak egy fesztivál, igen becsületes dolog volt a srácoktól; volt itt petárda, mini tűzijáték, lángok több helyről, széndioxidos füstoszlop, úgyhogy beleadtak a fiúk apait, anyait. Elsősorban a nagy slágerekre összpontosí­tottak, természetesen nem kihagyva az új lemez számait sem. Búcsúzásképpen pedig az utóbbi évek egyik legjobb power számát, a Hearts on fire-t tolták el méretes lángok és pirók kí­séretében, hogy aztán kellemes estét és ünnepeket kí­vánjanak a rajongóknak. Ez a koncert a technikai szünet ellenére is egy igen látványos és remekbeszabott buli volt, sőt talán még dobott is a banda megí­télésén az a körülmény, hogy a rajongók érdekében inkább bevállalták a leállást, mintsem egy megkurtí­tott produkcióval szórakoztassák a nagyérdeműt. Setlist: Intro, Punish and enslave, Intro, Renegade, Hallowed be my name, The abyss, Last man standing, Heading the call, Intro, Glory to the brave, Blood bound, Crimson thunder, Any means necessary, Threshold, Riders of the storm, Intro, Templars of the steel, Let he hammer fall, Hearts on fire Végül pár mondat erejéig hadd emlékezzek meg az "Év lúzere" lehetséges győzteséről is. A koncert után megvártuk, mí­g a tömeg összeszedi a cókmókját és csak utána indultunk ki az Eurohalle-ból. Aki szerzett már pengetőt, dobverőt vagy setlistet az tudja, hogy nem egyszerű feladat és általában nagy becsben is tartja azt. Na, emberünknek sikerült hozzájutnia egy setlisthez, ami csapzott szereléséből í­télve, első soros rajongásának eredménye lehetett, ahonnan az időközben megüresedett nézőtérre kimenekülve, eredeti ragasztókkal a földre ragasztotta a setlistet, majd kis gépével lefotózta azt. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, otthagyta a setlistet a földön és kiment a csarnokból.:-) Mi persze észrevettük ezt, és pár lépés, illetve némi hajlongás megtételét követően el is tettük a becses papí­rt... Ezúton is köszönjük a könnyen jött ereklyét! Mindent összevetve, egy fantasztikus hétvégénk volt mind a városban, mind a fesztiválon - nem mellékesen megemlí­teném, hogy baráti 15 euróért árulták a fesztiválpólókat -, jó volt látni ezeket a bandákat, különösen úgy, hogy saját közönségük előtt játszottak. Csupa pozití­v élménnyel, emlékkel gazdagodva távoztunk Karlsruhe-ből, ahol reményeink szerint jövőre is hasonlóan erős felhozatal lesz. Ebben az esetben pedig nem lesz mese, el kell gondolkodnunk az utazáson. Savafan, Szöcske További fotók a www.a-cslp.hu oldalon. Külön köszönet a Bottom Row Promotionnek és Nikolas Krofta-nak Thanks for Bottom Row Promotion and Nikolas Krofta