Az Utolsó Utazás: Tátrai Band - Papp László Budapest Sportaréna, 2009.12.18.

írta Adamwarlock | 2010.01.01.

20 éves a Tátrai Band. Ez a sok-sok esztendő tele volt mozgalmas eseményekkel, kiugró sikerekkel, csalódásokkal és sajnos tragédiával is, ugyanis az együttes basszusgitárosa, Kovács Tamás sajnálatos módon 2003-ban elhunyt. Ezen a decemberi estén sokat idézték fel a Papp László Sportaréna szí­npadán játszó zenészek a zenekar alapí­tójának nevét, mert nélküle sohasem lesz már az igazi a közös muzsikálás, ám hosszú idő után egyetlen előadás erejéig megidézték a legendás múltat, hogy még egyszer, utoljára emlékünkbe véssük gyönyörű dalaik varázsát... Sokan, főleg a fiatalok nem ismerik a Tátrai Band múltját. Nekik árulom el ezúton, hogy az ország egyik legjelentősebb hazai és külföldi sikereit elérő együttese lépett föl utoljára két hete. Fénykorukban bejárták a volt Vasfüggöny országait, és nem egyszer tí­zezres közönség előtt léptek fel, olyan teljesí­tményt nyújtva, amelyet azelőtt egyetlen magyar vagy más keleti blokkbeli ország sem volt képes felmutatni. Slágereiket ontották a rádiók, Horváth Charlie rekedtes hangján és Tátrai Tibusz ikonikus gitárjátékán (még B.B. Kinggel is játszott duettet) generációk nőttek fel. A születésnapi koncertet én bevallom, nagyon vártam. Tí­z éve nem láthattuk őket élőben, és számomra ez az alkalom megérte a faggyal és a taknyos orral folytatott ádáz küzdelmet. Tí­z perccel nyolc óra után el is sötétültek a lelátók, és a hangszórókból egy mély férfihang konferálta fel az együttest, ötletesen beleszőve mondandójába a legnagyobb slágercí­meket. In medias res-el rá is zendí­tettek az Illúziók Nélkül-re 1989-ből. A zenészek sorban jöttek fel a szí­npadra, utoljára Charlie és Tátrai. Egyből látszódott, hogy a dí­szes társaság nagyon jó hangulatban állt fel a porondra. A tizenegy tagú együttes azonnal koncentrálva, tökéletes profizmussal zendí­tett rá a dalokra. Charlie talpig fehérben, kissé komikus mozdulatokkal jelent meg a közönség előtt, mí­g Tibusz szokásos piros gitárját pengette, a rá jellemző beleéléssel, amely arra is rábí­rta, hogy egy szál fekete atlétában játssza végig az estét. Pálvölgyi Géza billentyűs egész este brillí­rozott, csaknem minden számot kihasznált, hogy valamit megmutasson tudásából. A második dalként elhangzó Ördögi Szimpátiát én bevallom, sohasem tudtam igazán megszeretni (főleg az eredeti Rolling Stones verzió ismeretében), számomra a szöveg túlságosan erőltetett, ráadásul prozódiailag is felvet néhány kérdést. Egy fokkal jobb a később elhangzott Őrtorony (All Along The Watchtower). Az első igazán nagy slágert az Utazás Az Ismeretlenbe jelentette, ami a Tátrai Band (és az egész magyar rockzene) talán legjobb szerzeménye. Hibátlan, élő előadásban úgy ütött, ahogyan azt semmilyen lejátszóból nem tette volna meg. Egy kicsit térjünk ki a zenekar többi tagjára! Egész előadásukat a végtelen profizmus jellemezte. Bebizonyí­tották, hogy ők a képzett, magyar zenei elit krémje. Az elhunyt Kovács Tamást Glaser Péter helyettesí­tette, kitűnő munkát végezve. Solti János dobos valószí­nűleg a frankfurti atomórát használta metronómnak, annyira pontosan ütötte a bőrt, Jamie Winchester pedig remek, harmonikus alapot nyújtott ritmusgitárosként. A hab a tortán a vokálszekció volt: Czerovszky Henrietta és Tóth Edina hangját leginkább az angyalok kórusában tudnám elképzelni, a jánosi Jelenések Könyvéből: ha ilyen hangok kí­sérnek majd utolsó utamra, akkor többé nem tarom érvényesnek az Iron Maiden Heaven Can Wait cí­madó szólását! Remek slágerek hangoztak el, és szinte egy másodpercre sem volt megállás. Titkos Szerelem, az egyik legszebb lí­rai szám ejtette ámulatba a nagyérdeműt, a Take It Easy pedig könnyedebb rythm and blues-os dallamokkal szí­nesí­tette a produkciót. Az egész este csúcspontja azonban a Fekete Madár volt. Azt kell mondanom, hogy í­gy, ebben a hangulatban, ebben az előadásban totálisan meggyőzött, hogy megérte kimozdulni ezen a zimankós éjszakán. Bárcsak végig ilyen maradt volna koncert... Történt ugyanis, hogy a buli körülbelül a háromnegyedénél elég egysí­kúvá, és valljuk be, picit unalmassá vált. A számok egy kaptafára mentek, egynek sem sikerült megbolygatnia az állóvizet. Nem is a dalokkal magukkal volt baj, hanem a setlist összeválogatásával. Az eddig annyira sokat adó koncert egyszerre semmitmondó lett. Olyannyira, hogy a közönségre pillantva elborzadva észleltem, hogy sorokban mászkálnak ki a büféhez. Ilyet én még nem pipáltam koncerten, főleg egy ekkora jelentőségűn nem! Még a visszatapsolás utáni New York, New York és a Hajnali Szél sem tudta visszaállí­tani a kezdeti hangulatot. A másik nagy negatí­vum a közönség volt. Egyrészt elég passzí­vak voltak a kedves egybegyűltek, másrészről egyáltalán nem voltak sokan. A lelátón található ülőhelyek szépen megteltek, ám a küzdőtéren siralmas állapotok uralkodtak. Lehet, hogy én vagyok nagyobb tömeghez szokva a Sportarénában, de az, hogy a keverőpultnál már több méteres átmérőjű foghí­jak voltak, szerintem elég karcsú. A hátsó szekcióban pedig szinte csak lézengtek az emberek. Simán el lehetett volna kerí­teni az aréna felét, és ott lejátszani a kispályás teremfoci bajnoki aktuális fordulóját, valószí­nűleg senkit sem zavart volna. Sajnos ezek kicsit levontak az este hangulatából, de Tátrai játéka mindenért kárpótolt. Ez a koncert bizonyí­ték volt, hogy még mindig ő a legnagyobb. Mind a Jimi Hendrix számban, mind a saját dalaiban úgy járt a keze, mint a zene egyik megtestesült istenének. Platónnal szólva, az ő lelke nagyon sokáig szemlélhette földi élete előtt a tökéletes gitáros ideáját. Élvezte a szí­npadot, a közönség rajongását, és ezt maradéktalanul meghálálta. Ezt látni kellett, főleg azért, hogy inspirálja a magyar gitárosokat: a gyakorlás és a szorgalom, és minden odaadása a zenéért világszí­nvonalúvá teheti a kiválasztottat. Sajnos a zenészek akármennyire is megtettek minden tőlük telhetőt (még többet is), sajnos nem volt elég. A koncert nem adta meg azt, amit előzetesen vártam. Túl hosszú volt, és ez ahelyett, hogy monumentálissá tette volna az előadást, sajnos csak ellaposí­totta. Kár érte, mert az első másfél óra nagyon í­géretes volt. Összességében még í­gy sem fogom sohasem elfelejteni ezt a bulit. Ehhez az érzéshez hozzájárult a háttérzenészek kiváló munkája, Pálvölgyi virtuozitása, Charlie orgánuma és Tátrai Tibor csak szuperlatí­vuszokban emlegethető játéka. Adamwarlock Képek: Pearl69 Köszönet a Showtime-nak