Maradványérték - 2009. december

írta Kotta | 2009.12.25.

Az e havi adagban a következő megjelenésekről találtok rövid ismertetőt: Faster Pussycat: Front Row For The Donkey Show (Live) Hypocrisy: A Taste of Extreme Divinity Judas Priest: A Touch Of Evil (Live) Muse: The Resistance Ra's Dawn: At The Gates Of Dawn Scar Symmetry: Dark Matter Dimensions Three: Revisions Trouble: Unplugged Faster Pussycat: Front Row For The Donkey Show A szamár-showról, mint jelenségről először a Shop Stop 2 cí­mű filmben hallottam, s olvasva az album cí­mét, bizony nem kellett csalódnom Taime Downe brigádjának mocskos fantáziájában. Mivel a sleeze rock királyai 14 év után tavaly jelentkeztek új sorlemezzel, úgy gondolták, hogy ideje egy koncertalbumot is kiadni (a Live & Rare EP-nek is már lassan 20 éve). Ennek értelmében a Donkey Show egy igazán remek összefoglalása a banda eddigi tevékenykedésének, s noha leginkább a Power And The Glory Hole szerzeményei képviseltetik itt magukat, az olyan klasszikusok sem maradhattak ki a válogatásból, mint a Cathouse, a Babylon, a Bathroom Wall, vagy a lí­rai House Of Pain. Ugyanakkor, sajnos az is igaz, hogy picit rövid a program, ami felkerült erre a korongra. A rögzí­tett buli mindössze 11 nótából állt, s az első két albumról összeválogatott hat felvétel közül biztos nem csak én fogok hiányolni egy-egy klasszikust (Pl. Poison Ivy). Ennek ellenére hallatszik, hogy a csapat remek formában van, s a helyenként túl sok effekt ellenére is remekül teljesí­tenek. Az élő feeling érdekében én egy picit több konferálást, frontemberkedést szí­vesen hallanék. Érdekességként pedig helyet kapott egy vadiúj feldolgozás is, az It's Only Rock and Roll. Pussycat rajongóknak kötelező anyag, bár nem ez az album fogja jelenteni a koncertlemez etalont a 21. században. (MMarton88) Hypocrisy: A Taste of Extreme Divinity Peter Tagtgren takarékra téve a Painben kiélt kommersz énjét, újfent visszatért a Hypocrisy ösztönvilágához, annak is a korai érájához. A már-már indusztriális keménységű gitártémák és Tagtgren istenien gonosz hangja rég látott ismerősként köszönnek vissza, a melodikus és emlékezetes gitárjátékkal együtt. A szinte védjegynek is tekinthető "zajos" keverés ezúttal sem maradhatott el, ám ellentétben olyan újkori opusokkal, mint pl. a Hypocrisy vagy az Osculum Obscenum, a lemez többedszeri hallgatással könnyen egysí­kúvá válhat. Pedig a Hang Him High-hoz hasonló mázsás riffelések vagy a Weed Out The Week black metalos tekerésbe oltott, felturbózott úthengere bizsergető brutalitással mossák tisztára a hallójáratokat - talán Tagtgren kissé egysí­kú vokális produktumában keresendő a hiba. A sokat kapott Catch-22 után azonban biztos muzikális talajon állva (a sokat változó felállás is stabil már 5 éve), hallhatóan visszataláltak régi önmagukhoz. Meg kell hagyni, egy cseppnyi extrémitás sose árt... (Tomka) Judas Priest: A Touch Of Evil A Priest... Live! óta ez az első a Halford-os élő album, pedig '87 nem ma volt! Több okból is érdemes tehát befektetni ebbe a lemezbe: egyik ez, a másik pedig az, hogy igazán profin van megkeverve a cucc, nagyon jól átjön a júdás papok ereje élőben. Még a gyengécskébb visszatérő album, az Angel Of Retribution két dala (Judas Rising és Hellrider) sem lóg ki a sorból, jól megdörrennek ezek is. Arról nem is beszélve, hogy szándékosan úgy válogatták a számokat, kevés átfedés legyen a korábbi koncert anyagokkal: í­gy hát ezúttal nincs Hell Bent For Leather vagy Breaking The Law, van viszont három szám a Painkiller-ről (Between The Hammer And The Anvil, a cí­madó és az A Touch Of Evil). A ritkábban játszott klasszikusok mellé még a Nostradamus-ról is felfért két opusz (Death, Prophecy), de őszintén szólva, nem ezek a lemez erősségei. Összességében egy bazi nagy hiányt pótló kiadvány ez, úgyhogy irány a lemezbolt! (Kotta) Muse: The Resistance A Muse a Black Holes...-on nagyon elkapott valamit. Ügyesen ötvözték egységbe a korábban összeférhetetlennek minősí­tett alkotóelemeket, úgymint a '70-es évek prog-rock mentalitása, a '80-as évek new wave/pop zenéje és a '90-es évek pop-punk/indie vonala (többek között, nagyjából). Mindezt azon határokon belül, ami még a hozzám hasonló tufa rocker számára is élvezhető maradt, már ha volt benne egy kis nyitottság. Nem is tudtak ezúttal maradéktalanul megfelelni a saját maguk kreálta magas elvárásoknak. Nagy igyekezetükben összehordtak ide mindent a Queentől kezdve, az ABBA-n át, a Depeche Mode-ig, továbbá bevetnek klasszikus zenei betéteket és vonósokat is, hogy az új album még slágeresebb, még bombasztikusabb és még sokrétűbb legyen, mint elődje. Hangulattól függően hol hányingerkeltően giccsesnek, hol pedig zseniálisnak találom mindezt. Egy biztos, most egyik lábukat legalább is áttették azon a bizonyos határvonalon, a túlzottan szintetikus hangzás területére. Azaz nem hiszem, hogy bérelt helye lesz a MP3 lejátszómon. Ezzel szemben mindig ezt fogom feltenni, ha vendégek jönnek - lássák már milyen trendi vagyok! (Kotta) Ra's Dawn: At The Gates Of Dawn Progresszí­v power metal, máshogy. Akár ez is lehetne a német zenekar mottója. Származásuk ellenére ugyanis kicsit más oldalról közelí­tik a prog. powert, mint az európai társaik. Náluk jóval hangsúlyosabb a US power befolyás, erre nem csak a gyakori thrash-es, szaggatott riffelés utal, de Olaf Reimann hangja is öblösebb, stí­lusa kiabálósabb, hadd ne mondjam, hardcoreosabb mint a kontinentális fősodor. Nálam ez mindenképpen üdí­tő ténynek minősül. A germán banda harmadik lemeze í­gy jó kis ötvözete lett a fogós dallamoknak és a földbe döngölő témáknak, ha pedig belehúznak, 20 perc feletti elborulásokra is képesek, amint azt a zárótétel (The Dawn Of Ra) mutatja. Ami, csak úgy mellesleg, az egyik legjobb prog. metal szám amí­t az utóbbi időben hallottam. Minden benne van, amitől megszerettem ezt a stí­lust: hangulatos, keleties bevezető, akusztikus gitár, trappolós riffek, gyakori téma- és tempóváltások, visszatérő motí­vumok, kiállások, misztikus betét Maidenes basszusfutamokkal, ragadós dallamok, hangszeres villantások... mi kell még? (Kotta) Scar Symmetry: Dark Matter Dimensions A Scar Symmetry, hamar túltéve magát Christian Alvestam énekesfenomén távozásán (aki a The Few Against Many együttesében fokozta tovább előző próbálkozásai brutalitás-faktorát), egy éven belül új lemezzel és két énekessel jelentkezett. A megduplázott frontvonal nem hozta magával a Sonic Syndicate-hez hasonló műanyag esztétikájú popularitást, hanem továbbra is a fortyogó-ördögi hörgés és a megadallamos, ám korántsem angyali tiszta ének kontrasztjára épí­tő, komplex modern melodikus death metallal megtámogatott jól bevált receptjét folytatja. Nemcsak az egyes számokon belül megy a váltott, duplafedelű támadás, hanem a lemez szintjén is, ahol a nyitány fülbemászó slágereit rendre a thrash és modern metal katonás aprí­tásai váltják fel. A két énekes érkezésének paradoxonja, hogy korántsem használják ki olyan kreatí­van a két ellentétes orgánum adta lehetőségeket, mint a korábbiakban (pl. az előző lemez Artificial Sun Projection c. dalában), ahol a két énekstí­lus rétege egymásra rakódva ritkaságszámba menő intenzí­v katarzist produkál. Ennek ellenére Alvestam távozásával a kreatí­v dalszerzői véna nem gyengült meg, az egyediség és a szí­nvonal maradt, még ha a Dark Matter Dimensions nem is a legjobb Scar Symmetry korong, bátran odatehető a többi mellé. (Tomka) Three: Revisions A Three (korábban 3) egy tuti kis prog. rock banda, a Coheed and Cambriával egyetemben egészen egyéni megközelí­tésben nyomják. Azon kevesek egyike, akik újra tudták értelmezni, frissességgel tudták feltölteni ezt a stí­lust. A The End Is Begun nálam nagy kedvenc, valószí­nűleg az utóbbi néhány év egyik legjobb albuma ebben a műfajban. A Revisions sajnos nem egy újabb sorlemez, korai/korábbi kiadatlan, illetve “B-oldalas" szerzemények újragondolását tartalmazza. Ettől még lehetne nagyon jó, sőt... De nem az. A zenekar elővette a popos oldalát és csupa fél-akusztikus, viszont félig sem progresszí­v szösszenettel állt elő. Zenei “felsőbbrendűség" persze megkérdőjelezhetetlen és át is süt rendesen ezeken a pop-rock nótákon, úgyhogy az új Muse-hoz hasonlóan ez is egy olyan dalcsokor lett, amit a karácsonyi vendégjárás alkalmával nyugodtan belökhetsz a lejátszóba - Joey Eppard hangja ugyanis ebben a zenei közegben olyan nyálas, hogy azt még a Stevie Wonderen szocializálódott szomszédasszonyka is csipázni fogja, mindamellett neked sem kell feladnod a zenei igényességedről alkotott pozití­v önképedet. Kitörési kí­sérlet lenne ez abból a skatulyából, amibe utóbb belekényszerültek? "Szerencsétlenségükre" ugyanis leginkább a progmetal arcok csattantak rá a zenéjükre, pedig nem sok közük van a metalhoz.... nem tudom, ezt majd a következő “rendes" album fogja eldönteni. Mindazonáltal ingoványos talajra tévedtek ezúttal, a korábbi rajongóknak, akik csúcsborhoz szoktak, ez csak “szódával elmegy" fröccsbornak sikerült (na jó, objektí­ven mérve inkább egy korrekt, reduktí­v Irsai / Cserszegi, vagy még inkább egy könnyed, alig komplex rosé), arra viszont, hogy a yuppie-k vállalati autójában ez bömböljön U2 helyett reggelente, mint igényes rockzene, nem sok az esély. Szóval nem teljesen tiszta, hogy kinek is készült igazán, de ez talán nem is fontos. Majd megtalálja a közönségét. Vagy nem. (Kotta) Trouble: Unplugged Nocsak, nocsak, a fémszí­vű metalosoknak is lehet érző szí­vük. Persze, tudjuk, hogy mindig is a rock balladák voltak a legszebb lí­raik a világon, ám ritka az olyan alkalom, amikor egy zenekar önmaga értelmezi újra gitárközpontú, mázsás súlyú metal zenéjét. A Trouble pszichedéliába hajló doom metaljának atmoszférikus potenciálja teljesedik ki ezúttal: a Bruce Franklin súlymágus vezette poszt-hippi doomster (vagy stoner?) brigád a masszí­v-agresszí­v riffek acid tripje helyett egy tábortűz hangulatú gitározásra és közös éneklésre invitál - az atmoszféra nem csak a mázsás gitártémákban, hanem a melankolikus-keserédes hangvételben is kidomborodhat. A 2007-es, szerzői kiadású kislemezt most 4 bonusz nótával bőví­tették ki, megfelelő körí­tést biztosí­tva az utánozhatatlan Eric Wagner hattyúdalának. A korai lemezeknél jóval tisztább hangzás előnyére várt a balladáknak, no meg a zongorabetétek is rásegí­tenek arra, hogy kiteljesedhessenek az olyan dalok, mint a merengős Rain, de a Misery totális áthangszerelése is élvezetesre sikeredett. A lemezt 3 új dal és egy Yardbirds feldolgozás zárja. Az egyéb zenekaroknál megszokott hakniszag nem érződik a Trouble Unplugged kiadványán, í­gy ki lehet vele húzni a következő nagylemezig, amin már nagyban dolgoznak a srácok. (Tomka) A Maradványérték korábbi részei