Hagyományteremtés: Richie Kotzen újra a Hajón, 2009. december 1., A38 (Olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2009.12.09.

Sajnos Ritchie Kotzennel nincs szerencséje Magazinunknak, a 2008-as eset után az utolsó pillanatban adódó nehézségek miatt az idén sem tudtunk úgy jelen lenni az eseményen, ahogy azt eredetileg terveztük. Ám egy lelkes olvasónk, Kotzen mester munkásságának egy elkötelezett hí­ve, McFly szí­vesen ajánlkozott, hogy megossza élményeit... Sokáig hezitáltam, hogy kimenjek-e a harmadik Kotzen koncertemre. Az előző kettő korrekt zenei élmény volt, viszont nálam a katarzis elmaradt, í­gy viszont már kicsit drágálltam. Aztán úgy alakult, hogy kedd este akadt egy kis szabadidőm, és már nagyon hiányzott valami jófajta élőzene. Nosza, felcsaptam a Pesti Estet, és mivel aznap épp nem volt Budapesten Kee Marcello vagy Lynch Mob buli, úgy döntöttem, kap még egy esélyt Mr. Kotzen. Jó döntés volt. Fél nyolc körül fogadott be a hajó gyomra, ami a kezdés előtt kicsit több mint negyed órával is kongott kissé. Ez az este folyamán szerencsére változott: ha nem is lett teltház, azért nem kellett szégyenkeznünk. Egyébként is elhatároztam, hogy megpróbálom függetlení­teni magam attól, hogy milyen az itthoni (könnyűzenei) helyzet és nézőszám, ha Kotzen jól játszik, akkor én bizony jól fogom érezni magam. Ehhez persze a puszta elhatározáson kí­vül igénybe lehet venni folyékony segédeszközöket is, de ezen az estén erre nem volt szükség. (Azért egyik cimborámnak is volt valamikor igaza, neki pl. a legutóbbi Dokken buli sokkal szebb emlék marad, mint a publikum józanabbik felének.) A rutinosabb rókák már a szí­npadképből kikövetkeztethették, hogy nem várható előzenekar: csakis a jól ismert felszerelések sorakoztak a szí­npadon. Alapvetően szí­vesen hallgattam volna akár a K3-mat, akár a Roy és Ádám triót, de az egyetemi teendők sűrűsödése miatt végül is nem bántam, hogy ma csak a főszereplőnek jut műsoridő. Negyed órával a hirdetett kezdés után meg is jelent a banda, teljesen spontán módon felgyalogoltak, és belecsaptak a húrokba/dobbőrökbe. Nem ért meglepetésként, hogy tetszik, amit hallok: sokszor bizonyí­totta már az A38 legénysége, hogy értenek a keverőpulthoz, és alapvetően egy trió hangosí­tása sem lehetetlen feladat (bár a ZZ Top esetén tapasztalhattuk, hogy azért mindenkinek ez sem sikerülhet). Már az első számok alatt is egyértelmű volt, hogy Richie most sokkal jobban érzi magát a kettővel ezelőtti, torokfájós fellépésénél, bár ezt nem olyan egyszerű nála megí­télni... Azt hiszem, hogy Richie egy nem túl impulzí­v, inkább visszahúzódó személyiség, ezért nem kell meglepődni, ha sokszor úgy látszik, mintha inkább magának játszana, vagy nem élvezné túlzottan, amit művel. Persze mondhatjuk, hogy ez egy rock zenésznél nem túl jó tulajdonság, de még akkor is szimpatikusabb, ha saját magát adja, mintha csak rutinból játszana vehemensen és látványosan. Másrészt meg nem is egyértelműen rock muzsikus ő: elég végignézni, hány zenészlegendával játszott együtt már más műfajokban: Stanley Clarke, T. M. Stevens, Gregg Bissonette, stb... A szí­npadkép ma este az egyszerűségről, zeneközpontúságról szólt. Ez persze nagyon elcsépelt közhely is lehet, de egy ilyen kaliberű gitárosnál elfogadom. Talán a leglátványosabb pont a mester piros Telecastere volt, amivel végignyomta a bulit. Negyedik számként érkezett a Change, és itt már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a gitározás megy ma, hanem Kotzen hangja is jól szuperál. Vokálokkal sajnos nem bajlódtak a kí­sérő muzsikusok, de ez is inkább hazafelé tűnt fel azon gondolkodva, hogy milyen negatí­vumokat lehet majd felsorolni, hogy ne legyen annyira szomorú, aki kihagyta a bulit... A ritmusszekció tudott együtt játszani a főhőssel, és nem volt szembetűnő alá-fölérendeltség, ami sajnos jó pár szólista-központú zenekar sajátja. A dobos játéka kifejezetten vonzotta a tekinteteket, látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál, de a basszusgitáros is jó í­zléssel és jókedvűen hozta az alapokat. A Change, majd a High után érkezett az új lemez cí­madója, a Peace Sign. Ennek a végén olyan szólót mutatott be Richie, hogy bár ez a harmadik alkalom, hogy látom, még most is ledöbbentett. Az tetszik a legjobban játékában, hogy a virtuozitás itt tényleg csak eszköz. Jó érzékkel használja, nincs túljáratva, ám emellett persze egy-egy hangot is meg tud úgy pengetni, hogy az szóljon is valamiről. Ezután következett a Doin' What The Devil Says To Do, majd a pörgős Go Faster-rel tetőfokára hágott a hangulat, ami után drámai fordulatként a zenészek elköszöntek és levonultak. Egyértelmű volt, hogy jön még ráadás, de már ekkor lehetett tudni, erre a koncertre sem extrém hosszúsága miatt fogunk emlékezni. Papí­rforma szerint hamarosan vissza is tértek a Remember-rel, majd az új lemez klipnótája, a Paying Dues következett, a végén újabb levonulással. Az előző napi bécsi koncert záró száma volt ez, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha nekünk is itt ér véget a műsor. Szerencsére értékelték a közönség lelkesedését, és a Hendrix klasszikus All Along The Watchtowerrel még visszajöttek, hogy aztán rekordsebességgel levonuljanak. A szűk másfél óra ellenére azt hiszem, nincs okunk a panaszra: mennyivel jobb egy ilyen előadó, ahol egy kicsit "éhesen" hagynak, mint egy többórás, unalomba és óranézegetésbe forduló koncert... A másnapi teendőkre tekintettel gyorsan hazafelé vettem az irányt, de úgy hallottam, hogy a koncert végeztével készségesen álltak a zenészek a rajongók rendelkezésére, ami még inkább szimpatikussá teszi a társaságot a szememben. Richie ezen a bulin is bebizonyí­totta, hogy nem véletlenül ismeri a nevét az egész (zenész)világ, úgyhogy aki még nem látta, annak csak ajánlani tudom. A tendenciákat figyelve erre valószí­nűleg nem is kell sokat várni... McFly Fotók: T.T. Köszönet a Livesoundnak!