Damn Yankees: Don't Tread (Olvasói í­rás)

írta TShaw | 2009.12.08.

A 90-es évek első fele zenei tekintetben meglehetősen szí­nes volt. Megjelent ugyan egy új zenei stí­lus, ami letaszí­totta a trónról a mi drága kemény rockunkat, de számos együttes és lemez született a korszakban, ami a mai napig klasszikus számba megy. Különösen igaz ez az 1992-es évre, amikor megjelent a Damn Yankees nevű supergroup második lemeze, a Don't Tread... Aki ismer, tudja, mennyire elfogult vagyok a csapattal szemben. A supergroup két tagja is hatalmas kedvenc nálam (igen, a Styx-es Tommy Shaw-ra és a Night Ranger-es Jack Blades-re gondolok), de Ted Nugent gitárlegendát sem szabad kihagyni a sorból. Szintén illik megemlí­teni Michael Cartellone-t, akinek a neve manapság a Lynyrd Skynyrd rajongóknak csenghet ismerősen. A banda 1989-es megalakulása hatalmas szenzáció volt Amerikában. Első lemezükkel megalapozták a jövőjüket, majd a turnék után nekiláttak a kicsit keményebb, vadabb, de kiforrottabb második albumuknak. A Don't Tread egy hatalmas lemez! Belekötni gyakorlatilag lehetetlen, hisz nem hogy töltelékdal nincs rajta, de jószerével az összes szerzemény lehetett volna rádiósláger a maga korában - sőt, a hangzása annyira időtálló, hogy még ma is vállalható lenne egy AOR/Hard rock banda számára. Az album dalai amellett, hogy egységesek, változatosak is. Van itt kemény, himnikus rock induló (Don't Tred on Me, Uprising, Fifteen Minutes of Fame), az előző album gigaslágerét, a High Enough-ot megidéző ballada (Where You Goin' Now, Silenc is Broken), kicsi bohóckodás (Firefly), sőt, még funky is (Dirty Dog). A hangzás természetesen a magával ragadó gitárszólamokra és a vokális teljesí­tményekre épí­t. Ted Nugent és Tommy Shaw gitárjátéka egy percre sem fullad unalomba. A lemez az első másodperctől az utolsóig lebilincseli a hallgatót, ráadásul aki a csapat tagjait külön-külön szereti, az itt sem fog csalódni bennük. A dalokat Tommy és Jack énekelte fel, megosztva őket, bár mindkettőjüknek van saját nótája is az albumon: a Silence Is Broken-ben végig Tommy énekel, mí­g a Mister Please-ben Jack kerül előtérbe. Ted is elénekel egy dalt - cseppet sem meglepő módon az album legkeményebb szerzeményét, az Uprising-et. A vokálokra megint csak nem lehet panasz. Ilyen téren a Damn Yankees továbbviszi a Styx és a Night Ranger hagyományait, de ez í­gy is van rendjén - nem mindennapi egy olyan csapat, amiben két kiváló énekhang is jelen van, de éppen ezért supergroup a Damn Yankees. Érdekességképpen megemlí­thető, hogy az album közreműködői között ott van az a Paul Buckmaster, aki többek közt David Bowie Space Oddity-jében és a Gun's 'N' Roses utolsó albumán is rendezte a vonósbetéteket. Az albumot hatalmas turné követte, ami után azonban a Damn Yankees feloszlott, vagy legalábbis leállt a működéssel. Számomra azonban egyáltalán nem fájó ez a momentum, hiszen ahogy a mondás is tartja, mindig a csúcson kell abbahagyni. És bizony, a Damn Yankees végig a csúcson volt, és a talonban lévő harmadik (állí­tólag Bravo névre hallgató) album még mindig megjelenésre vár... A Don't Tread tipikusan egyike azoknak a lemezeknek, amiket egyszerűen örökre elnyel a cd lejátszó. Teljesen mindegy, a zene melyik ágában érezzük igazán otthon magunkat, ez az album végig mosolyra fog késztetni minket. Nem is véletlen, hogy az album a maga korában is hatalmas sikereket ért el, hiszen bizonyára sokan voltak, akik nem akartak a grunge torz, taszí­tó dallamaiba merülni, hanem igenis szórakozni szerettek volna zenehallgatás közben - hiszen az egész erről szól!