Beauty & The Beast Festival: Leaves' Eyes & Sirenia & Atrocity & Stream of Passion & Elis & Velvet Seal & Ideas, 2009.11.27.

írta Tomka | 2009.12.07.

Bizonyára sokakban élnek szubjektí­v élményvilágra alapozott "téves" előí­téletek a gothic metallal kapcsolatban: mintha egysí­kú Nightwish-kópiák, igazi dög és bárminemű összetettség nélküli együttesek lennének a sztereotip elgondolások mintapéldányai. Nos, a legújabb női (frontemberű) zenekarok köré szervezett minifeszt felhozatala ékesen bizonyí­totta a kétkedők számára is, hogy a gothic metal éppenséggel kellően változatos és ötletes lehet, köszönhetően többek közt annak, hogy képes sokféle stí­lussal "keveredni"... Az igencsak találó elnevezésű fesztiválnak különleges apropója is volt: szinte majdnem mindegyik fellépő nemrég (minimum idén) jelentkezett vadonatúj nagylemezzel, í­gy az egyes show műsorok a kvázi kötelező best of jelleg mellett érdekességekkel, akár meg nem jelent, ill. élőben még sosem hallott dalokkal is bővültek. A megszokáshoz hí­ven, plusz két magyar zenekar nyitotta meg az egyébként sem éppen rövid estét. A kezdésért a kií­rtakkal ellentétben az igencsak fajsúlyos power metalt női énekkel és szintetizátorral "dí­szí­tő" Ideas volt a felelős, akiknek sikerült is feltüzelniük tetszetős zenéjükkel az ekkor még kisszámú publikumot. Ők voltak a kivétel az új albumok promotálása köré épülő marketingfogás tekintetében, azonban a Kun Anita énekesnő vezette gárda is legutóbbi, talán legerősebbre sikeredett, Főnix c. albumukat részesí­tette előnyben a setlist összeállí­tásakor. Egy-két régi nóta mellett elővették a mázsás riffekre ráhúzott dallammázzal rendelkező Kardok Királyát, az elbűvölően andalí­tó refrénnel operáló Főnixet, a monumentális-epikus Csak Emlékezz Rá-t és a himnikus dallamokkal és egy "klassz" klasszikus í­zű szólóval megáldott Égjen Még-et. Anita nagyon kellemes meglepetésnek bizonyult, erős, tiszta és fogós melódiákat felvonultató orgánuma bizony unikum a hazai mezőnyben. Talán csak frontemberi kvalitásain lehetne még mit csiszolni, kevéssé használta ki a rendelkezésre álló teret, és egy leheletnyi dinamizmust is nyugodtan lehet csempészni az előadásmódba. Ám ez természetesen csak másodlagos meglátás, eltörpül a lenyűgöző hangi adottságok mellett. Mellette Gallay Lajos billentyűs (mint egy "őrült tudós") és Preil Tibor gitáros látványos átéléssel prezentálták témáikat, a hasí­tó gitártémák és az atmoszférikus szinti-szőnyeg mind a zenekar húzóelemei közé tartozik. Habár először láttam őket élőben, rögtön meggyőztek, az ekkor még korántsem tökéletes hangzás ellenére is egy rendkí­vül életerős, kreatí­v produkciót tudhattak magukénak. Az őket követő, a köztudatba mostanság beszivárgó Velvet Seal azonban már nem rendelkezett ilyen átütő erővel. De lehet, hogy csak bennem volt a hiba, hiszen az egyértelműen egy trendhez kötődő együttes láthatólag már most lelkes rajongókkal és garantált hatást kiváltó slágerekkel rendelkezik. Az indusztriális-gótikus szubkultúra esztétikumát képviselő zenekar nemrég jelentette meg első nagylemezét Lend Me Your Wings cí­mmel, amely főleg szaggatott, súlyos gitárjátékkal és a "megszokott" angyali énekhanggal próbál betörni a hazai szí­ntérre. Csabee gitáros és David basszusgitáros ennek megfelelően heves testmozgásokkal és nyakmunkával szállí­tották egyébként ügyesen kombinált zúzdáikat, amelyek alá Balazs dobos adta a komplex talpalávalót, ám valahogy a Barbie-baba édeni külsőjét fekete álruhába rejtő Gabriella nem tudta eladni a muzsikát. Nem arról van szó, hogy rossz énekes lenne, hangja kellően tiszta, hajlí­tásai és dallamai árnyaltak, ám pont az a dinamizmus, az erő hiányzik belőle, ami az instrumentális részekben ellenben megvan. Az élő produkció további hátrányára vált, hogy sajnos nem volt billentyűsük, í­gy ezen hangszer - amely azért jelentős szerephez jut zenéjükben - teljes mértékben számí­tógépről szólt. Mindenesetre kezdésnek í­géretes volt, reméljük, folytatják haladásukat a fejlődés rögös útján. Az első külföldi fellépő, a liechtensteini Elis egy rövid átszerelés után már a szí­npadon is termett - meg kell hagyni, hogy az ilyen tí­pusú minifesztek szokásos csúszásaival, pontatlanságaival ellentétben ezúttal rendkí­vül precí­z szervezés és kivitelezés járt a rajongóknak. Végre... Az Elis inkább az Ideas által megkezdett stí­lusvariációt folytatta, kibőví­tve és radikalizálva azt: a zene nem csupán "sallang" az édeni énekhez, hanem az egyik fő húzóereje a produkciónak. Ugyanis az Elis néhol már thrashbe hajló power metallal turbózza fel az egyébként tipikus angyal-ördög koncepciót. Zenéjük pont annyira üde szí­nfolt a stí­lus palettáján, mint amennyire ismertek - hiába, í­gy megy ez... Sajnálatos módon pályafutásukat egy tragédia is beárnyékolta, ugyanis előző énekesnőjük, az akkor 29 éves Sabine Dünser 2006-ban váratlanul elhunyt. Helyére Sandra Schleret került, aki egy felvezető EP-t leszámí­tva, a koncert napján megjelenő Catharsis c. nagylemezen debütált. Habár az este során a dekoratí­v modell kinézetű hölgyek szépségfaktorával nem vetekedhetett, ám volt benne valami olyan természetes kedvesség, amellyel képes volt rögtön elvarázsolni a közönséget. Még az is inkább aranyos volt, ahogy Flinstones Vilmának képzelve magát, kivágott párducbőr-ruhában virí­tott a szí­npadon, kis termetével majdnem hogy elveszve a viking harcosokat idéző zenésztársai között. Ám mint tudjuk, alacsony kiálláshoz nagy hang dukál: a szokásos operai hangok között igazán üdí­tő sajátos hangszí­nnel megáldott énektémáit hallgatni. Minden adott volt egy tökéletes koncerthez, ám a tipikus magyar koncertbetegség, a hangosí­tás ezúttal is közbeszólt. A hangerő túlzott feltekerése egy masszát "varázsolt" a keményebb vonalat képviselő instrumentális szekcióból, a turnén kisegí­tő Trevor heves dobjátéka is inkább valami krampácsolásra emlékezetett. Pedig tény, hogy pont ekkorra ért be a hangulat az egyre zsúfoltabb nézőtéren, feltehetőleg nagymértékben az Elis intenzí­v előadásának köszönhetően. Az olyan slágerekkel, mint a Show Me The Way, rögtön kenyérre kenték még a barátnőjüket bizonyára csak elkí­sérő, megátalkodott death metalosokat is, pláne, hogy előhúztak olyan régi opusokat is a nagyszerűre sikeredett 2004-es, Dark Clouds In A Perfect Sky c. lemezükről, mint a rigorózus német nyelvet bájossá alakí­tó Der Letzte Tag, vagy az igazi szimfonikus zúzda, a Lost Soul. Természetesen az új album rövid bemutatását se lehetett kihagyni, í­gy beillesztették kb. fél órás műsorukba a Des Lebens Traum - Des Traumes Lebent, és az ügyeletes slágerdalt, a MySpace oldalukról már ismerhető Fireflyt. Nagy kár, hogy a hangzás káosszá degradálta intelligens durvulataikat, és í­gy nem biztos, hogy mindenkinek átjött, hogy milyen tehetséges együttes nyitotta meg a külföldi fellépők sorát... A Stream of Passion esetében azonban már nem lehetett ilyen jellegű kételyünk: az egyszerű, ám roppant slágeres zene az este egyik (ha nem "a") legnagyobb közönségsikerét aratta. Be kell vallani, hogy a holland srácok tényleg felettébb szenvedélyesek, legalábbis ami zenéjük lelkes bemutatását illeti. Olyan szí­npadi "koreográfiával" dolgoznak, mintha egy Slayer szintű zúzdát prezentálnának, a gitárosok a modern metal romosra torzí­tott zenéjéhez illő hajlongásokkal tálalják a szaggatott gitártémák kombinációját. A kvázi-szupergroupból (az első lemezen még Arjen Lucassen és Lori Linstruth is játszott) pop-gót bandává avanzsáló Stream of Passion is a jól bevált kontrasztteremtés húzásával teszi "érdekessé" zenéjét: a hangsúlyosan modern gitárjáték és az opera-vokálok kettősének feszültsége a számaik hajtómotorja. Természetesen a szintetizátor mint aláfestő hangszer sem maradhat ki, és Marcela Bovio énekesnő még egy elektromos hegedűvel is szí­nesí­ti a muzsikát, ám eme instrumentum inkább dí­szí­tőelem a szí­npadon. Mindössze két dal felvezetésében kapott szerepet - minden idők legszomorúbb "nyelvezetű" hangszere ennél jóval nagyobb lehetőségeket rejt magában. Ám meg kell hagyni, hogy végtelenül profik abban, amit csinálnak: Bovio mézédes, sokszor az Edenbridge-s Sabinat idéző énektémái minden kifogást elutasí­tó, könnyed szórakozást biztosí­tanak. Mindenki elengedheti magát, koncentrálni nem kell (időközben a hangosí­tás is javult), és bátran ellebeghetnek a bájos muzsika légnemű szárnyain. Közben a zenészek jól szórakozva szórakoztatnak, Johan van Stratum basszusgitáros például raszta Terminátornak képzeli magát, olyan vehemenciával nyúzza hangszerét, és felváltva használja "társnak" körtáncában, vagy képzeletbeli fegyvernek, Stephan Schultz gitáros pedig az utolsó szám folyamán egy Fűrész-maszkot húz magára, és kiáll az egyik hangosí­tó ládára, hogy magára vonja mindenki figyelmét. A zenészek vehemenciájának megfelelően a számok is az azonnal ható, slágeres vonalat képviselték, a klipes In The End, vagy a sodró tempójú Out In The Real World, de még a Radiohead átirat, a The Endless Night is terí­tékre kerül. A következő együttes a "szörnyetegek" gárdája volt, a 80-as évek egyik kultikus death metal bandája, az Atrocity, akik azóta igencsak mainstream vizekre eveztek. Jól jelzi ezt két feldolgozáslemezük, a Werk 80 I-II, amelyeken kizárólag 80-as évekbeli pop számokat gyúrtak át a fémzene különböző stí­lusainak alapanyagára. Ez í­gy elsőre talán nem is hangzik olyan rosszul, de ha hozzávesszük azt, hogy Alexander Krull frontembernek csupán a hörgéshez van tehetsége, énekelni amúgy nem tud, ebből kifolyólag pedig a stúdió védelme nélkül folyamatosan küszködik a dallamokkal, akkor a produkció már elég patetikus szí­nezetet ölt. Amikor elkezdték a szó szerint popkultúráig fajult death metalosok az előadásukat, nem csak kiszáradt kreativitásuk, hanem a papí­rvékony hangzás is ellenük dolgozott. Felvezetésképp két majdnem hogy domina jelmezbe öltözött táncos lány "erotikus" performansza adta meg az alaphangot - később azonban háttérbe vonultak, és a különböző, pózoló nőket ábrázoló molinók előtt folytatták táncukat. Néha újra előjöttek, hogy körbetáncolják Mr. Krullt, vagy megcsapdossák némelyik gitárost egy kis korbáccsal, ám ennél még a Die Apocalyptischen Reiter szadomazo cuccban virí­tó szintetizátorosa is szórakoztatóbb volt. Ha már billentyűsnél tartunk, az ezúttal sem volt a szí­npadon, pedig jelentős dallamokat szolgáltatott a számí­tógépről. Szerencsére azért egy idő után belejöttek a haknizásba a srácok, és kellő lelkesedéssel, és némi közönséghergelés árán eladták a produkciót - de azt azért nem gondoltam volna, hogy a Tainted Love esetében vissza fogom sí­rni Marilyn Manson verzióját... Mindenesetre a Don't You Forget About Me, a Fade To Grey, a Send Me An Angel még az élvezhetőbb kategóriába tartozott. Sőt, csúcsponttal is ellátták rövid szereplésüket: Sandra Schleretet hí­vták a szí­npadra két szám erejéig, aki jelentősen megdobta az olyan "opusok" szí­nvonalát, mint pl. a The Sun Always Shines On TV. Hiába a poénkodás és az irónia (ez annak számí­t?), ha belegondolunk, azért igencsak szomorú, hogy egy kultikus death metal együttes idáig jusson... Az est zenei fénypontja, a Sirenia az eddigi legkisebb érdeklődés közepette kezdte meg (és folytatta le) előadását. Morten Veland, a Tristania egykori gitárosa nagyon ért a dalszerzéshez - csak ahhoz nem, hogy megtartsa maga mellett énekes pacsirtáit. Jelenleg harmadik hölgy dalnokukat "fogyasztják", ám reméljük, hogy Pilar Giménez Garcí­a végre kitart az együttes mellett (no nem mintha elődeinek hangszálproblémái lettek volna). Habár Morten Sirenia-beli tevékenysége alatt folyamatosan érezhetővé vált, hogy vonzódik a közérthetőbb, populáris zenei irányzatokhoz is, ám úgy sikerült belecsempésznie gótikus mestermunkáiba a slágeres dallamokat, hogy többé-kevésbé hű maradt a Tristania örökségéhez. A tapasztalt muzsikusok technikai alázatukat a komplexség és a megadallamok összeboronálásának szolgálatába állí­tották, amelyet monumentalitást kölcsönző nagyzenekari részekkel és némi egészséges hörgéssel szí­nesí­tenek. Talán mondani sem kell, billentyűsük nekik se volt, ám ami talán még meglepőbb lehetett egyesek számára, hogy mindössze két gitáros állt a szí­npadon - basszusgitáros sehol. A Sirenianak nincs is hivatalos basszerosa, ezt a feladatkört Morten szokta ellátni alkalomadtán, ám elhallgatva az összképet, nem is nagyon hiányzott a frontvonalból plusz egy tag - ha nekik ez í­gy jobb... Az Ailyn "becenévre" hallgató énekesnő elbűvölő jelenségnek bizonyult a szí­npadon: olyan elegáns, aranyos és kedves mint Tarja, a gótikus szí­ntéren egyedi, megkülönböztethető orgánummal megáldva. Személy szerint a kedvencem az eddigi Sirenia-énekesnők közül, olyan bájjal rendelkezik mind hangilag, mind a szí­npadon, hogy rögtön eladja az egyébként is kapós muzsikát. Sajnos erre szóban nem nagyon volt lehetősége, ugyanis a Sireniaban is férfiuralom van: a felkonferálásokat és a közönséggel való kommunikációt szinte teljes mértékben kisajátí­totta Morten. Értem én, hogy a főnök, de koncerten talán lehetne érvényesülni hagyni a "frontembert"... Mindenesetre a norvég formáció melankolikus-melodikus szeánszáról ezen felül csak jót lehet mondani - bár ilyen repertoárral nehéz is lenne hibázni... A The Path To Decay elbűvölő és egy erős kórus által megtámogatott refrénjével nyitottak, majd következett a "progresszí­vebb" vizekre evező, Morten gitárjátékát és hörgőizmait előtérbe állí­tó Euphoria. Alapvetően igyekeztek nagyjából egyenlő arányban játszani mind a négy albumukról, kielégí­tve az öreg rajongókat és az új lemezek slágerpárti fanatikusait is. A Downfall északi ködbe burkolózó, sejtelmes dallamai elkábí­tottak, a The Seventh Summer nosztalgikus tónusa elrabolt, a Star-Crossed váltásai és robosztus kórusa tovarepí­tett, a Lost In Life szomorú gitárszólója és ugrálós refrénje pedig kidobott az eksztázis közepén, csak hogy a The Other Side szaggatott gitártémái és egyszerűen tökéletes énekdallamai beteljesí­tsék a muzikális orgazmust. Időközben Tarja módjára Ailyn is átöltözött a kulisszák mögött, és igazi femme fataleként, tiszta feketében tért vissza a mikrofon mögé, ahol elvitte az "este pálmáját". Előhúzták még "legelső számukat", az elnyűhetetlen Meridiant, majd újból populárisabb vizekre evezve, a Led Astray kellemes bulinótájával és a My Mind's Eye megaslágerével zárták tökéletes fellépésüket. Azaz csak majdnem tökéletes előadás volt, mivel sajnos a főzenekari pozí­ciót nem ők kapták... Setlist: The Path To Decay / Euphoria / Downfall / The Seventh Summer / Star-Crossed / Lost In Life / The Other Side / Meridian / Led Astray / My Mind's Eye Nem mintha bármi baj lett volna a Leaves' Eyes koncertjével. A Krull házaspár profi produkciót hozott tető alá, átmentve az Atrocity egész legénységét a gótikus metalt a megszokott szimfonikus megközelí­tésmóddal ötvöző együttesbe. Habár a srácok számára meglehetősen egyszerűnek tűnt ez a fajta fémzene, mégis élvezettel tolmácsolták a viking sagák régi és új fejezeteit. Sőt, egy igazi "régi motorost" is üdvözölhettünk a Leaves' Eyes soraiban: Oliver Holzwarth, a Blind Guardian "nem hivatalos" basszusgitárosa segí­tette ki őket, aki hatalmas elánnal vetette bele magát a könnyed kikapcsolódást biztosí­tó zenébe. Ám a legszórakoztatóbb egyéni performanszot mégis Seven Antonopolous dobos nyújtotta, aki olyan látványosan püfölte a cájgot, mint maga Mike Terrana, folyamatosan trükközve és dobálva a dobverőket, miközben igyekezett nüánsznyi finomságokkal í­zesí­teni a lájtos zenét. Úgy látszik, az együttes is tudja, hogy milyen gyöngyszemet tudhatnak a magukénak ott a háttérben, ugyanis egy dobszóló is helyet kapott az egyébként megrövidí­tett programban. A Leaves' Eyes egyértelműen a nemrég napvilágot látott Njord cí­mű korong bemutatására fókuszált: kezdésként annak nyitó párosát vették elő, a Liv Kristine tökéletes operai hangjának nagy teret engedő cí­madó dalt, és a klippel reklámozott My Desnityt. Elhallgatva őket, igazán nem értem, hogy mi szükség van Krullra ebben a bandában (szegény, de sokat kap ma...), random hörgései nyugodtan elhagyhatók lennének a zenéből - inkább adna ki olyan erős Atrocity albumokat újfent, mint az Atlantis volt, nem is olyan régen. Olyannyira belelendültek az új album promotálásába német vikingjeink, hogy az első két albumról csupán a kötelező slágerszám, a Farewell Proud Man és a "játékos" Norwegian Love Song került elő. A Njord darabjai sorjáztak folyamatosan, amelyek közül a The Moon & The Nightspirit zenei világát idéző Irish Raint a maga akusztikus valójában adták elő, ami az est egyik fénypontja volt. Nyugodtan lehetett volna még egy, nevezetesen ha az új lemezen szereplő Simon & Garfunkel átiratot, a Scarborough Fairt is előhúzzák a mágikus tarsolyból, ám ezt sajnos - bizonyára időhiányában - kihúzták a setlistről. Koncertjük azonban í­gy is több mint korrekt volt - sajnos a publikumot úgy látszik lefárasztotta az éjszakába nyúló minifesztivál, í­gy a "főzenekarra" már igencsak szellős létszámban álldogáltak a küzdőtéren. Ám ez mit sem változtat azon, hogy egy profin lebonyolí­tott, igényes és - az adott stí­luson belül - változatos zenei képet biztosí­tó estén vehettünk részt, ahol a hölgyek bizonyí­tották, hogy nem is feltétlen kell szörnyeteg ahhoz, hogy ők szépségek legyenek... Setlist: Njord / My Destiny / Emerald Island / Farewell Proud Man / Take The Devil In Me / Norwegian Love Song / Dobszóló / Northbound / Irish Rain (akusztikus) / Ragnarok / Froya's Theme / Outro - Nine Wave Maidens Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a HammerWorldnek!