Egy fehér ember fekete zenéje: Johnny Winter, 2009.11.23., Diesel Club

írta MMarton88 | 2009.12.01.

Olvasóink már hozzászokhattak, hogy időnként Magazinunk hasábjain nemcsak a rock zenéhez szervesen köthető előadók fellépéseiről szólunk, hanem néhanapján tiszteletünket tesszük olyan neves művészek koncertjein is, akiknek a muzsikája nem okvetlenül kapcsolódik a Magazin tematikájához. Jelen í­rás is egy ilyen beszámoló. Egy nem mindennapi zenész, Johnny Winter látogatott el fővárosunkba november egyik késő őszi estéjén... Johnny Winter egyike a ma élő legkiemelkedőbb blues gitárosoknak. Egy igazi nagy öreg, elvitathatatlan jelentőséggel, aki már Woodstockban is fellépett. Hosszú karrierje során legendás muzsikusokkal zenélhetett, ugyanakkor tény, hogy élete nem okvetlenül a visszafogottságról szólt. Az albí­nó gitáros sajnos a 65. életévén túl sem örvend jó egészségnek, í­gy nyilvánvaló volt, hogy a koncert nem a buliról, a látványról, vagy a show-ról fog szólni. Pusztán a zenéről. Előzenekar nem volt. Minek is? Valószí­nű, hogy túl sokat nem tudtak volna hozzátenni a produkcióhoz. A Diesel klub nagyjából félig telt meg, s a 21 évemmel úgy hiszem, talán a legifjabb látogató voltam ezen az estén. Hiába, ez nem a mai fiatalság zenéje. Szemüveges, inges családapák, házaspárok, igazi műkedvelők, műértők sorakoztak fel, karöltve néhány motorossal, régi vágású rocker-blues arccal, hogy meghallgassák Winter mestert. Pici csúszással indult a műsor, ezért előzetesen is elnézést kért a zenekar, ám szerencsére sokat nem kellett várnunk. Szí­npadon termett Vito Liuzzi dobos, Paul Nelson gitáros, valamint Scott Spray basszusgitáros, s neki is kezdtek a blues időgép beindí­tásának. A hangzás nem okvetlenül támogatta őket, kicsit túlságosan is nagy volt a hangerő, ám a laza témák, és az elegancia, amellyel a zenészek elővezették muzsikájukat, hamar feledtette velünk az apró-cseprő gondokat. Winter mester nem veszi magát körül nem megfelelő figurákkal, a három zenész felvezető játéka erről világosan tanúskodott. Mindenki bizonyí­thatta, hogy mestere hangszerének, ám a laza témák arra is alkalmat adtak, hogy a zenei összedolgozás finomságai is előjöhessenek. Pár perc után aztán Vito úr belekiabált a mikrofonba, és felkonferálta a legendát, Johnny Wintert. Mick Mars jutott eszembe a szegény muzsikusról, amilyen bizarr volt látni őt nyáron, legalább annyira szí­vszorí­tó pillanatokat éltünk át, ahogy az est főszereplője kis segí­tséggel a székéhez támolyog, leül, s a kezébe kapja a gitárt. Innentől viszont mintha kicserélték volna. Elkezdett játszani hangszerén, s mesélt a blues. Elrepí­tett minket messzire: Johnny a gitárja segí­tségével mondott el történetek életéről, a világáról, valamint 60 év viszontagságairól, fájdalmairól, szépségeiről. Mesélt Texasról, arról a bizonyos "déli életérzésről", s alapvetően azokról a dolgokról, melyek igazán blues zenévé teszik a blues zenét. Johnny Winter muzsikája tartalmazza azt a hangulati pluszt, mely úgy is varázslatos perceket eredményezett, hogy a mesternek nem igazán kellett a közönséget buzdí­tani, vagy a zenélésen kí­vül bármi mást csinálnia. Már volt szó a társakról, nos, a Gary Moore koncerttel ellentétben itt azért alapvetően egy bandát láttunk. Mindenki tudta, hogy hol a helye, tudta, hogy mind játékban, mind szí­npadi produkcióban mennyit engedhet meg magának, ugyanakkor korrektül hozták az alapokat a zenészek Johnny játéka alá. Igazi partnerekről beszélhetünk tehát. Ráadásul a muzsika feelingjéhez is tökéletesen passzoltak. Az állandóan grimaszoló Paul Nelson remek társgitáros, de a sapkás ritmusszekció pontosságát sem érhette panasz. Scott Spray beszédes nevű basszusgitáros billegő mozgásával, mimikájával is vonzotta a tekintetet. Winter mester nem csak gitározik, énekel is. Nem kell tőle nagy csodát várni, de jól hozza, amit kell, érzésem szerint orgánuma tökéletesen passzol ehhez a stí­lushoz. Így produkciója azon túl, hogy rendkí­vül "feelinges", illetve virtuóz volt, számomra nagyon őszintének, valamint hitelesnek is hatott. Azt hiszem, hogy ezt várja el az ember egy legendától, s meg is kaptuk, amiért jöttünk. Azt éreztem, amit legutóbb Gary Moorenál, hogy ez az ember végtelenül szeret muzsikálni. Látszott rajta a játék öröme. Nem ünnepeltetésben vagy vigyorgásban, egyszerűen ennek az embernek a zene az élete, a legfőbb kifejező eszköze, hogy úgy mondjam, a zene az a nyelv, amelyen igazán jól tud szólni az emberekhez. Az az idő, amí­g hallgattuk a mondandóját, igen gyorsan röppent el. Egyszer csak elindultak a zenészek lefelé, majd jött a ráadás blokk, benne a kolosszális Mojo Boogie, Highway 61 duóval. Noha az este során a rock 'n roll tételek kimaradtak a repertoárból, bizony akadtak, akik a program végére már táncra perdültek, a csapat pedig egy kis látványos összejátszás után végleg elbúcsúzott tőlünk. A picit rövid játékidő persze valahol betudható a gitáros állapotának is, ám ezzel együtt sem hinném, hogy bárki is kellemetlen szájí­zzel távozott volna a klubból. Egy legendát láttunk, hallottunk, s egy igazán maradandó zenei élménnyel lehettünk gazdagabbak. Nem tudom, hogy fogjuk-e még látni Johnny Wintert, mindenesetre, aki kicsit is kedveli a Texas bluest, mindenképp nézze meg, ha teheti. Még ma is óriási hangulata van az ő zenéjének, bulijainak. Örülök, hogy nem hagytam ki. MMarton88 Fotók: Pearl69 Köszönet a Mafioso Concertsnek!