Sarkköri fagyos hangulat: Sonata Arctica & Delain & Winterborn, 2009.11.17., PeCsa

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.23.

Nemrégiben jelent meg az oldal hasábjain egy interjú, melyet a Sonata Arctica billentyűsével, Henkkával készí­tettünk. A beszélgetés során szóba került, hogy terveznek-e valami meglepetést, különlegességet a budapesti koncertre. Noha a válaszadás során Henrik biztosan nem ilyesmire gondolt, de meglepetést, azt sajnos kaptunk... Ám mielőtt átadnám Adamwarlock kollégámnak a szót, pár gondolat erejéig megemlékeznék az előzenekarokról. A Winterborn (winterporn, ahogy viccelődtek sorban álláskor körülöttem a rockerek) nevű finn formáció nyitott, és bármily hihetetlen, ezen az estén nekem ők tetszettek a legjobban. A srácok alapvetően európai tí­pusú power metalban utaznak, ám a Helloweenes/Stratos speedelés helyett ők a prog. power, illetve a melodikus rock felé kacsintgatnak, í­gy egész érdekes lett a végeredmény. A közönség számomra meglepően jól fogadta a már öt évvel, valamint két lemezzel a háta mögött kullogó csapatot, s érzésem szerint rá is szolgáltak a tapsra. Tény, hogy még bőven van hová fejlődniük, de a dalaikat átható, már emlí­tett melodikus véna igen kellemes refrénekkel, énekdallamokkal bolondí­tja meg a muzsikát. Abszolút szórakoztató számomra ez a zene, a Last Man Standing, a The Winter War, vagy a The Land Of The Free könnyedén mozgatta meg a nyitottabb hallgatókat a küzdőtéren. További pozití­vumként hí­vnám fel a figyelmet Teemu Koskela énekesre, aki, noha lemezen nem tűnt kiemelkedően nagy vokalistának, élőben mégis szenzációs teljesí­tményt nyújtott, remek technikai tudásról téve tanúbizonyságot. Ráadásul frontemberként is végig szimpatikusnak találtam. A muzsikusszekció is tiszteletre méltóan ügyeskedett, egyedül Pasi Vapola gitáros öltözéke szúrt szemet. Valahogy a bunda, a festett köröm, és az ehhez hasonlatos dolgok nem passzoltak ide, ráadásul "Finnország leghidegebb heavy metal bandájának" ügyes kezű húrnyüvője nem is tűnt í­gy annyira hidegnek... Ám ez csak szőrszálhasogatás. Egy tehetséges, fiatal, ügyes csapatot volt szerencsém megtekinteni, s ha a jövőben sikerül picit még fogósabb dalokat í­rni, a nagyobb sikerek sem maradnak majd el. Mindenesetre í­géretesek. Ellenben a Delain! Nem rossz politika Sonataéktól, hogy elhoznak egy-egy énekesnős szimfo-gót csapatot kí­sérni. Ez a stí­lus most igen népszerű Arcticáék rajongótáborának jelentős hányadánál, hiába a 14-22 éves rockerkorosztály - kiváltképp hölgy - tagjai már-már kielégí­thetetlen éhséggel rendelkeznek az újabb és újabb ilyen jellegű bandák iránt. Sajnos azonban jelen sorok í­rójának fémszí­ve nem tud felolvadni a gótikus romantika hallatán, s noha a mikrofon mögött álló lányok, rendszerint igen dekoratí­v egyéniségek, ez mégsem képes feledtetni velem a tényt, hogy ötlettelen és rendkí­vül unalmas ezeknek a csapatoknak a zenéje. Legalábbis számomra. A Delain sem kivétel, nem igazán élveztem műsorukat. Tökéletesen semmitmondó, tucat jellegű "female-fronted metalt" hallottunk, melyben sem egyediség, sem fogós dallamok nem kaptak helyet. Viszont a rajongók imádták őket, a csillogó szemű tizenévesek közt csak én ásí­toztam. De nem akarok gonosz lenni, akadt itt pozití­vum is. Johanna Charlotte Wessels egy karizmatikus, szimpatikus frontasszony, akinek hangja gyönyörű, s a mosolygós lány, profin viselkedett a deszkákon. A buli legjópofább momentumának egyértelműen azt az esetet kell megemlí­tenem, amikor az egyik Delain rajongó feldobott a hölgynek egy csokor virágot, látszott is Johannán a meghatottság. De aranyos pillanatok voltak azok is, amikor a leányzó magyarul szólt hozzánk pár mondatot. A többi zenész szintén energikusan, profin játszott, kiváltképp igaz ez a szőke Ewout Pieters gitárosra, aki helyenként még hörgésre is vállalkozott. (Nehogy már kimaradjanak a szépség és a szörnyeteg jellegből.) Nem túl hosszú játékidejük számomra egy örökkévalóságnak tűnt, fogalmam sincs, hogy a szimfonikus gothic metal bandák gombamód szaporodása meddig fog még tartani, de az biztos, hogy nagyí­tóval sem tudnék különbséget találni köztük. Rajongóiknak pedig, ahogy látom mindegy, hogy Epicának, Leave's Eyesnak, Lunaticának, Sireniának, Edenbridgenek, Tristaniának, vagy éppen Delainnek hí­vják az adott csapatot, imádják. Én meg unom. Setlist: 1. Invidia 2. Stay Forever 3. The Gathering 4. Go Away 5. Virtue & Vice 6. Nothing Left 7. Control The Storm 8. Pristine MMarton88 Sonata Arctica Bevallom ez volt az első Sonata Arctica bulim, és rettentő nehéz megfogalmaznom, hogy mit is érzek, mikor ezeket a sorokat í­rom (pláne, amikor ott voltam...). Nehéz, mert örül a szí­vem, ha ennyi lelkes és önfeledt rajongót láthatok, akikből bizony ezen a bulin nem volt hiány. Az együttes zenéje mesésen vidám és magával ragadó hangulatot áraszt, ami ráragadt a koncertteremben egybegyűlt hallgatóság csaknem minden tagjára. Éppen ezért nagyon nehéz objektí­vnak maradni, látva a teljesen átszellemült arcokat. Másrészről ez a koncert sajnos nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ennek több oka is van, de legelőbb jegyezzük meg, hogy Arcticáéknak ezekhez a negatí­vumokhoz szinte semmi közük (legalábbis tudatosan). A koncert egy metal berkekben megszokott, sejtelmes introval indult, amely során az együttes tagjai szépen sorban beszivárogtak a szí­npadra, természetesen hatalmas üdvrivalgások közepette. Egyből látszott, hogy aki rajong a Sonataért, az nagyon rajong! A közönség átlagéletkora 14-25 évig terjedt, ami mutatja, hogy az együttes már teljesen ennek a generációnak az idolja. Ez azért minden vén rockernek mosolyt csalhat az arcára, jelezve az örökkévalóság felé, hogy van még remény, a metal nem bukott el végleg a '90-es években, és nem csak a régi öreg klasszikusok élik jobb hí­ján reneszánszukat az új évezredben... Tehát a szí­npadon állnak az est főszereplői, a közönség tombol, eljött az ideje a muzsikálásnak. Nos, itt jött az első sokk: a hangzás. Nagyjából az én dicsőségben elhalálozott Sanyo magnóm szintjén mozgott, de könnyen előfordulhat, hogy régi kedves zenedobozom is jobban szólalt volna meg, dacára kitört kazettatartójának. Tehát képzelhetjük, hogy borzalmas volt. Esetleg a keverő környékén szólhatott jobban, erről nem tudok nyilatkozni, mert nagyjából a hetedik-nyolcadik sor környékén álldogáltam. Az énekből nagyjából semmi sem hallatszott, a gitár is olyan halk volt, mintha ott sem lenne, ami főleg a szólóknál érződött, de egy ennyire dinamikus zenénél egyszerűen megengedhetetlen, hogy ne dörrenjenek a zúzós témák. Az első két szám annyira ,,ví­z alól" szólt, hogy úgy gondoltam, elhagyom a süllyedő hajót, és hagyom az együttest, mint a lélekvesztő kapitányát, had haljon utolsóként bárkájával. Az alvégen távozás járt tehát az eszemben, de szerencsére a keverőpultban ülő illetékesek is kapcsoltak, í­gy az olvasók ennek köszönhetik, hogy tanúi lehetnek e soroknak. Attól függetlenül, hogy Kakko végre hallható volt, még mindig túlzásban maradt a basszus és a dob, ami láthatóan nem zavarta Elias Viljanen gitárost, mert az egész koncert alatt őt találtam a legenerváltabbnak. A szörnyű az egészben, hogy az együttes többi tagjai nem sokkal maradtak le tőle. Egészen egyszerűen rutinból játszották az egészet, semmi pluszt nem vittek bele játékukba. Ez az egyéni kiállásoknál látszódott a leginkább, ahol Klingenberg barátunk sem teljesí­tett sokkal jobban, mint húros hangszereken játszó cimborái. A játékuk, hogy is mondjam, ,,steril" volt. Egyedül Tony Kakkonak volt kibúvója, ugyanis ő betegen érkezett Magyarországra. Be is mondta, hogy elnézést kér, és majdnem lefújták a bulit, mert az orvosa nem ajánlotta neki a fellépést. Sajnos meg is látszott a teljesí­tményén a gyengélkedés. Hangja erőtlenebb volt, mint azt várni lehetett, a magasabb hangtartományok megmászására esélye sem volt. Ettől függetlenül mindent megtett, és láthatóan küzdött a lázzal és a rosszulléttel. A Last Drop Fallsra a káprázatos Johanna Charlotte Wessels érkezett a szí­npadra, immár fehér szalagavató ruhára cserélve fekete femme fatale öltözékét (megjegyzem jobban is mutat világosban a kisasszony), hogy kisegí­tse szegény Tony-t, aki többször is rákényszerült, hogy elhagyja a szí­npadot egy-egy bögre tea kedvéért. Összefoglalva az együttes teljesí­tményét: a csillagok nem a megfelelő szögben álltak, hogy egy igazán jó bulit láthassunk. Tony persze megpróbált mindent kihozni sajgó torkából, és bevetni személyisége varázsát (hallottam a tini lányokat körülöttem, hogy a frontembert mennyire aranyosnak tartják), de sajnos még ez sem mentette meg az estét. Az elhangzott dalokról annyit mondanék, hogy szerintem mindenki hiányérzettel ment haza. Nekem például nagyon hiányzott a Wolf and Raven, persze kaptunk FullMoon-t, Replica-t, In Black and White-ot, tehát nagy slágerekben nem volt hiány, de még elbí­rtunk volna vagy nyolcat belőle. Az új album dalai is jelentős részét tették ki a műsornak, de szerintem a gyengébb pillanatok közé tartoztak, akárhogy is nézem. A menü pedig igencsak rövidre sikeredett, valószí­nűleg azért, hogy Kakko-t kí­méljék, de tizenhárom dal édeskevés egy ilyen ní­vós bandától. Összesen, ha szí­npadon voltak egy és egy negyed órát, és ebben benne volt az intro és az outro, na meg a gitár-, és billentyűszólók. És a bulinak nagyon hirtelen lett vége: dinamikus zenebona után egyszerre csak azon kaptam magam, hogy ezek a fickók bizony nem viccből hajlongnak a közönség irányába, tényleg fellőtték a pizsit. A hallgatóság arcán is némi megrökönyödést láttam, mert hát ők is számí­tottak még néhány ráadásra. Főleg úgy, hogy a Sonata nem tartozik már az olcsóbb bandák közé, a jegyárért súlyos ezreket kellett kicsengetniük a rajongóknak. Sokak arcán láttam csalódottságot, a várt extázisnak sajnos se hí­re se hamva nem volt. Igazán kár érte, mert az együttes sokkal, de sokkal jobbra képes, ahogy azt a rengeteg magyarországi buli és felvétel is bizonyí­tja. Szerencsére, ha minden igaz, nyáron visszatérnek a Metalfest Open Airs 2010 keretében, és addigra egy teljes erejében tündöklő farkas falkát láthatunk, és a végre száz százalékos teljesí­tményt nyújtó Tony Kakko vezényletével együtt fogunk velük a Holdra vonyí­tani. Ez az élmény viszont idén elmaradt. Elhangzott dalok: 1. Intro 2. Flag in the Ground 3. Paid in Full 4. Last Amazing Grays 5. FullMoon 6. As if the World Wasn't Ending 7. 8th Commandment 8. Last Drop Falls 9. Solo 10. Juliet 11. Replica 12. In Black and White 13. Don't Say a Word 14. Vodka 15. Everything 16. Outro Adamwarlock Fotók: Pearl69 Köszönet a lehetőségért a Concertonak!