"Ért a fickó a gitározáshoz!": Gary Moore, Jamie Winchester, Vintage Gitár Találkozó - 2009. 11.13. Syma Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.16.

Péntek 13. Van, aki szerint szerencsétlen dátum, mások épp úgy érzik, hogy ezen a napon mosolyog rájuk szélesebben Fortuna. Akárhogy is legyen, idén novemberben a gitárzene rajongóinak nem hinném, hogy túlságosan rettegnie kellett volna, hisz Gary Moore tette tiszteletét első í­zben Budapesten ezen a napon... Jamie Winchester Előzenekar gyanánt Jamie Winchester és csapata termett a deszkákon (szó volt korábban a Géniuszról is, végül ők nem játszottak). A kopasz gitárosról túl sokat nem tudtam előzetesen, mindenesetre pár éve, a Hrutka Róberttel közös It's Your Life cí­mű dalukat annyit játszotta a média, hogy már ki lehetett vele üldözni a világból. Ennek fényében gondosan igyekeztem elkerülni Winchestert a különböző egyetemi rendezvényeken, ahová rendszeresen hí­vják. Sajnos most mégsem menekültem. Nincs amúgy komoly gond a fickó formációjával, csak annyi, hogy baromira nem az én zeném. Nem igazán értettem, hogy mit keresnek Gary Moore előtt, nem sok bluessal operáltak az elhangzó pop/rock dalok. A legnagyobb ovációt persze a Beatles (vagy Mötley Crüe), valamint a U2 feldolgozás kapta, ám saját számaik annyira szerintem nem meggyőzőek. Kicsit szí­ntelen, szagtalan, jellegzetes tucat popnóták. Tudom, hogy sokaknak bejön az ilyesmi, de nekem nem. Winchester amúgy szimpatikus frontember volt, profin vezette le a szűk 40 percet, amelyet kaptak. Az átkötő szövegek is egész jópofák, aranyosak voltak. Viszont Pásztor Sámuel gitáros rettenetesen irritált. Úgy igyekezett karakteres szí­npadi produkciót nyújtani, hogy az már átment majomkodásba. Ugrásai, figurái egy punk bandában simán jók, ahol mindenki úgy pörög, mint ő. Most viszont rettenetesen nem illett ez a fajta mozgáskultúra ide. Összességében nem volt ez a műsor egy nagy eresztés, de azért el lehetett hallgatni. Mmarton88 Vintage Gitár Találkozó Jó helyen és jó időben rendezték meg ezt az érdekes kiállí­tást, aminek minden bizonnyal örültek a hathúrosok szerelmesei. A véleményem szerint az alkalomhoz egyáltalán nem passzoló Jamie Winchester Band helyett én is a bemutatót választottam, ami valóban nagyon érdekes volt. Talán egy, de igen jelentős negatí­vumra szeretném felhí­vni a szervezők figyelmét, ami nem csak az én fejemben ütött szöget. A rengeteg impozáns hangszer mellett ugyan szerepelt a gyártás éve, de hogy honnan származik, kié lehetett, vagy mi a története, az sajnos kimaradt a teljes élvezetből. Ahogy Szilvás Gergővel éppen erről elmélkedtünk, csodálva a fantasztikus bárdokat, az Iron Maidnemből Töfi fedezte fel egykori erősí­tőjét, aminek hátán még a matricát is felismerte, amit Ő tett rá. Na, í­gy legalább egy kiállí­tott tárgynak ismertük meg, ha csak részleteiben is, a történetét. Pedig valószí­nű sokatmondó és tanulságos is ebben az esetben a közhely; "ha ezek a hangszerek mesélni tudnának..." Lehet, hogy akkor reggelig hallgattuk volna őket. Szakáts Tibor Gary Moore Mikor Gary Moore legutóbb Magyarországon járt, sajnos nem tudtam kijutni arra a koncertre. Bántam is rendesen a dolgot, főleg a remek visszhangok miatt. Igencsak megörültem, mikor kiderült, hogy idén újfent tiszteletét teszi nálunk. Szerencsére az esemény megfelelő nagyságú hí­rverést kapott, s a csarnok is egész szépen megtelt 9 órára, a kií­rt kezdési időpontra. Bevallom, féltem kicsit ettől a bulitól. Egyrészt tagadhatatlan hogy nem vagyok blues fanatikus, Gary rockosabb oldalát kedvelem, az pedig nyí­lt titok, hogy nincs túl jó véleménye mostanában Moore mesternek a fémzenéről. További aggodalomra adott okot az is, hogy tudtam, hogy milyen setlisttel fog érkezni a mester, s az finoman szólva sem tűnt első ránézésre í­nyemre valónak. Talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, fölösleges volt aggódnom. Olyan zenei élményben volt részem ezen az estén, hogy még mindig hatása alatt állok. Némi csúszással, 21:20-kor vette kezdetét a műsor, a finom eleganciát sugárzó, fekete alapon fehér csí­kokkal dí­szí­tett háttér elé szépen felsétáltak Gary Moore muzsikus kollégái, majd megérkezett a mester is. Semmi pátoszoskodás, semmi fölösleges show műsor, nemes egyszerűséggel köszöntött minket a gitáros, majd belekezdett a Still Got The Blues egyik alapvetésébe, az Oh, Pretty Womanbe. Az első pillanattól kezdve jól szólalt meg a buli elől állva, egyedül Vic Martin billentyűsből lehetett csak keveset hallani. Így élőben az olyan bluesosabb, lemezen kevésbé tetszetős dalok is könnyedén elnyerték tetszésemet, mint a Down The Line vagy a Since I Met You Baby. Mégis, ami miatt tátott szájal hallgattam végig a műsort, az nem a daloknak, vagy a "jó bulinak" volt köszönhető, hanem Gary Moore varázslatos teljesí­tményének. Kérem tisztelettel, ez az este nem egy hagyományos értelemben vett koncert volt, sokkal inkább egy művészi szintű hangverseny, ahol Gary Moore mindent megmutatott a blues gitározásról, amit csak lehet. Mikor először megtudtam, hogy mindössze 13 dal kap majd helyet a setlistben, 75 perc körüli játékidőre számí­tottam. Ehhez képest, bő két órán át lehettünk részesei a blues zene varázslatos világának, a stí­lus egyik legnagyobb gitárosának tolmácsolásában. Rengeteg improvizáció, extra szólóbetét kapott helyet: igen, ezen az estén minden Gary Mooreról szólt. Kb. a negyedik szám után odaszólt a szomszédom: "Ért a fickó a gitározáshoz!" Hát ért. Nagyon ért! Egyrészt a mester technikai tudásáról csak szuperlatí­vuszokban lehet beszélni, tátott szájjal néztem végig, hogy miket művel a hangszerén. Hihetetlen a fazon. Persze, persze megint előjön a klasszikus probléma. "Öncélú szólózgatás, unalmas, magamutogatás, szétbarmolja a dalokat!"- mondhatják egyes rosszmájú kritikusok, ám véleményem szerint ezen az estén szó sem volt ilyesmiről. A mester nem csak eljátszotta a szólóit, ő valósággal a zenében élt. Hihetetlen volt látni azt a beleélést, amivel játszik, grimaszai, mozdulatai sokat tettek hozzá a produkcióhoz. Érezhető volt, hogy végtelen alázattal, tisztelettel, eleganciával és profizmussal közelí­t a muzsika dimenziójához. Nem, ez nem egy klasszikus értelemben vett koncert vagy buli volt. A már emlí­tett késésnek az oka az volt, hogy Gary rengeteg gitárját Winchesterék után egyenként hangolták újból, közvetlenül a koncert előtt. Vagy háromnegyed órán át bí­belődött ezzel egy fickó, s mégis, amint Gary a kezébe kapta épp aktuális hangszerét, újfent beállí­totta. Látszott, hogy mennyire fontos számára, hogy milyen hangokat is csal elő a hathúrosból. Olyat is ritkán lát az ember rock koncerten, hogy a "frontember" indí­tja a számokat "verbális úton történő" beszámolással. Nem dobáltak pengetőket, nem őrjöngött a tömeg, s ha úgy vesszük, igazából nem is egy bandát láttunk a deszkákon. Moore mester mikrofonállványa egyedül ácsorgott a szí­npad bal oldalán, mí­g a többi muzsikus a háttérben, jobb oldalt, abszolút visszafogottan, abszolút elkülönülve hozták az alapokat Gary játéka alá. Nem is hiányzott a bohóckodás. Valamint, ha már a "hiány" kerül szóba, volt itt más is, ami nem hiányzott számomra. Méghozzá Gary rock himnuszai. Ezért a véleményért meg lehet kövezni, de nem, nem illett volna bele ebbe a műsorba az Out In The Fields, az Over The Hills, vagy az Empty Rooms. Egyszerűen nem erről szólt az este. A könnyed, direkt zenék, az egyszerűen ható slágerek nem passzoltak ide! Az egész játék a blues gitározás mesterfokon történő prezentálásáról szólt, és ezt Gary Moore valami olyan szenzációsan művelte, hogy azt is elnézem neki, hogy hátat fordí­tott a rockzenének. Minek is térne vissza? Az este minden pillanatában érződött rajta, hogy mennyire imádja, amit csinál, milyen hátborzongatóan profin, valamint élvezetesen tolmácsolja hangszerén a blues zene lényegét. Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne ezt a fajta zenei csodát, amellyel Moore megajándékozza estéről estére rajongóit, eltorzí­tani "direkt" slágerekkel. Elég volt a művész arcán éktelenkedő széles mosolyra pillantani egy-egy perceken át tartó szólóorgia után, hogy ne maradjon bennem efelől kétség. Egész sok lassú dalt hallhattunk, melyekben sziporkázott Gary. Értelemszerűen mindezek betetőzése a klasszikus Still Got The Blues/Parisienne Walkways duó volt. Ugyanakkor igen élvezetes csemegét nyújtott a hallójáratoknak a Too Tired, a Mojo Boogie, a Walking By Myself, vagy a The Blues Is Alright is. Érdemes még megemlí­teni, hogy Gary Moore nem csak gitárosként állta meg a helyét, énekesnek sem rossz. Ha arra került a sor, igen nagy átéléssel, és elánnal fakadt dalra. Kérem, ennek az embernek a kisujjában van minden, amit a blues zenéről tudni kell. Blues gitározást hallhattunk, két óra hosszan, a világ egyik legnagyobb blues gitárosától. Áll leesés, hitetlenkedés, tapsvihar, igen, ez mind megvolt ezen az estén. Soha nem voltam, és ezután sem leszek blues rajongó. De Gary Moore egy igazán rendkí­vüli zenei élményt adott nekem. Értelemszerűen azokat is megértem, akik csalódottan mentek haza, való igaz, rockzenét csak nyomokban tartalmazott ez a műsor. Ám a hangszervirtuóz professzionális előadása érzésem szerint könnyedén elszórakoztathatott bárkit, aki kicsit is fogékony a stí­lus iránt. Szenzációs! Setlist: 1. Oh Pretty Woman 2. Bad For You Baby 3. Down The Line 4. Since I Met You Baby 5. Have You Heard 6. All Your Love 7. Mojo Boogie 8. I Love You More Than You'll Ever Know 9. Too Tired 10. Still Got The Blues 11. Walking By Myself 12. The Blues Is Alright (Ráadás 1) 13. Intro/Parisienne Walkways (Ráadás 2) Akik az alapot nyújtották Gary Moore játéka alá: Pete Rees - basszusgitáros Vic Martin - szintetizátoros Steve Dixon - dobos Köszönet a Broadway Jegyirodának! MMarton88 Képek: Szakáts Tibor, Pearl69