Egy 14 éves gyerek álma valóra válik 30 év múlva, két felvonásban!: KISS, Detroit - Greenville

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.15.

Előre is elnézést kérek minden olvasótól, de muszáj vagyok a beszámolómat egy kis személyeskedéssel kezdeni. Anno 1979-ben egy rockzenével kellőképp megfertőződött és kedvenc zenekarával végzetes szerelembe esett szépreményű tinédzser kézhez kapott - igaz, csak kölcsön - egy dupla bakelit lemezt, ami egyenesen Londonból jött az idősebb fiúnak a szomszédba. Egy hétig kellett nyaliznom neki, hogy egyáltalán kézbe vehessem az albumot; ma már nem emlékszem, hogy hány adag fagylaltomba került ez nekem, de végül egy szép napon mégis a kezemben tarthattam a KISS Alive cí­mű albumát... Talán nevetségesen hangzik, de először megszagoltam és mélyen magamba szí­vtam, ahogy Hofi mondta "a rothadó kapitalizmus illatát". Aztán amikor szétterült a kezemben az addig sosem látott album, hihetetlen érzések kerí­tettek hatalmukba, csak ámultam és nem tudtam betelni a látvánnyal. Emlékszem, legjobban az a kép ejtett rabul, amin a közönséget lehetett látni; hihetetlen volt számomra a látvány, hiszen addig csak egy Suzi Quatro-hoz volt szerencsém a Kisstadionban. Szóval, ott ültem bénán, hitetlenkedve és mint sok minden más akkoriban, az is a gyermeki képzeletre volt bí­zva, hogy milyen is lehet egy KISS koncert Amerikában (nem részletezem, de elég vad dolgokról ábrándoztam néha). Végül egy hónapi fagyi adagomat beí­gérve sikerült még egy öt percig kezemben tartani a lemezt, mielőtt sajnos visszakerült jogos tulajdonosához. Soha nem felejtem el, hogy nekem is meg legyen a lemez, egyből elmentem dolgozni egy kőműves mellé (majdnem bele is pusztultam). Aztán később, jóval később, amikor már mindegyik KISS lemez a birtokomban volt, megláttam a Cobo Arénát egy képen. Na, ezt az élményt aggastyán koromban sem fogom elfelejteni, az tuti! Talán e rövid kis bevezető után a Tisztelt Olvasó is át tudja érezni azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor egy szép őszi napon hajnalban kocsiba ültem és tizenegy órás vezetés után megérkeztem Detroitba, a Rock City-be, majd a szállásomat elfoglalva gyerekkori lelkesedéssel igyekeztem ahhoz a bizonyos Cobo Arénához. KISS, Detroit, COBO Aréna 2009.09.25-26 Az igazi hardcore KISS rajongók közül sokan kifestve, de voltak, akik beöltözve érkeztek a bulira. Nekem speciel egy kopaszodó úriember tetszett a legjobban, aki tetőtől-talpig olyan pizsamaszerelésbe volt öltözve, ami természetesen csak a KISS “áruházban"vásárolt termékekből állt. Mindehhez ráadásul egy olyan hanyag elegancia is párosult, hogy kirí­vóan üdí­tő látvánnyá vált a fószer. Jó pár évvel ezelőtt ugyan volt már szerencsém kí­vülről látni, de most egy hosszabb várakozás után végre belülről is szemrevételezhettem - ahogy Paul mondta később - a "Holy land"-et. Tudom e sorok olvasása közben sokan puha pöcsnek fognak nevezni, de bizony gombóc volt a torkomban, amikor megláttam az arénát belülről. Egyből eszembe jutott az a suhanc, aki 1979-ben a rendszer és az anyagi helyzet miatt álmodni se merte, hogy egyszer eljut ide, ahol Paul szavaival élve minden siker kezdődött. Szégyenlősen eltöröltem egy könnycseppet és sietve próbáltam mindent magamba szí­vni úgy, hogy azt sose felejtsem el. Ebbe a meghitt miliőbe rondí­tott bele a Buckcherry, akikre ebben a "feelingben" egy cseppet se voltam kí­váncsi, í­gy inkább kimentem a pólóárus standjához, hogy bevásároljak az erre az alkalomra limitált "T-shirt" példányokból. Egy nagyon fontos információt sikerült eddig nem leí­rnom, de miután ettől különleges ez a koncert, nem hagyhatom figyelmen kí­vül. Sajnos a Cobo Arénát, ezt a legendás helyet a koncertet követően elkezdték lebontani. Amikor a bontás tervét a zenekar főkolomposai meghallották, egyből ragaszkodtak ahhoz, hogy Ők játsszanak ott utoljára, Ők sirassák el vigadva ezt a csodás helyszí­nt. Így jött létre ez a buli és az én utam is, mert erről nem akartam lemaradni és még sokan mások sem, ugyanis mindkét este teltházasra sikeredett. Még bőven játszott az előzenekar, í­gy a külső keringőről nyí­ló teraszra mentem, hogy a St. Clair tó túlpartján lévő kanadai Windsor esti panorámájában gyönyörködjek még jó pár rajongótársammal együtt. Mivel a csarnok belsejében lassacskán elcsitultak a Buckcherry által keltett muzsika hangjai, sietőre vettem a figurát és a lehető leggyorsabban elfoglaltam a helyem, miközben még mindig hitetlenkedve, hogy itt lehetek, szí­vtam magamba a semmi máshoz nem hasonlí­tható érzést. A szí­npad el volt takarva a megszokott fekete molinóval, ami pontban kilenckor elképesztő hangzavar közepette hullt le a jól megszokott intróra, hogy teljes valójában a rajongók szeme előtt pompázhasson a beí­gért új szí­npadkép. A zenekar a szokásoktól eltérően most a szí­npad gyomrából, azaz a porond aljáról emelkedett méltóságteljesen a deszkákra, hogy korukat meghazudtoló tempóval ugorjanak nekünk. A Deuce-ban ugyan már visszaköszöntek a sok éve megszokott és megkoreografált mozdulatok, de ez í­gy is volt rendjén. A Strutter volt a második szám, ami alatt, már a kezdeti látványosságokból némileg felocsúdva, jobban szemügyre vettem a szí­npadot, ami bizony egy szakavatott Kiss rajongónak azért nem volt olyan hatalmas változás. Hátul az osztott kivetí­tőt egy jóval nagyobb és minőségileg is jobb kivetí­tőre cserélték, a Kiss logó fentről lekerült a szí­npad közepére, aminek a tetején Eric dobszerkója kapott helyett, és a már megszokott, több, mint tí­z éve csupaszon szuperáló hangfalak helyére olyan apróbb méretű kivetí­tők kerültek, amik jelentősen dobtak a látványon. A fiúkon természetesen szintén a beí­gért új szí­npadi ruhák voltak, amikben ugyan visszaköszöntek egyes elemek bizonyos korszakokból, de í­gy élőben sokkal jobban hatottak, mint az előzetes képeken. A detroiti közönség pedig maga volt a csoda, már majdnem megütötte egy jobb dél- amerikai koncert hangulatát. Persze az is sokat segí­tett a hangulaton, hogy Paul már rögtön a koncert elején bejelentette, hogy mindkét estén forognak a kamerák egy leendő DVD alkalmából. Erre még én is kieresztettem a hangomat, mert í­gy még ezt a dolgot is kipipálhatom a KISS zenekarral kapcsolatos álmaim közül. A koncert elképesztő hangulatban folyt tovább; hogy ez annak volt köszönhető, hogy felvétel készült, vagy az ünnepi búcsú volt ilyen hatással a közönségre, nem tudom, de igazából nem is érdekelt, mert én is csukafejest ugrottam ebbe a fantasztikus buliba. Ebben persze segí­tettek az ősrégi nóták is, amiket minden rajongó betéve tudott, arról nem beszélve, hogy Paul, aki abszolút favorit nálam, igen jó formában hozta a hangját és igencsak jó kedve is volt. Ennyit mozogni, táncolni, ugrálni már nagyon rég láttam Őt. Gene szintén fantasztikus volt, de tőle azért a jókedv és a show jobban megszokott. Tommy is hihetetlen "feelinggel" tolta a szólókat és azt kell, hogy mondjam (tudom szentségtörés!!) nekem zeneileg már nem is hiányzik annyira Ace. Valószí­nű, ebben szerepet játszik Tommy igen kiváló munkája az új albumon. Ugyanazzal az alázattal hozta a klasszikus szólókat a hetvenes évekből és bizony a későbbi szerzeményeknél is magabiztos volt. Eric pedig teljesen hozzáöregedett a szerephez, talán túlságosan is; olyan volt, mint egy laza jazzdobos, úgy ütögetett az emelvényen, mint anno Criss. Szerintem egyébként hibát követnek el azzal a “fővezérek", hogy túlságosan beleerőltetik Peter és Ace szerepébe Őket; furcsa volt látni Eric-et fejcsóválva ütögetni a tamokat, holott tudom nagyon jól még a Revenge turnéról, hogy tud ám mást is, ugyaní­gy fura volt látni x pózban Tommy-t is, de ez legyen a legnagyobb problémám Velük kapcsolatban. Ha már szóba került a két zenész, illik megemlí­tenem, hogy mindketten lehetőséget kaptak a szólózásra, amiben Eric jobb volt ezen az estén. Tommy egy az egyben átvette Ace szólóját, ami ugyan tökéletes volt, viszont nekem unalmas is egyben. A hibákkal kapcsolatban pedig szabad legyen megjegyeznem, hogy az első estén a kis szí­npadon egész egyszerűen nem szólalt meg Paul mikrofonja, aki szemmel láthatóan nem is tudta leplezni idegességét. Először csak zavartan nézett a roadra, aztán tőle szokatlan módon, a mikrofon állványon töltötte ki a dühét. Egész egyszerűen megtaposta, rugdosta szegény állványt és közben szikrákat szórt a szeme. Érdekes látvány volt, valszeg nem e nap előadásában fog a DVD-re kerülni a Love Gun. A második este pedig, amikor Gene-t kellett volna a magasba reptetni, mindig elakadt egy méter magasságban. Újra és újra megpróbálták, a vége felé azonban már inkább komikus volt, ahogy Demon barátunk a szí­npad fölött lebeg egy méterre. Végül nem húzták fel. Hogy egy ekkora produkciónál hogyan fordulhat ez elő, megérne egy misét, mint ahogy a torontói “balesetük" is. Ennyi volt körülbelül a negatí­vum, de erről a zenészek igazából nem is tehettek. Amiről Ők tehettek, az a zene volt és azt mi meg is kaptuk, mégpedig első osztályú tálalásban. Szerencsére a maratoni ráadásban sorra került az is, amit én vártam személy szerint nagyon; Modern Day Delilah, konferálta fel Paul, hogy utána kegyetlen jól és tisztán előadják az új album nyitó dalát. Legnagyobb meglepetésemre azonban az addig igen aktí­v közönség egy perc alatt lefagyott. "Emberek, mi van? Ez itt a KISS ARMY krémje elvileg, és senki nem ismeri a dalt???" - kérdeztem hitetlenkedve magamban. Egyből átfutott az agyamon a két géniusz által sokszor elismételt mondat, hogy "az emberek csak régi slágerekre kí­váncsiak". Persze szerintem ez nem igaz úgy általában, de itt egyelőre nekik volt igazuk. Mindenesetre én oltárira élveztem és ahogy Paul nyomta, az maga volt a totális mennyország - valószí­nű egy dinamit van a torkában az embernek. A banda nem lankadt és a publikum is hozta a formáját a hat számos ráadásban; hatalmas tűzcsóvák közepette kaptunk egy jól elnyújtott Lick It Up-ot, aminek a közepébe egy ősrégi Who szám részletét is belecsempészték, majd egy őrületesen jó hangulatú Let Me Go Rock 'n' Roll következett, ami alatt szinte minden ember rázta a boogie-t. A végére persze a Detroit Rock City maradt, aminek azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mekkora volt az ovációja Detroitban, pláne úgy, ahogy Paul felkonferálta még egyszer utoljára a Cobo Hallban. Beálltak középre, túrtak, mint állat, robbantak a petárdák és sok-sok hatalmas koncert után utoljára megőrült mindenki ezen a legendás helyen. Merthogy ez egy legendás hely volt, azt senki sem vitatja és egy ilyen legendás helyet csak egy olyan legendás banda búcsúztathatott el, mint a KISS. A búcsú kisebb hibák ellenére fenomenális volt, egyben egy nyitány is, mégpedig az új albumé, aminek szerintem sok európai rajongó is örülhet, hiszen í­géret van arra, hogy a fiúk újból átrándulnak az öreg kontinensre. A végén már a security-s fiúknak kellett noszogatniuk, hogy elhagyjam ezt a csodás helyet, amiről az a kamasz suhanc álmodozott annak idején és most végre sikerült az álmot valóra váltania. Soha nem foglak elfelejteni Cobo Aréna! R.I.P. Már itt biztos voltam abban, hogy többször fogom ezt a turnét megnézni, ráadásul arra is volt esély, hogy Magyarországról is meglátogatnak ez ügyben, ami persze hatalmas élmény lett volna, de sajnos végül egyedül kellett új helyszí­nt keresnem. A lehetőség, hatalmas mázlimra South Carolina-ban talált rám egy első soros buli személyében, í­gy ha bí­rja még a Kedves Olvasó, akkor folytatom... KISS, Greenville, BI-LO Center. 2009.10.17. Nem kis izgalommal készültem a jubileumi 25. KISS koncertemre, ugyanis sikerült egy gyilkos jó helyre, az első sor mértani középpontjára szert tennem. Volt már szerencsém kétszer is a Kiss-hez az első sorból, de mindig valamelyik szélén, viszont most belecsaptam a sűrűjébe. Ahogy a csarnok felé igyekeztem, azon vettem észre magam, hogy önkéntelenül vigyorgok, ami egy tizenhat éves kamasz lánytól talán természetes is lenne, na de ilyen kivénhedt csatalótól... A Buckcherry megint kimaradt, mert fontosabb dolgom volt az öltöző környékén, í­gy arról nincs beszámoló. Kisebb késéssel indult a buli, ugyanis Paul beteg volt és többszöri kezelést kellett kapnia a buli előtt, ráadásul, mint később kiderült, egy kis láz is befigyelt, de a buli lemondása szóba se került. Az öltöző környékén bandukolva érdekes volt látnom, ahogy teljes harci dí­szben vájkálnak Paul torkában. Mindezek után az a megtiszteltetés ért, hogy maga a menedzser, Doc "rúgott ki" az öltözőből. Amí­g az ajtóhoz értünk, azért azt sikerült kiszednem belőle, hogy majdnem 100% az európai turné. Azt hiszem, ez megnyugtatóan jó hí­r lehet minden hazai rajongó számára. Annak ellenére, hogy tudtam, baromi jó helyem lesz, megdöbbentem, milyen közel vagyok a szí­npadhoz. Az adrenalin ezerrel cikázott bennem, amikor a jól ismert búgó hang után felhangzott a legendás nyitány, majd eszméletlen robbanással szí­npadon termett a Kiss. A szí­npad közelsége miatt jócskán kaptam a “füstből" , ráadásul alig láttam valamit, mire a gomolygó füstben egyszer csak megjelent előttem Paul a kis kifutón, körülbelül egy méterre tőlem, majd rögtön követte Őt Gene és Tommy is. Ott, abban a minutumban “összefostam “ magam! A legvadabb álmomban sem mertem arra gondolni, hogy ilyen közel kerülhetek az “istenekhez".Tudtam, hogy közel leszek, de ez annál is közelebb volt. Frenetikus élmény volt, amit semmiért nem cseréltem volna el abban a pillanatban. Azt az érzést egyszerűen nem lehet leí­rni, nincs rá szó. Erre még rájött az is, hogy alig telt el két perc a buliból, Gene odajött elém és emlékezve az öltözői diskurzusra, leordí­tott nekem, amiből ugyan nem hallottam semmit, viszont világosan leolvastam a szájáról - "Te beszél magyar"- és rám mutatott. Kész voltam!!! Ilyen kezdést!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Ilyen nincs is, biztosan csak álmodtam! Ezek után már világosan meg tudom érteni a hatvanas évekbeli tinédzser lányokat, akik sikoltozva pisiltek be egy Beatles koncert alatt. Ez őrület volt, ami két órán keresztül kitartott és tartott engem folyamatos álomban. A kezdés persze a jól megszokott Deuce volt, aminél jobbat egyébként elképzelni sem tudok; lendületes igazi nyitó nóta, ami minden embert talpra ugrasztott a csarnokban. Paulon nyoma sem volt a betegségének, mint egy megvadult kis csikó ugrált, táncolt és dobálta a gitárját a leglehetetlenebb pózókban, Gene pedig a tőle megszokott, üvöltős énekkel és mérföldes lépteivel kezdte uralni a szí­npadot. A Strutter cí­mű nótával folytatódott a program, amiben viszont rögtön kiderült, hogy csodát a dokik se tudnak tenni; Paul hangja az átlagosnál rekedtebb volt, de javára legyen mondva, nem kí­mélte a hangszálait egy cseppet sem. A koncert első részét a Let me go Rock 'n' Roll és a Hotter Than Hell klasszikusokkal és egy tűzköpéssel zárták le, majd Paul bejelentette, hogy aznap változtatnak először a programon. Na, nem kis izgalom lett úrra rajtam, vajon mi jön az új lemezről. Igazi meglepetés következett, csak negatí­v formában: Shock me! Hát sikerült is sokkolniuk, mert ilyen briliáns lemez után, mint a Sonic Boom, azért onnan vártam volna a változást. Tommy természetesen megkapta a lehetőséget egy szólózásra, ami valószí­nűleg a látványelemek miatt volt kikerülhetetlen; repültek a rakéták a gitárból és potyogtak a felsőhí­dról a preparált lámpák. Amit Detroitban untam, itt a közelség miatt imádtam, persze, ehhez azért Tommy hibátlan melója is kellett. Folytatásként az új lemez nyitó nótája döngölt a földbe totálisan. A lemezen se volt sok bajom vele, de élőben úgy dörrent meg ez a remekbe szabott szerzemény, ahogy arról csak álmodhat egy rajongó. Paul hangja a sikí­tásnál sajnos erősen megbicsaklott, sőt azt hiszem az egész buli alatt ennél a számnál érte el a mélypontot, viszont szerencsére később teljesen “bemelegedett" a hangja, í­gy tökéletesen tudta hozni a jól ismert témákat. A Delilah dallamaival szinte egybeolvadva indult a Calling Dr.Love, amiben vagy húszadszorra nyújtottam fel a kezem egy férfias pacsira Paulnak, de ő a jattolás helyett inkább pengetőt nyomott a tenyerembe. Agyeldobás századszorra!!! A buli közepén kerültek terí­tékre azok a nóták, amelyek helyett bármit szí­vesebben meghallgattam volna az új lemezről: She, Parasite, 100 000 years! No de sebaj, legalább ki tudtam használni ezt az időt a fotózásra, amit ilyen távolságból gyakorlatilag hibamentesen lehetett intézni, ezzel nem kis emléket hagyva nekem erről a koncertről. Amúgy a 100 000 years nótában Eric kapott lehetőséget egy tűrhető dobszólóra. A dob kiemelkedett helyéről, majd jobbra és balra fordulva a publikum felé nyomta a szólóját Eric, ami meg kell hagyni, í­gy igen látványosra sikeredett. Egy jól ismert basszusszóló után Gene (tudom uncsi már, de akkor is leí­rom!!) egy méterre előttem előadta a vérköpést, ami ilyen közelről azért más dimenzió volt; egy szót lehet csak rá mondani: DÉMONI volt! Ezután a detroiti koncerttel ellentétben, itt elsőre sikerült Gene-t felhúzni a fejem fölé, ami azért volt érdekes, mert egy kis lyukon keresztül folyamatosan köpködött lefelé, ami állandó figyelmet követelt tőlem, nehogy démonunk bevigyen egy találatot. Miközben a nézők és az én koncentrációm is a magasba terelődött, a szí­npad szélén kezelgették Pault valami spray segí­tségével, aminek jótékony hatását a későbbiekben bizony minden rajongó élvezhette, ugyanis a koncert további részében sokkal jobb teljesí­tményt nyújtott Paul. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy tőlem akár szavalhatott volna, én akkor is imádom a hangját. Az All For The Glory helyett Eric tolmácsolásában megkaptuk a Black Diamond opuszt, ami meglepően jól sikerült, ugyanis általában nem szeretem, ahogyan Ő énekli a dalt, de itt kalapemelés járt neki. A koncertet a Rock 'n' Roll All Nite rock himnusszal fejezték be, amiben az olyan jól megszokott látványelemek domináltak, mint az iszonyatos mennyiségű konfetti, a gitárosok magasba emelése a szí­npad jobb és bal oldalán, valamint Paul gitártörése a szí­npad közepén, amihez tonna számra robbantak a petárdák és repkedtek a tűzcsóvák. Na, erre belőlem is kitört az állat és gyakorlatilag eszemet vesztve üvöltöttem minden állatságot és őrültem meg a dal és a látvány hatására. Pont jókor érkezett a ráadás előtti leheletnyi szünet, mert viselkedésem kezdett borzalmassá válni a körülöttem lévők számára, de hát mit csináljak, ha ezek a rock istenségek a szí­npadon ezt hozzák ki belőlem még í­gy harminc év rajongás után is. "We Want KISS", "We Want KISS" hangzott a közönségtől, mire egyszer csak újra megjelentek a zenészek, hogy az elismerést, amit taps formájában kaptak, learassák. A négy számos ráadás első nótája a Shout It Loud volt, ami szintén bővelkedett a látványos tűzcsóvákban és a szikraesőben; í­gy a vége felé a fiúk bizony már semmit sem bí­ztak a véletlenre, látványt és hatalmas slágereket kaptunk! Jött a Lick It Up ami alatt sajnos újra visszajöttek Paul problémái, de nem annyira, hogy a kedvemet bármilyen szinten is visszavesse. Mondjuk a sikí­tásokat nem kellett volna erőltetni, mert azzal voltak csak a gondok, de Paul a maximálisat akarta adni a rajongóknak és gyilkolta a hangját rendesen. A Love Gun előtt Paul kitért egy kicsit a déli vendégszeretetre (Southern Hospitality) majd kérte a közönséget, hogy invitálják a kis szí­npadra a csarnok másik felébe, ahova végül is egy drótkötél segí­tségével “átrepült". Az öreg harcos ott is a jobbik formáját hozta és a rövid kis időben az ottani rajongók legnagyobb örömére csinált egy önálló kis show-t. Persze a végére mi más maradhatott volna, mint a kihagyhatatlan klasszikus, a Detroit Rock City! Akárcsak Detroitban, itt is beálltak középre és korukat meghazudtolva túrtak, mint állat. Apait-anyait beleadva tették feledhetetlenné ezt a gyönyörű estét, aminek a végén persze megint őrült tűzeső és petárdázás következett, hogy aztán egyszer csak vége legyen. A körülöttem állók is hitetlenkedve vették tudomásul, hogy a több mint két órás show ilyen gyorsan illant el. Ellentétben a detroiti bulikkal, itt egy hibátlan SHOW-t láthatott a teltházas nagyérdemű és ahogy az egyik rajongó megjegyezte kifelé menet, itt a Rock nagyjait láthattuk, akiket mindazoknak látnia kéne, akiknek valami közük van a rockzenéhez! Szerintem igaza volt! Külön öröm volt az a szolgáltatás a bandától, hogy 35$ fejében és egy türelmes várakozást követően kézbe lehetett venni a koncert felvételét, amit alig 45 perce hagytak abba. Ez azonban már csak hab volt a tortán, í­gy is fültől-fülig érő vigyorral hagytam el életem legjobb koncertjének helyszí­nét! Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI