Lélekből lélekbe: Porcupine Tree, Demians, 2009. november 1., Budapest, Petőfi Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.07.

Bevallom, az alábbi í­rás elkészí­tése eddigi "klaviatúra forgató" pályafutásom egyik, ha nem a legnehezebb feladata volt. A problémát az okozta, hogy egy olyan eseményről kellett beszámolnom, mely - most már egy hét távlatából is - felfoghatatlannak és bizonyos szempontból feldolgozhatatlannak tűnik. 24 órán belül kétszer láttam a Porcupine Treet, és ez az élménydózis sokkoló hatással volt rám... ...A művészetnek és ezen belül a zenének is - a szimpla szórakoztatás mellett - lényeges feladata az üzenet átadása. Az, hogy a művész világról alkotott nézeteit, érzéseit, gondolatait úgy tudja átadni közönségének, hogy az a "jól szórakoztam" üdí­tő bódulata mellett a "több lettem általa" gondolat birtokában távozzon az előadásról. Ez nem könnyű feladat, már csak azért sem, mert mindannyian mást és mást érzünk, "veszünk ki" egy-egy ilyen "üzenetből". Számomra a Porcupine Tree az a csapat, mely minden megnyilvánulásával gondolkodásra késztet. Ma, amikor - kis túlzással - minden olyan zenét, amelyben egy dalon belül három ritmus és témaváltásnál több történik, progresszí­vnek illik titulálni, nagyon ritka az olyan gárda, amely a progresszí­v szó eredeti jelentése szerint, előremutató, haladó, élenjáró gondolkodású műveket alkot. A Porcupine Tree ilyen felfogású társulás, amely minden lemezével azt bizonyí­tja, hogy hallgatóságának nyitott fülekre és nyitott lélekre van szüksége ahhoz, hogy közel tudjon kerülni munkásságához. Steven Wilson Pearl69 kolléga 2007. őszén í­gy kezdte Szerelem! cí­mű beszámolóját az első találkozás megrendí­tő élményéről: Még egy éve sincs, hogy megismertem, de már az első félórában elvarázsolt. Valami különleges érzésem támadt, amikor először meghallottam "szavait". Sugárzott belőle a tehetség, az intelligencia és az önmegvalósí­tás művészete... Most újra elolvasva az akkori í­rást és hozzáadva a jelen tapasztalatait rájöttem, hogy a csapat által nyújtott élményt tulajdonképpen ezzel a néhány idézett szóval tökéletesen ki lehet fejezni. Ezúttal úgy gondoltam, hogy az én "szerelmem" már annyira elmélyült, hogy két egymást követő randevúra is szükségem van. Így a másik "beteggel", Pearl kollégával, elzarándokoltunk Bécsbe, hogy a magyar premier előtti estén megnézzük, mekkora élménycsomaggal érkezik majd a zenekar az első budapesti előadására. Ezen í­rásomban elsősorban a magyar koncerttel kapcsolatos tapasztalataimról szeretnék beszámolni, de egy valamire ki kell térnem az osztrák rendezvénnyel kapcsolatban is. Mi magyarok, hajlamosak vagyunk rá, hogy szinte mindennel kapcsolatban, rendszeresen a "bezzeg nyugaton" kifejezéssel kezdjük mondandónkat. Nos, ezúttal jó hí­rem van! A budapesti koncert sok szempontból felülmúlta a bécsit! A zenekar teljesí­tményében természetesen nem volt különbség, hiszen ugyanazzal a végtelen profizmussal és precizitással játszotta le mindkét programot, de a közönség és a körülmények tekintetében nagy volt az eltérés. A zsúfolt, teltházas Gasometerben - azon kí­vül, hogy levegőt akkor kaptam, ha előtte kimentem érte az előtérbe és teleszí­vtam vele a tüdőmet, - szinte minden második ember cigarettázott. A Petőfi Csarnokban viszont csak egyetlen néző "kezét láttam égni", aki miután rondán ránéztem, azonnal eloltotta füstölgő bűzrúdját. Az első este élményéről sokat elmond, hogy éjjel hazafelé, Bécstől Bábolnáig a zenehallgatást mellőzve, szinte hang nélkül ültünk az autóban. (A "baromfiland" határában is csak azért kellett némi Iron Maident beizzí­tani, hogy el ne aludjak.) Vasárnap már felkészülve vágtunk neki a nagy eseménynek, de tudtuk, éreztük, hogy talán még nagyobb élmény ér minket! Így is lett! Nicholas Chapel Mielőtt azonban még szí­npadra lépett volna a Porcupine Tree, másodszor is meghallgattuk a francia, Herman Hesse egyik nagyszerű művének cí­mét (Demian) névválasztásánál felhasználó Demians muzsikáját. A Nicholas Chapel énekes- gitáros vezérletével, Antoine Pohu basszusgitáros és Gael Hallier dobos hathatós közreműködésével kb. negyven perces programot elénk táró zenekar előadásáról semmi rosszat nem tudok mondani. De igazán jót sem... Gael Hallier A klasszikus "se hús se hal" érzés a nagy problémám velük kapcsolatban. A nótákban időnként felbukkan egy-egy nagyon jó pillanat, de kis idő elteltével számomra mindegyik unalomba fullad. Remek zenészekről van szó, de hiányzik belőlük az a fent emlí­tett "üzenetátadási készség" és a tűz, amely nélkül ebben a műfajban halálra van í­télve a művész. Nagyon csodálkoznék, ha valaha is arról hallanék, hogy a Demians befutott és nagy sikereket ér el. Pedig a zene maga nem rossz, csak... ...csak hiányzik belőle az a "Valami", ami a körülbelül fél órás átszerelést követően a deszkákra lépő Porcupine Treeben megvan. Valamivel kilenc óra után sétált be, a John Wesley vendég-gitárossal kiegészült, Steven Wilson - gitáros-énekes, Richard Barbieri - billentyűs, Colin Edwin - basszusgitáros, Gavin Harrison - dobos alkotta zenekar. A korábbi koncertek számlistáiból, illetve az előző este tapasztalatai alapján már tudható volt, hogy az este első felében a zenekar friss, The Incident cí­mű dupla albumának első korongján található cí­madó, 55 perces szerzeményt hallhatjuk, melyet rövid szünet után a csapat életművéből összeállí­tott válogatás követ. Ennek érdekessége, hogy a turné minden állomásán változik a szerzemények listája. Gavin Harrison A kezdés egészen megrázó volt... Úgy szólaltak meg a hangszerek, ahogyan azt még egyetlen más zenekartól sem hallottam. A döbbenetes akusztikai élmény az egész előadást végigkí­sérte. Tökéletes hangerő, kristálytiszta hangzás, mely által olyan élményben volt részünk, mintha otthon a fotelben a legjobb minőségű high-end technikán hallgattuk volna a muzsikát. Több száz koncerttel a hátam mögött értetlenül álltam és állok a mai napig a hallottak előtt. Egyszerűen, ahogy ez a zenekar megszólal, az hibátlan! A koncert első része káprázatos volt! ...és akkor még finoman fejeztem ki magam. Az egyébként nem könnyű anyag valami varázslat folytán lazán befogadhatóvá vált és félelmünk, - mely szerint a PT-vel első í­zben találkozó magyar közönség talán nem lesz vevő erre a rendkí­vül összetett, markáns szerzeményre - alaptalannak bizonyult. A körülbelül 8-900 főnyi "zsűri" hangos ovációval és hitetlenkedő kiáltásokat hallatva dí­jazta a megrendí­tő és elgondolkodtató The Incident előadását. A füleknek kí­nált fantasztikus élményt csak fokozta a mű egyes tételeinél a csapat vizuális munkatársa, Lasse Hoile által készí­tett filmek vetí­tése. A muzsika és a film tökéletes összhangja a Petőfi Csarnok népét egy olyan totális élmény karjaiba taszí­totta, mely után a szünetre invitáló lámpa felkapcsolása szinte bántóan sokkolt. A zenekar közönség iránti tiszteletének újabb megnyilvánulásaként, a 10 perces szünet bejelentését követően a vásznon megjelent egy digitális óra, melyen tisztán követhettük, hogy mennyi időnk maradt még a folytatásig. Mondanom sem kell, hogy az utolsó másodperc felvillanása után azonnal megjelent az öt muzsikus, hogy belefogjon a második részbe, mely igazi zenei parádét hozott. A 2005-ös Deadwing album The Start Of Something Beautiful cí­mű dalával indult a "best of" program, mely az előadás első részéhez képest kissé más felfogást tükrözött. Colin Edvin A zenekar tagjai felszabadulva az összefüggő mű előadásának koncentráltsága alól, és élvezve a budapesti premier már akkor nyilvánvaló elsöprő sikerét, igazi, állandó mosollyal kí­sért örömzenélésbe kezdtek. A zenészi teljesí­tményekkel kapcsolatban mind az öt muzsikust kiemelhetném, hiszen valamennyien mestereik hangszereiknek. Rendhagyó módon ezúttal "csak" arról a zenészről ejtenék néhány szót, akinek játéka hallatán Pearl kolléga a fülembe súgta: "ez a fiú megérdemelné, hogy zenekari tag legyen." John Wesley John Wesley, a Porcupine Tree koncertjeinek állandó vendége olyan tökéletes összhangban játszik a társakkal, hogy valóban megérdemelné a "rendes tagságot." A főnököt, Steven Wilsont kiszolgáló gitárjátéka is tökéletes, de vokális teljesí­tménye erős szájtátásra késztetett. Szebbnél gyönyörűbb hangok áramlanak a torkából, természetesen hibátlanul. Tökéletes választás volt, számomra - még ha ezzel nem is megy sokra - ő is a Porcupine Tree tagja. Richard Barbieri A program második részében két különleges élményben is részünk lehetett. Az egyik, megint csak a ritkán látható zenészi és emberi kvalitásokat villantotta meg. Történt, hogy az egyik dalban Barbieri előbb szállt be, mint ahogyan azt kellett volna. Véleményem szerint a közönség 90 százaléka nem vette volna észre ezt a hibát, de Wilson halvány mosollyal az arcán leállí­totta a zenekart és elölről kezdték el játszani a nótát. Az volt az érzésem, hogy perfekcionizmusából fakadóan nem akarta, hogy bárki más fedezze fel a bakit. Emberek vagyunk, néha hibázunk, felvállaljuk, de neked a legjobbat kell kapnod, ezért újra elkezdjük. Mindez a legkisebb ciki érzete nélkül - mintegy fokozva a hangulatot - történt. A másik meglepetés a koncert rendes játékidejének utolsó dala volt, melyet eddig még ezen a turnén nem játszott a csapat. Az In Absentia album Blackest Eyes cí­mű nótájával búcsúztak, hogy azután a kitörő ováció hatására visszatérjenek, és még két dallal örvendeztessék meg a nagyérdeműt. A Trains cí­mű sláger végeztével, még - bizonyí­tandó a kollektí­v humorérzéket is - megtekinthettük Gavin Harrison űberdobos úr mini bűvészmutatványát is, mely a teremben mindenkinek mosolyt csalt az arcára. ...már akinek addig nem ért fülig a szája. Mert bizony az a katarzis, amit ezen a vasárnap estén kaptunk, - még akkor is, ha van aki "leszomorúzza" a csapat zenéjét - csak vidámságra adhat okot. Ez a négyes (ötös) véleményem szerint jelentős helyet kap majd a rockzene történetében. Minden együtt van náluk, amitől valaki nyomot hagyhat maga után a művészet világában. Egyéniség, intelligencia, végtelen zenei alázat és tudás, minden szinten maximális profizmus, a közönség határtalan tisztelete. Jelenleg ott tartok, hogy vannak jó zenekarok, vannak még jobb zenekarok és van a Porcupine Tree! Gyönyörű két este volt, amely hosszú időre feltöltött! Úgy éreztem lélekből lélekbe vándorolt a varázs! Köszönet érte... ...ahogy külön köszönet jár a Livesound munkatársainak is, akik minden gátat legyőzve, elhozták nekünk korunk egyik legkiemelkedőbb rock zenekarát. A koncerten elhangzott dalok: I. rész The Incident 1. Occam's Razor 2. The Blind House 3. Great Expectations 4. Kneel and Disconnect 5. Drawing the Line 6. The Incident 7. Your Unpleasant Family 8. The Yellow Windows of the Evening Train 9. Time Flies 10. Degree Zero of Liberty 11. Octane Twisted 12. The Séance 13. Circle of Manias II. rész 1. The Start of Something Beautiful 2. Russia on Ice - csak az első rész 3. Anesthetize - csak a közép rész 4. Lazarus 5. Way Out of Here 6. Normal 7. Blackest Eyes ráadás: 1.The Sound fo Muzak 2. Trains szöveg: Brinyó képek: Pearl69, Szakáts Tibor