Finnvázió a Dieselben: Amorphis & Before The Dawn & Amoral, 2009.10.28., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.11.02.

Az Amorphis igazi kult banda. A Before The Dawn még inkább. Az Amoralban pedig az az Ari Koivunen énekel, akiről nemrég még mindenki beszélt és nézte a Finn Idolbeli videóit a Youtubeon. Ritka az olyan este, amikor még a "bemelegí­tők" is ilyen í­géretesek. No meg a főzenekar remekbe szabott Skyforger albuma. Le is lövöm a poént: remek este volt... Az Ari-paradoxon: Amoral Ez a srác rossz helyre került. Pedig milyen jól ment a sora anno. Miután Finnországban kinevezték megasztárnak (ill. idolnak, de ez most lényegtelen), egész tisztességesen megtámogatták a pályakezdését. Azért valljuk be, Timo Tolkki nem í­r akárkinek zenét... Pláne nem játssza el akárki, amit Timo í­rt. (Például Jari Kainulainen sem játssza el.) Többek közt Tony Kakkoval és a jó öreg Marco Hietalaval olyan dalokat toltak Ari vézna hátsója alá, amelyről tini rockerek még csak álmodni sem merészelnek. Azonban a tűz hamar kialudt. Amint saját lábra kellett állni, Ari gyenge csontozata nem bí­rta a terhelést, és összedőlt a kártyavár. Ari nagyon í­géretes énekes, de az őt támogató zsenik nélkül a második lemez, a Becoming csúfosat bukott. Nemcsak kritikailag - tényleg rossz lemez lett. Lehet, hogy az ifjú titán is érezte ezt, és némi zenekari tag-átfedés okán, megismerkedett az Amoral gárdájával. Az addig melodikus death metalban utazó együttes megneszelte Ariban a tehetséget, és a váltás lehetőségét, és gyorsan tető alá hoztak egy trendi power metal lemezt, a Show Your Colorst. Szegény Ari bekerült a farkasok közé: szakállas rockerek, nagydarab emberek, sörhas, miegymás. Ari nemcsak manófejével, hanem angyalhangjával is bőven kilóg a tipizált rockerek közül. Ennek ellenére Ari már kb. egy éve kemény rockert... azaz rockot játszik. Még a szemét is kifestette a mai alkalomra, sőt, hogy beilleszkedjen, még hörgésre is adta a fejét. Emellett pedig már nem lehet elmenni szó nélkül. Sokan mondják, hogy hörögni akárki tud. Ez nem igaz. Itt van rá az élő példa: Ari Koivunen, a Finn Idol győztese. Azzal a hangjával, amivel Deep Purpletől kezdve, Scorpionson át, egészen Stratovariusig, bármit perfektül el tud énekelni. De hörögni, azt nem tud. Pedig próbálkozott igencsak. Még érthető is a dolog, hogy a stí­lusváltás után, egy-két régi "klasszikusukat" megpróbálják becsempészni, ill. benntartani a repertoárban. Hiszen az Amorphis is játssza a régi dalait (nem is egyet). Azonban elég csak meghallgatni lemezen az együttes által nagyon favorizált Pushert, és összehasonlí­tani Ari élő produkciójával. Szegény előtt több évnyi dohányzás és masszí­v alkoholizmus áll, ha tényleg profira akarja csiszolni ilyetén képességeit. Pedig tud énekelni a srác. Azaz: énekelni, azt tud. Nagyon is. És ez volt a legkevesebb, amivel foglalkozott a szí­npadon. Tisztán, mindenféle befolyásoló körülménytől mentesen, csak énekelni. Ehelyett pózolt, fújatta a haját a ventillátorral, és viccesnek szánt kommentárokat fűzött a számokhoz. A The Year of the Suckerpunchhoz pl. azt, hogy arról szól, hogy emberek állnak az ő farkán. Meg, hogy a Show Your Colors egy mestermű, és rohanjunk megvenni. Frontemberként nem volt túl meggyőző, se elég magabiztos ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő kontaktust a közönséggel. De amikor ténylegesen énekelt... akkor le a kalappal. Nem úgy, mint a Song For The Stubbornban, ahol valami piszkos rock 'n roll ideált keres, hanem úgy, mint a Releaseben. Inkább hasonlí­tott a szólólemezes nótáira, ahol övé volt a főszerep, és a riffek és a tempó sincs elmismásolva. Nahát, lehet ezt í­gy is... Amúgy a srácok nagyon értenek a hangszereikhez. A death metalt sem a húsdarálás, hanem a technikás oldaláról közelí­tették meg. Öröm volt nézni, ahogy Pekka Johansson basszusgitáros ujjai "zongoráztak" a hangszerén. Otso "Silver Ots" Silakka és Ben Varon láthatólag összeszokott párost alkottak, akik csuklóból tolták a power metal riffeket. A Show Your Colorson is lendületes, ütős témákat komponáltak, amik el is vitték volna a hátukon az egész bulit. Csak valahogy nem volt összhang az ének és a zene között... Két beszédes életkép az estéről. Az első: Ari a koncert után oldalt ül a hangfalakon. Nézi a Before The Dawn - egyébiránt igencsak jó - előadását. Egészen pontosan Tuomas Saukkonen, az együttes agytrösztjét, és egyik énekesét. Aki hörgött, természetesen. Brutálisan, zsigerből és energikusan. Ari csak krákogott, de kitartóan figyelte a mestert. Nem pedig Lars Eikindet, aki kristálytisztán, lenyűgözően énekelt. Van ez í­gy. A második: Elérkezett az utolsó szám ideje. Ari el is szomorí­tott egy ifjú (ex-)rajongót, hogy nem az ő általa kért számot, hanem Ari saját kedvencét játsszák el. Ami nem más, mint a Sex N' Satan. Ebben a számban Ari rekedten kiabál - ha jóindulatúak vagyunk. Biztos azon filózik, hogy vajon ki áll a farkán. Ki tudja? Vagy, hogy szakállat növeszt egyszer, és bereked a hangja végleg. Mindenesetre, a lényeg: a Show Your Colors több megadallamos száma közül, az a kedvence, amelyikben egyáltalán nincs szükség kiváló hangjára. Hmm... Setlist: Gave Up Easy, A Shade of Gray/Nervasion, Pusher, Song For The Stubborn, Year of the Suckerpunch, Hang Me High, Release, Sex 'N Satan Tomka Before The Dawn Nem igazán tartozik a tárgyhoz, mégis leí­rom. Mert dühí­t, és mert igazam van. Kis országunk egyik legolvasottabb, noha korántsem legszí­nvonalasabb hí­rportáljának pop/rock-részlegén olvastam bele ennek a koncertnek a beszámolójába (jaj, de kí­vánja az idézőjelet!). A beszámolónak ugye az a lényege, hogy tájékoztat, referál, ismertet etc.; ez az ominózus macskakaparás pedig csak az Amorphisról tudósí­tott, ráadásul hihetetlenül felszí­nes és butakisiskolás stí­lusban, az Amoralról egy árva bötűt sem hintett el a szerző, lazán, lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenti, hogy a korai kezdés miatt csak a Before The Dawn bulijára ért oda, ám őket meg elintézi egy keresetlen mondattal, merthogy neki az nem tetszett. Bizony. A Mélyen Tisztelt Olvasó meg le van szarva. Most, hogy szépen kihisztiztem magam a hazai (rock)újságí­rás egy jelentős hányadának hányadékán, jöjjön, aminek jönnie kell: a Before The Dawn koncertjének egy remélhetőleg kellőképpen információdús beszámolója. Az előzenekar nem azért előzenekar, hogy "túlessünk" rajta (persze erre is sok jó példa van, lásd az osztrák Weena horrorisztikus produkcióját a tavalyi House Of Lords buli előtt), hanem hogy bemelegí­tse a közönséget, azaz jól "megágyazzon a főfogásnak", miként egy fenemód í­zletes-gusztusos előétel. A Before The Dawn névvel nem is lehet mást játszani, mint karcos, ámde dallamos death metalt, jó adag gótikus mázban megforgatva - hogy a gasztro-vonalon maradjunk. A finn bandát egy bizonyos Tuomas Saukkonen énekes/gitáros hozta életre éppen egy évtizeddel ezelőtt. A srác nem egy ismert név az átlag rocker számára, de a bőgős Lars Eikind már sokkal inkább, hiszen a progos Windsben, az avantgárd Age Of Silence-ben és a black metalos Kholdban is érdekelt, ezek pedig az underground metal élet igencsak kultikus formációi. Mí­g a jó kiállású, szuggesztí­v Tuomas volt a hörgésfelelős, addig Lars a basszusgitár-játék mellett a tiszta vokálokért felelt, és nem is akárhogyan! Pl. az elsőlemezes My Darkness kitűnő dallamokkal megtámogatott refrénje okán lett egy orbitális death-gót slágerbomba, és hogy ezt nem csupán én gondolom í­gy, azt a közönség jelentős hányadának aktivitása bizonyí­totta. Mert noha ezen az este mégiscsak az Amorphis miatt tódult a jónép, a Before The Dawn valamivel zsí­rosabb, morózusabb metalja remek választásnak bizonyult a főattrakció elé. Bár gótikusnak valóban gótikus a muzsika, de távolról sem az Alkonyat film/regény nyálas trendjén illetve a HIM-féle szirup-rock zenéken nevelkedett vasárnapi tinivámpí­rok kedvence: itt bizony modern thrashbe hajló riffek szaggatnak, limonádé-romantika helyett pedig éjkomor dallamok jelzik a dolog súlyát. A My Dying Bride-féle érnyiszálós doom-vonalhoz sincsen sok közük, ha nagyon durva hasonlattal szeretnék élni, azt mondanám, a Before The Dawn olyan, mintha a "Colony-Clayman" korszakos In Flamest összeeresztenénk a bánatkirály Katatoniával, azzal a felszólí­tással, hogy "na, fiúk, most aztán játszatok valami dögkeményet, ámde gótosan édeset". A 2006-os "The Ghost" albumos Disappear-rel nyitottak, majd jött a Paradise Lost-í­zű riffekkel és hangulattal megtámogatott Faithless a "Deadlight"-ról (2007), majd a Dying Sun a tavalyi, eddig utolsó korongról. És í­gy tovább. Nekem a már emlí­tett My Darkness volt a csúcspont, a refrén itt élőben jobban is tetszett, mint lemezen, de megemlí­thetném még a sötét-szép melódiákkal felvértezett, lassan őrlő Monsters-t, a folkos dallamokkal operáló Morning Sun-t, a lí­rai My Room-ot Lars óriási hangjával a főszerepben és a csatába hí­vó, hősies Deadsong-ot, amely egyúttal a koncertet is zárta. Kritika tehát nem érheti a finn legényeket, s még ha az általuk választott zenei világ nem is ölel fel elég széles spektrumot ahhoz, hogy ne legyen olykor homogén és kiszámí­tható, maga a produkció több mint meggyőző volt. Valamit nagyon tudnak ott fenn északon! Mike Amorphis Az Amorphissal még 2001-ben, az Am Universum lemezük kapcsán ismerkedtem meg, s hamar meg is kedveltem a társaságot, bár tény, hogy a korai, death metalos lemezeikkel, nehezebben sikerült megbarátkoznom. Mikor a Far From The Sun után kikerült a csapatból Pasi Koskinen énekes, eléggé megijedtem. Egyrészt amiatt, hogyan sikerül gondoskodni a megfelelő pótlásról, másrészt pedig, hogy az Amorphis zenei stí­lusa milyen irányban halad majd tovább. Azután megérkezett Tomi, elkészült vele három lemez, s ha mindez még nem lett volna elég, a 2007-es Wacken fesztiválon látott teljesí­tményük végérvényesen megnyugtatott arról, hogy a csapat dolgai jó irányban haladnak, továbbmegyek, az utolsó három album által képviselt zenei vonal, még közelebb hozta őket a szí­vemhez, mint ahol Pasi idején tanyáztak. Ennek tükrében magasra helyeztem a lécet a pesti bulival kapcsolatban, s nem is kellett csalódnom. Fél kilenc előtt pár perccel kialudtak a fények a Dieselben, felcsendült az intro, s szí­npadon termett a finn hatosfogat, hogy belekezdjen a buliba, az új lemez, s szerintem pályafutásuk egyik, ha nem a legjobb dalával, a Silver Bride-al. Szerencsére a létszámra nem lehetett panasz az este során, noha nem volt csurig a Diesel, azért elég szépen megtelt a küzdőtér, s már az első pillanattól kezdve kitörő lelkesedéssel, hangos bí­ztatással, üdvrivalgással fogadták kedvenceiket a - jobbára fiatal - rockerek. Felemelő volt együtt énekelni, rögtön a kezdés refrénjének magával ragadó sorait, s noha a hangzás véletlenül sem volt tökéletes, szerencsére, nagyon el sem sikerült rontani az este felcsendülő szerzeményeket. Ha már az indí­tást dicsértem, rögtön le kell szögeznem, hogy a folytatásra sem lehetett panasz. Amennyire nehezen tudtam anno elképzelni Pasi helyettesí­tését, ma már Tomi Joutsen énekes esetleges pótlása tűnik lehetetlen feladatnak. Tény és való, hogy Tomi egy rettentő karizmatikus frontember, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Mindig öröm nézni azt a fajta átélést, illetve alázatosságot, amellyel tolmácsolja a dalokat. Az énektémák tekintetében pedig abszolút nem kellett szégyenkeznie, hiba nélkül tolmácsolta az újkori megadallamos nótákat, és a régi hörgéseket egyaránt. Ráadásul az egész kiállása, fizimiskája, vonzza az ember tekintetét a szí­npadon. "Retro" mikrofonja, brutálisan hosszú rasztái, valamint mozgása, headbangelése élettel töltik meg a deszkákat. Emellett pedig végig közvetlen, profi volt. Az este során a másik nagy pozití­vumot Santeri Kallio billentyűs jelentette számomra. Noha nem ugrálta szét magát, ő is nagy átéléssel muzsikált, grimaszaira, átszellemülésére mindig jól esett oda-, odapillantani. Rajtuk kí­vül, még Niclas Etelävuori basszer szí­npadi produkcióját érdemes méltatni pár mondat erejéig. Látszott, hogy élvezi a bulit, sok mozgással, lelkesen zenélt. Sajnos a két gitáros, Esa és Tomi eléggé statikusan muzsikáltak, ám panasz természetesen az ő hangszeres teljesí­tményüket sem érhette. Véleményem szerint a buli az Eclipse klasszikusától, a Smoketól indult be igazán. A Majesic Beast fenséges, már-már grandiózus dallamai élőben is igazán varázslatosak, s az est egyik csúcspontját számomra a régi kedvenc Alone viszonthallása jelentette. Nem lógtak ki a programból a death metalos, korai idők slágerei sem. Fergeteges volt a buli az Against Widows alatt éppúgy, mint az azt követő Silent Waters esetében. Mégis, úgy vettem észre, hogy most a késői korszak dallamosabb nótái nemcsak, hogy jobb hangulatot teremtenek, de az előadásuk is élvezetesebbre sikerült a csapat részéről. Külön öröm volt a From The Heaven Of My Heart, vagy a Sky Is Mine dallamaiban hallani, hogy Tomi mennyi érzelmi töltettel szí­nesí­ti őket. A rendes programot az egyik legnagyobb sláger, az örök klasszikus Black Winter Day zárta, majd rövid tapsolás után érkezett a ráadásban egy igazi ősdurvulat, még a legelső lemezről. A záró blokkban azért a szépséges melódiák is szerephez jutottak. A House Of Sleep alatt újból magasba lendült minden kéz, s lelkesen zengte a tömeg a "You don't know..." sorokat. A végső búcsút pedig az Elegyről a My Kantele jelentette (sosem értettem, hogy mitől lett ilyen nagy sláger belőle), s szinte pontosan másfél óra játék után végleg levonult a csapat a szí­npadról. Örültem, hogy a szép számú nézősereg végig jó hangulatban, különösebb nyomakodás, vagy lökdösődés nélkül engedte magát elrepí­teni az északi dallamok lágy szárnyain. Azt hiszem, hogy a hangulatot nem érhette panasz, s az Amorphis is újfent bebizonyí­totta, hogy miért számí­tanak a mai metal mezőny egyik kiemelkedő csapatának. Sok remek dalt hallottunk, úgyhogy igazán kellemes élményekkel hagytam magam mögött a Dieselt. Remek estét kaptunk a finnektől, jól éreztem magam. Reméljük, hogy legközelebb is meglátogatnak minket. Ha ez a rajongók lelkesedésétől függne, akkor egész biztosan. Setlist: 1. Intro - Skyforger 2. Silver Bride 3. Sampo 4. Towards and Against 5. The Castaway 6. Intro - Smithereens 7. The Smoke 8. Majestic Beast 9. Alone 10. Against Widows / Cares / On Rich and Poor / Better Unborn 11. Silent Waters 12. From the Heaven of My Heart 13. Sky Is Mine 14. Intro - Magic and Mayhem 15. Black Winter Day Ráadás: 16. Intro - Karelia 17. Sign From the North Side 18. House of Sleep 19. My Kantele MMarton88 Fotók: MMarton88 Köszönet a Concertonak.