Kedvenc Lemezeim - Pandora's Box: Kő Kövön (Olvasói í­rás)

írta sako | 2009.11.01.

Mikor meghallottam, hogy "Kedvenc lemezeim" cí­mmel sorozat indul, egyből tudtam, hogy a Pandora's Boxról í­rni szeretnék, annál is inkább, mert az Évtizedelőből a magyar zenekarok kimaradtak. Viszont az az óta fellángolt, zenekarnév körül folyó vita miatt elbizonytalanodtam. Végül mégis megí­rtam, de ezúton kérnék mindenkit, hogy ne állásfoglalásnak vegye ezt a cikket, mert nem az. Egyszerűen csak egy í­rás kedvenc magyar lemezemről. Ennyi, semmi több... A sok kiváló lemez között, amit valaha is hallottam, nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a kedvencem, ha valamelyik lemez mégis kedvesebb számomra a többinél, abba rendszerint a körülmények is belejátszanak, amikor ismerkedem vele. Van, hogy éppen egy jó időszakban jut el hozzám, és akkor később mindig a "régi szép időkre" emlékezve hallgatom. A másik eset, hogy éppen nagyon mélyen, rossz passzban vagyok, és akkor fogódzót nyújt. A Kő kövön albumra tulajdonképpen mindkettő igaz: 1983-at szép emlékként őrzöm, viszont 84-ről ezt már nem mondanám, és akkor bizony nagy lelki segí­tséget nyújtott ez a kiváló lemez. A Pandora's Box mindig is nagy kedvencem volt, elsősorban Bencsik Sándor miatt, aki a mai napig egyik kedvenc gitárosom és zenei példaképem. Az első lemezük azonban, bár zeneileg nagyon szeretem, soha nem állt közel hozzám igazán, egyszerűen nem nekem szólt. Viszont Vikidál Gyula csatlakozásával gyökeres változás állt be, és az új zenével, szövegekkel már sokkal jobban tudtam azonosulni. Gyökeresen megváltozott a hangzás is, mérföldekkel keményebb lett, Samu gitársoundja jóval dögösebb, harapósabb (amit a következő, Ómen cí­mű albumra sikerült még tovább fokozni). Tovább keményí­tette a hangzást, hogy a billentyűk jobban a háttérben maradtak (talán túlságosan is), és valamivel kevesebb szintetizátort hallunk, Cserháti Pityi inkább az orgonára koncentrált. Sáfár Öcsi basszusjátéka jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető, Szabó Putyur húzósan dobol. Vikidál pedig szerintem ezekben az években volt csúcsformában (legalábbis mint rockénekes). És mind a hangzás, mind a dalok modernebbek, mint az előző albumon, itt a modernség alatt azonban szerencsére nem az akkoriban divatos új hullámos elemek, és az újabbnál újabb elektronikai csodák erőltetését kell érteni (mint akkoriban jó pár zenekarnál), inkább az újabb heavy metal zenekarok hatása érezhető valamennyire. Mindjárt a nyitó "Soha nem elég" galoppozós riffjeivel, húzásával, no és kitűnő gitárszólójával az új időket idézi. Egyik kedvenc P. Box dalom. Misztikus, sejtelmes intróval kezdődik az Ingajárat, majd iszonyatos húzással robban be a zene. Közben néhányszor visszatér Pityi sejtelmes témája, majd ismét elrepül a lemezjátszó. A Maradj a vonalban kicsit visszavesz a tempóból. Kitűnő riff és énektéma, refrén, de ami számomra a dal igazi ereje, az a szóló gyönyörű dallamvezetése. A gitár kezdi, majd az orgona folytatja, végül a gitár fejezi be. A Fantomlány megint misztikusan indul - és úgy is marad, egészen a refrénig. (A dal új hangszerelésben felkerült a 2002-es Reményre í­télve albumra is, és érdekes módon nekem az új feldolgozás jobban tetszik, de erről persze megoszlanak a vélemények, a sejtelmesebb témák kedvelői bizonyára a régi változatra voksolnak.) Az A oldalt záró "Valami Rock'n'Roll" a cí­méhez hűen oldja kicsit a lemez komor hangulatát. Telitalálat. Vikidál hangja bivalyerős. A B oldal a jól ismert A zöld, a bí­bor és a fekete cí­mű dallal kezdődik, mellyel az akkoriban elhunyt Radics Bélának állí­tottak emléket (akkor még nem sejthettük, hogy négy év múlva Samuért, huszonkét év múlva pedig Pityiért fog szólni a dal). Ez a zenekar Smoke on the water-je (nem véletlenül), sokan mást nem is ismernek a P. Boxtól. Előző évben már megjelent kislemezen a Valami Rock'n'Roll-lal együtt, őszintén szólva nekem az a változat jobban tetszik (bár tény, hogy nincs túl nagy különbség), valahogy húzósabbra sikerült, szerintem jobb lett volna azt fölmásolni a nagylemezre. Egy lassú dal: Engedj! Pityi ezúttal zongorázik. Megint a gitárszólót emelném ki, egyszerűen gyönyörű, mintha a végtelen szabadban sí­rna a hangszer. A következő, Az ideges cí­mű dal viszont nem az igazi, tulajdonképpen a lemez mélypontja. Maga a riff jó, főleg ahogy Sáfár alátámasztja a basszusgitárral, viszont a szöveg egyszerűen - nem tudok rá jobb szót találni -gagyi. És sajnos a gitárszóló sem menti meg, Samu virgázik, de látszólag teljesen értelmetlenül, amit érthetetlen, tőle mindig is távol állt az ilyesmi (tizenhárom évesen persze tetszett ez a tekerés). Viszont annál jobb Pityi nyúlfarknyi orgonaszólója az első refrén után. A dal vége pedig kifejezetten borzalmas Vikidál ordí­tásaival, a szintetizátor disszonáns vinnyogásával, valóban méltó a dal cí­méhez. Viszont utána még kellemesebbnek hat a záró dal, a Vágtass velem (Kő kövön). Ez egyszerűen zseniális, Vikidál érzéssel énekel, Samu nem szólózik, de ahogy a főtémát játssza, attól a hideg futkos a hátamon, Pityi finoman a háttérből teszi az orgonaszőnyeget alá. Majd kiállás, Öcsi finoman hozza a basszustémát, még Putyur beledobol, Samu belepenget, majd újra visszatér a téma. Fantasztikus lezárása egy fantasztikus lemeznek. Az albumot követően ismét tagcserék voltak, előbb Öcsi, majd Putyur távozott, hogy átadják helyüket Zselencz Lászlónak és Pálmai Zoltánnak, akikkel összehoztak egy olyan lemezt, ami elbizonytalaní­t, amikor azt állí­tom, hogy a Kő kövön a kedvencem. Na jó, arról majd legközelebb... Almár Ákos